Fotó: Rékasi Attila | Vers CD bemutató-Benedek Elek Könyvtár, Debrecen | Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény – Újpest
Hét éve már, hogy nincs közöttünk, hiánya pótolhatatlan. Nem feltétlenül azért, mert egyesek szerint minden ember pótolható, bizonyos jellemzői miatt akár Ő is, hanem inkább úgy, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „milliók közt az egyetlenegy.” Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nemcsak személyesen ismerhettem, hanem élete alkonyán barátjának, és ha nem túlzás, szeretném azt gondolni, hogy „szellemi” társává, „fiává” fogadott. Egy kicsit talán túl is értékelte irodalmi talentumomat és irodalomnépszerűsítő szerepem jelentőségét. Ezt talán az olvasó is megbocsájthatja egy idős, élete alkonyán lévő, már beteges napjait morzsoló embernek, akire egy volt tanítványa „rázúdítja a rivaldafényt”.
Engem egyszerűen csak a versei szeretetén túl felháborított, hogy egy ilyen kaliberű alkotót így „elfeled” a világ, vagy, ami még szomorúbb, az általa rajongva imádott Debrecen. Ma, a születése napján megírom ezt a kis nekrológot, és kivárom az év végét, hátha valakinek eszébe jut az „Öreg babérkoszorús”, vagy ahogyan ő nevezte: A kalapos király.
Egyelőre nem rengette meg a világot a költészete – igen, sejtem, nagy valószínűséggel nem is fogja. De mindig rengetni kell ezt a világot? Csak halkan kérdezem. Az irodalom művészete kapcsán hobbistának tartom magam, és megszerzett bizonyítványaim ellenére valószínűleg az is vagyok, de nekem, irodalomszerető embernek, élmény volt nemcsak a „nagyok” strófáit olvasni. A mezőn is azt szeretem, hogy sokszínű, változatos.
Az, hogy Józsi Bátyámmal összeköt minket a magyar ugar, a Hortobágyból szakadtság, csak hab volt a tortán számomra. Ő rajongásig szerette, és művelni is igyekezett ezt a valljuk meg őszintén kietlen tájat. Művelgetésével én is próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, de azért gyakran hangot adtam kritikáimnak – szándékaim, mint Adyé, a jobbítás és a haladás érdekében. Jóska bá is tudta, látta a gondokat, jobban is, mint én, de neki igazi hazája volt az alföldi táj. Az a föld, mely testét is befogadta.
Mennyit foglalkozott „ontológiai” vonatkozású költeményeiben ezzel az utolsó földi aktusával! Mennyire tudta éltében, mit hagy majd el. Mennyit énekelt az édesanyák pótolhatatlanságáról, a nők csodálatáról, a bor, a létezés mámoráról. Bölcs embert tiszteltem benne, hiszen nagyon olvasott, lexikális tudású ember is volt. De Ő is ember volt, és a bölcselet ide-oda belecsúszott a „politikába”. Véleményem szerint ezt jobb lett volna elkerülni, de nem mindenki teheti meg, ilyen-olyan okokból. Azt gondolom, hogy „mellőzöttsége” hátterében ez az „árnyék” is ott lehet. Ezt a dolgot a történészek, a társadalom- és politikaetikai kutatók feladata megítélni.
Nekem, aki a költészete felől közelítettem hozzá, annyi a feladatom és szerepem, hogy emlékezzek rá. Ebben is van elmaradásom, jószerével. De ma, a születése napján, elkezdtem egy régóta tervezett projektemet: filmet készítek róla. Ma elkezdtem írni a forgatókönyvet, ezzel köszöntelek, Mester! Isten éltessen, Bényei József!
