Illusztráció: Rékasi Attila
A múltkori Yes-kritikában a 60-as, 70-es éveket emlegettem, mint különösen kreatív művészeti időszakot, különösen a rockzenét illetőleg. Való igaz, hogy legendás zenekarok tucatszám adtak ki korszakalkotó albumokat, amik akkor egy kivételesen fogékony közegbe cseppentek. A progresszív rock aranykora szerencsére nem múlt el nyomtalanul: a 90-es évekre szárba szökött a Yes, Genesis, Pink Floyd és még sok más zenekar által elültetett mag.
Az új hullám zászlóshajói közt a legnépszerűbbek a The Flower Kings, a Spock’s Beard valamint a Porcupine Tree voltak. Utóbbi zenekar páratlan atmosztférájú lemezeket jelentetett meg a 90-es években, a korai Pink Floyd pszichedeliája találkozott a Radiohead melankóliájával, de az elszállósabb tánczenék és a kemény rock is a csapat eszköztárához tartoztak. A 2000-es évek elejétől aztán bekeményítettek, ezáltal egyre nagyobb hírnévre tettek szert, de a hangulati többlet szerencsére megmaradt. Nem túlzás állítani, hogy remekművek sorát tették le az asztalra, (Lightbulb Sun, In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) nem mellesleg olyan hangzással, amilyenről a legtöbb banda még csak álmodni se szokott. A banda zenei agytrösztje, producere, egyben cikkünk tárgyának szerzője: Steven Wilson.
Noha a Porcupine Tree muzsikája sokat változott a kezdetektől fogva, az utóbbi néhány album egy jól meghatározható irányt követett, amitől a főnök egyre szűkebbnek érezte az alkotói mozgásterét. Így a Tree most pihenőpályán van, ám nem maradunk hoppon, a Grace for Drowning azóta már a második szólólemeze Wilsonnak, és a kanyarban van a harmadik is. Míg az első, Insurgentes című munkája még magán viseli az anyabanda stílusjegyeit, a Grace-en sikerült eléggé elrugaszkodnia mindattól, amit eddig csinált.
Steven egész egyszerűen visszatért a forráshoz, oda, ahol minden elkezdődött, azaz a késői hatvanas, korai hetvenes évekbe. Ám ahelyett, hogy készített volna egy a korszakra jellemző lemezt, csupán azt a kompromisszumoktól mentes alkotói szabadságot vette át, amit a 70-es évek végétől egyre inkább kiszorított az üzleti szemlélet. Célját maradéktalanul megvalósította: ritkán születik manapság eféle művészalbum, ami teljesen fittyet hány a közízlésre, vagy ilyen-olyan marketing szempontokra. Alighanem a PT rajongóknak is feladja a leckét ez a kísérletező anyag, bár Steven jellegzetes hangja és dallamvilága elegendő kapaszkodót nyújt.
Már a címe (Ima a fuldokláshoz) elárulja, hogy nem délutáni piknikhez való, kedélyes sanzongyűjteményről van szó. Hihetetlen mélységeket jár be a zene: olyan helyekről hoz fel érzéseket, hangulatokat, amiknek a létezéséről sem tudtam, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Fuldoklásról szerencsére szó sincs, hossza és fajsúlyossága ellenére meglepően gördülékeny muzsika, köszönhetően olyan közérthetőbb daloknak, mint a Deform To Form a Star, a Postcard, vagy az igézően gyönyörű Belle de Jour. A hosszabb tételekben viszont tényleg nem fukarkodnak a hangokkal. Különösen igaz ez a 23 perces, teljesen elborult Raider II-re. Ezután tényleg megkönnyebbülés a záró Like a dust I have cleared from my eye éteri lebegése.
Wilson hihetetlen zenészgárdát toborzott ehhez a produkcióhoz, és hagyja is őket kibontakozni, nem próbálja a megmozdulásaikat négy vagy nyolc ütembe sűríteni. Tény, hogy sokszor megszalad a szólisták keze, ám valahogy mégsem unalmasak ezek a részek, inkább kisebb utazások egy nagyobban. Persze olyan vendégmuzsikusoktól, mint Robert Fripp (King Crimson) Alex Lifeson (Rush) nem is várnánk rosszabbat. Megannyi hangszer színesíti az összképet: fuvola, szaxofon, klarinét, zongora, sőt vonósok is szerepelnek.
Széles érzelmi spektrumot fog át az album egésze, ám alapvetően befelé forduló, és szomorú, talán a legszemélyesebb, amit Wilson valaha akotott. Az interjúkban előszeretettel használta a spirituális szót, amit én roppant elcsépeltnek érzek, ám ha valami, a Grace tényleg képes egy lélekcsupaszító utazásra vinni bárkit, aki képes átadni magát neki. Odafigyelést igényel, de ha a hosszú jazzes szólók alatt elkalandozunk, az sem baj, valahogy mégis benne sodródunk öntudatlanul, hogy aztán a következő hangsúlyosabb téma kétszer olyan hatásos legyen. Nem könnyű szórakozás, de felemelő, egyszersmind hátborzongató élmény, ami után egy kicsit másnak látjuk a világot. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Igazibbnak.