Illusztráció: Rékasi Attila
Ha azt mondom: Steve Lukather, a többség csak néz ki a fejéből bambán. Ha azt mondom: Toto, akkor a harmincasok bizonytalanul bólogatnak. Ha azt mondom: Africa (avagy Rosanna, netán Hold the line) akkor persze rögtön: Jaaaa! Hát azt ismerem! Való igaz, hogy a Toto-t a 90-es évek óta elkerüli a médiafigyelem, különösen Angliában és az USA-ban, pedig sose voltak hajbanda, hogy a feltámadó alternatív zene esküdt ellenségei legyenek, a zenéjükben pedig továbbra is meg volt a siker záloga. Egy rövid időre fel is oszlottak, de már újra vannak, tavaly Budapesten is jártak, és óriási bulit csináltak. Lukather, a csapatfőnök már egyenesen hazajár hozzánk, idén is jön új albumát bemutatni az A38-ra.
Az örökmozgó gitárhős játékát egyébként valószínűleg az is hallhatta, aki még életében nem találkozott egyetlen Toto szerzeménnyel sem. Michael Jackson Off the Wall-ján például ő szolgáltatta a funky-s alapokat a fényre fehéredő Mikey alá, de játszott Donna Summerrel, Richard Marx-szal, és egy seregnyi popsztárral. Ugyanakkor a fúziós jazz-ben is otthon van, ahogy jószerivel bármilyen stílusban. Nem a legtechnikásabb gitáros, de az egyik legsokoldalúbb.
Az utolsó Toto (Falling in Between, 2006) már jó rég volt, hál’istennel Luke azóta is folyamatosan jelentkezik jobbnál jobb eresztésekkel, melyek nem térnek el különösebben a késői Toto stílusától. Ebben a jazz-es elemekkel tarkított, fanyarul szentimentális pop-rockban kevesen alkotnak ilyen minőségben, manapság meg különösen hiánypótló ez a muzsika. A kilenc dalból legalább négyet nyugodtan játszhatna a rádió, de a többi is fogós. Szerintem Luke bátyó akkor is fülbemászó melódiákat írna, ha direkt az ellenkezőjére törekedne.
Az előző album, az All’s weel that ends well valamivel tüskésebb, rockosabb volt, több instrumentális résszel. Akkor a magánéleti válsága erősen rányomta a bélyegét a zenére, most viszont már jóval bizakodóbb hangvétel, ahogy a cím sugallja: egyfajta átmenet a sötétségből a fénybe. Luke elmondása szerint megszabadult démonaitól, valamint káros szokásaitól, és sokkal jobban érzi magát, mint pár éve. Ez persze nem jelent felszabadult örömhimnuszokat, sokkal inkább a mondanivaló letisztulását, ami magával hozott némi melankóliát, így a rockos momentumok most háttérbe szorultak. Egy popba ágyazott blueslemez a Transition, éjszakai autókázáshoz épp megfelelő. Különösen a névtelenség mögé bújó internetes gyűlölethuszárokat ostorozó Creep Motel tetszik, de a Last Man Standing is király azzal az „elhajtok a naplementébe” érzéssel. Az élénkebb Do I stand alone-ban az amcsi kormányt osztja egy kicsit, hogy mindenki örüljön, a címadóban pedig nekiereszti zenészeit néhány fergeteges jazz-es futamnak. A bluesos Rest of the World-nél Ritchie Sambora (Bon Jovi) szóló dolgai jutottak eszembe, és itt tűnik fel igazán, hogy mennyit fejlődött Luke hangja az utóbbi időben.
Semmi újdonsággal nem szolgál a Transition, de akár csak elődei, hamar hozzá tud nőni az emberhez. Egy idősödő ex-rocksztár őszinte gondolatai, melyek mindig számíthatnak egy maroknyi zenerajongó érdeklődésére szerte a világon. Találkozunk a hajón!