Ilyen szeretnék lenni nyolcvan évesen – kritika a jubiláló MÁV zenekarról

Kritika és fotó: Rékasi Attila

FakTúra kritika – A MÁV Szimfonikus Zenekar tegnap ünnepelte alapításának 80 éves jubileumát a Zeneakadémián, egy a közönség soraiban fergeteges sikert arató koncerttel. Nem gondoltam volna, hogy kortárs kompozíció – Sándor Máté fiatal zeneszerző Bényei dalok című alkotásán kívül- zsigereimig ható borzongást tud kiváltani belőlem. Bánkövi Gyula Loco című zeneműtárgya (nem találok jobb szót rá, mert a legremekebb festmények tárgyi minősítését kellene zenei összefüggésben megfogalmaznom) beírta nálam magát a legkitűnőbb művek, műremekek közé. Nemcsak annak okán sejlett fel Sándor énekműve, mert az is könnyekig hatott, hanem a kortársság „sztereotípiái” okán. Gyakran éri a mai alkotókat, kiváltképp a zeneköltőket az a kritika, hogy darabjaik élvezhetetlenek, befogadhatatlanok. Máté Bényei József költő verseire komponált munkája meglátásom szerint modern, „ennek ellenére” nyitott szívű, nem zeneértő számára is befogadható. Ha a Bényei dalokat befogadhatónak neveztem, akkor Bánkövi kompozícióját -ha nem sértem a mestert ezzel- kifejezetten „populárisnak” nevezném, értem ez alatt azt, hogy akinek ez sem befogadható, annak jelenleg komolyzenében nehéz lesz kedvencet találni. Kortárs mű ez azonban a javából, hiszen Bánkövi nem fülbemászó dallamvezetéssel, „slágergyártással” éri el a zenével való szimbióta befogadói állapotot, hanem a hangszerek hangalaki és karakterisztikai sajátosságainak, a szimfonikus zenekar adta lehetőségeknek a mesteri és értő finomságokkal fűszerezett megszólaltatásával. A szerző a darabot az Angliában kétszáz éve meginduló vasútközlekedésre emlékezve írta, a MÁV megrendelésére. Megbocsátom a szülinaposnak azt a véleményem szerint felszínes és közhelyes dramaturgiai elemet, hogy a darabban szereplő síp megszólaltatásánál az ütő szekció egyik játékosa piros vasutas tányérsapkában, indítótárcsáját magasba emelve bocsájtotta útjára az ősbemutató kezdő dallamait. Nem tudom elképzelni, hogy ez a partitúrában szerepelt, de ha igen, akkor én kérek elnézést a jelenlévőktől. Utoljára a bécsi újévi koncert közvetítésén láttam hasonló szcenikai elemet, azonnal kikapcsoltam a televíziót és azóta nem nézem a közvetítéseket. Azt gondolom, a Zeneakadémiára ennél kicsit „igényesebb” közönség jár, bár köhögős és mobilcsörgős „páciensekből” megint akadt a nézők soraiban, hacsak őket nem akarták ezzel „szolgálni”. No csak azért említem ezt az intermezzót, mert akkor még én is úgy gondoltam, hogy megint egy „kortárskodó” darabot kapunk, de Bánkövi gyakorlatilag egy induló gőzmozdonnyá változtatta a világhírű MÁV Szimfonikus zenekar ezer koncerten profivá kovácsolódó korpuszát. Sínpárrá lényegültek a rezesek, rajtuk gördültek a vonósok – sokasodó zenei lüktetéssel- a végtelen felé gyorsuló kerekeikkel, a fafúvósok színeikkel festették fel a süvítő gőz és a menetszél ecsetvonásait, az ütősök adták az út és a utasok lüktető dinamikáját; az egész zenekar együtt pedig az ember heroikus küzdelmét festette fel a képzeletbeli vászonra, mellyel a kiváló zeneszerző a távolság meghódítását, a modern ember megszületésének aktusát ábrázolta művészi zeneiséggel. Ettől még lehetne a darab egy ügyes blikkfang és akkor is okozhatna borzongást, de ennyitől még nem szoktak megindulni „künnyűim”. Azonban a darab közepe táján (tér és idő gyakorlatilag megszűnt számomra, nézzék el, ha tévedek az időzítést illetően) érkezett egy számomra katartikus élményt nyújtó tétel. Magamban utólag azt mondtam, hogy ez a fülkékben utazó első közlekedők megélésének zenei ábrázolása lehetett. Olyan gyönyörűséges, borzongató, megható, szomatikus és szellemi beteljesedést generált ez a dallamsor, ez a varázslatos muzsika, amihez hasonlót csak a szerelem magas fájáról tudnak szakajtani az abban járatosak. Egyszerűen boldog voltam! Utaztunk tovább és én úgy érzékeltem, kétszáz évet átutazva egy modern szerelvénnyel gördültünk be a sokat látott pályaudvarra – jelen esetben a Zeneakadémia patinás nagytermébe – a finálé szintén katartikus pillanataiban. Óriási siker, szűnni nem akaró vastaps. Telitalálat.

Így kell egy jubileumi koncertet elkezdeni! Nos, folytatni már nem biztos, hogy így folytattam volna. Következett a világhírű Wynton Marsalis trombitaversenye, Tarkövi Gábor trombitaművész szólójával csendült vagy „horkant” fel a mű számomra. Szó nem érheti a játék minőségét, a zenekar és a szólista is átlagon felül teljesített megítélésem szerint, de Marsalis úrral egyelőre nem leszünk kebelbarátok. Ez természetesen lehet ízlés kérdése is, úgyhogy mea culpa. A tudósítás szintjén leírom, hogy engem kivéve a közönség tombolva tapsolt, ezt nem tagadhatom le.

A szünet után bebizonyosodott, hogy a MÁV Szimfonikusok nem sajnálják a „tortát” – még az előző sorokkal kekeckedőnek tűnő, kritikát megfogalmazóktól sem. Olyan habot, koronaékkövet raktak fel a királyként tartott hallgatóság fejére, hogy az leírhatatlan. Világszínvonalú zenekarnak világszínvonalú zenemű! Akár ki is lehetne találni… hát persze, hogy Dvořák IX. szimfóniája, az Újvilág négy tétele adatott elő. Minden hangját ismerem. Fantasztikus kompozíció, túlzás nélkül mondhatom. A zeneműről ennyit, nem szorul rá az én dicséretemre. Nyilván a MÁV zenekar sem, most is tökéletesen játszottak. Karmesterüket, Farkas Róbert fiatal dirigenst „megszóltam” már párszor a szerintem túlzott dinamika miatt. Én most is lennebb csavartam volna a „hangerőt” itt-ott, de javuló tendenciát figyeltem ezen a téren, talán ezért is tűnt fel más. Amit nem neveznék ugyan hibának, de kihagyott lehetőségnek igen. Nem vagyok zenei szakember, zenekedvelő vagyok, tehát felvetésemről szívesen elbeszélgetnék más zene iránt érdeklődőkkel vagy szakemberekkel, akik hallották az előadást. Én úgy éreztem, hogy a harmadik tételben Farkas nem bontja ki eléggé a vonósokban rejlő lehetőségeket és ezzel kicsit visszafogja a darabban fellelhető zenei finomságokat. Közérthetőbben mondva nekem kicsit vattásabban szóltak a vonósok, mint szólhattak volna cizelláltabb dinamikai instrukciókkal.

Ezt leszámítva, az egész estre vonatkozólag csak dicsérni tudom Farkas Róbert karmester urat, mert ünnephez méltó katartikus estet álmodott, zenészei pedig a világ legjobbjai között, ez nem vitás! Sok sikert az egész zenekarnak, nekünk pedig minél több ilyen koncertet!

Hátborzongató este a Zeneakadémián: a debreceni Kodály Kórus és a MÁV Szimfonikusok estje

Fotó és kritika: Rékasi Attila

Nekem az est zeneelméleti szempontú csúcspontja az a megborzongató élmény, hogy kortárs komolyzene szerzők művei is tudnak még a huszonegyedik században is katartikus, spirituális élményt okozni. Ez az élményem kifejezetten az első kórusmű kapcsán jelentkezett éteri boldogság formájában. Bella Máté fiatal alkotó O oriens … (Ó kelet …) című nagyszabású kórusműve nem tartalmaz modern elemeket és kifejezetten klasszikusnak írnám le. Szeretem a modern szerzők műveit is, vagy minimum nyitott vagyok rájuk, de nem okozott csalódást, hogy most „hagyományosabb” dallamok szólaltak meg a tökéletesen, kifejezetten érzékletesen interpretáló, Debrecen büszkeségeként ismert Kodály Kórus korpuszán. Mind a négy kortárs kórusmű hallgatása közben megmaradt ez a „test” élmény, ritkán lehet ilyen érzeteket szerezni énekművészet kapcsán. Farkas Róbert karmester véleményem szerint kifejezetten magas színvonalon vezényelte az alföldi együttest, hab volt a tortán, hogy nagyon látványosan a pozőrséget sikeresen elkerülve vizuálisan is alátámasztotta a karvezetését.

A szünet után a világhírű (ez a kórusra is igaz) MÁV Szimfonikusok zenekar művészei kiegászülve Pasztircsák Polina szoprán és Holger Falk bariton énekművészekkel Brahms Német Requiemjét adta elő. Egy előző „Gondolatok Králik Abigélről és Csajkovszkijról” című kritikámban szóvá tettem Farkas szerintem hibákat tartalmazó vezénylését, most nem érzékeltem kirívó dinamikai túlkapásokat. Szinte tökéletesre sikerült a mű előadása, azt nem elhallgatva, hogy sajnos Holger Falk éneke belesüllyedt a zenekar dinamikus markáns játékába, nem adott igazi zenei élményt, szemben Polina kimagasló éneklésével ami a második borzongást futtatta végig a gerincemen. Ritka az ilyen feledhetetlen élmény.

Összességében egy kiemelkedő este volt, igazi professzionális, mégis érzelmes zenei élményekkel. Természetesen ezt tükrözte a hálás közönség szűnni nem akaró vastapsa, hangos ovációval kísért rajongása, ami abszolút kijárt a nem mindennapi estéért.

Rékasi Attila, Újpest


MŰSOR. Bella Máté: O oriens, Kutrik Bence: Puer natus, Gyöngyösi Levente: Dixit dominus, Orbán György: Daemon irrepit callidus, Brahms: Német Requiem.
KÖZREMŰKÖDIK. Pasztircsák Polina – szoprán, Holger Falk – bariton, Kodály Kórus Debrecen – karvezető: Kocsis-Holper Zoltán, VEZÉNYEL Farkas Róbert.

Műsorunk első részében a Kodály Kórus előadásában neves hazai kortárs zeneszerzők kórusműveit hallhatja a közönség. Bella Máté 2021-ben, vegyeskarra komponálta az O oriens című darabját, Kutrik Bence Puer natus című műve a 29. Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny nyitóhangversenyére készült. A folytatásban Gyöngyösi Levente, a mai magyar zeneszerzők középgenerációjának egyik legkiemelkedőbb, sokszorosan díjazott alkotójának Dixit dominus című kórusművét hallhatja a közönség, végezetül pedig a Kossuth és Erkel Ferenc-díjas Orbán György Daemon irrepit callidus című műve csendül fel.

Hangversenyünk második részében Farkas Róbert vezényletével Brahms héttételes zeneművét, a Német requiemet (Ein deutsches Requiem, Op.45) hallhatja a közönség, melyet a szerző a biblia igeverseire komponált, 1866-ban.   Különlegessége, hogy műfaját tekintve valójában nem mise, hanem inkább oratórium (drámai hatású mű), melyhez a szerző német nyelvű szöveget használt ellentétben a korábbi requiemektől, melyek latin nyelvűek voltak.

A hangverseny közreműködői ezúttal Pasztircsák Polina – szoprán, aki a Simándy József Énekverseny megnyerése után Olaszországban tanult tovább Mirella Freninél, 2009-ben 1. díjat nyert a Genfi Nemzetközi Versenyen, azóta világszerte keresett énekes, és Holger Falk – bariton, aki nemzetközileg jegyzett színész és operaénekes. „Falk kreativitási képessége szenzációs” – számolt be róla a ZEIT és a Washington Post is.

A Kodály Kórus Kocsis-Holper Zoltán karnagy vezetésével hazánk nemzetközi hírű, professzionális koncerténekkara.

Gondolatok Králik Abigélről és Csajkovszkijról

Máv Szimfonikusok és Klárik Abigél hegedűművész „Pátosz” című Zeneakadémiai koncert, Fotó: Rékasi Attila


A MÁV Szimfonikus zenekar Zeneakadémiai koncertjére nagy várakozással ültem be, aminek az oka, hogy nem először hallottam őket és ritkán tudok a koncertjeik kapcsán negatív kritikát megfogalmazni, mint az az előző kritikáimból is kiderül. Most sem feltétlenül erről van szó, inkább azt mondanám, hogy nem volt a 2024. október 11-i Pátosz címmel meghirdetett műsoruk maradéktalanul teljes a számomra. Amennyire meg tudom ítélni, a zenekar most is fantasztikusan játszott, de katarzist csak a második részben előadott Csajkovszkij alkotás, a „Patetikus” szimfónia interpretációja tudott okozni nekem. Az első műsorrész Sosztakovics: Ünnepi nyitány; Szymanowski: II. hegedűverseny, op. 61. zenedarabok voltak, amiket Králik Abigél hegedűművész szólaltatott meg. Úgy éreztem, hogy ez az előadás most valahogy nem sikerült tökéletesre. Két dolgot éreztem, ami meggátolta bennem azt, hogy teljesen oda tudjam magam adni az élménynek. Az egyik az, hogy megítélésem szerint a zenekar hangosabban játszott, mint kellett volna, így a hegedűművész játéka kissé „elveszett” a térben. Az is megfogalmazódott bennem, hogy a darab az előadónak most „éppen” megvan, nem éreztem azt, hogy „szívből jön”, nem volt olyan érzésem, hogy belőle árad a muzsika. Igen tudom, ez egy nehéz darab, tán túl magasak az elvárásaim, és az is lehet, hogy tévedek. Itt jegyzem meg, az előadás zajos sikert aratott, olybá tűnt, rajtam kívül másokban hiányérzet nem maradt. Ezt hallva a szünetben eszembe is jutott, hogy lehet, nekem van rossz napom és kekeckedem? Kicsit aggódva ültem be a második részre, ám aggodalmam alaptalannak bizonyult. Hamar magával ragadtak a dallamok, Csajkovszkij világában utazva méltattam magamban zeneszerzői nagyságát, művészi talentumát. Szépen épült az érzelmi szál is. Az Allergo molto vivace csúcspontján térdre esett bennem a kekec, átadta helyét a beteljesülésnek, a borzongásnak, – ne szégyelljem – a gyönyörnek. Ha nem restelltem volna magam a viselkedésemért, felpattanok a helyemről és üvöltök, mint egy Vad Fruttik koncerten. Ezúttal érzéseimmel nem voltam egyedül. Nálam „bátrabbak”, bár tudták jól, nem illik beletapsolni az előadásba, mégsem bírták megállni. Megértem, lélekben én is velük tapsoltam. A negyedik tétel dinamikus részeinél megint kicsit hangosnak tűnt a zenekar, ami Farkas Róbert karmester legutóbbi általam hallott tökéletes vezénylése után meglepő volt számomra, de nem kizárt, hogy ez a CD-k tökéletességéhez szokott érzékelés számlájára írható. Magamban elmormoltam ugyan egy „no de Róbert”-et, de végül azzal az érzéssel tértem haza, hogy én csak kaptam, megérte eljönni!

Rékasi Attila, Újpest

#mavszimfonikuszenekar #králikabigel #zeneakademia #komolyzene #budapest #kritika

Sándor Máté zeneszerző diplomakoncertje a Zeneakadémián

Egy újabb megvalósult álom. -Sándor Máté zeneakadémiai diplomakoncertjén Bényei József versei-

Amikor 2005-ben létrehoztam a Fiatal Alkotók Közösségét Hajdú-Biharban az egyik álmom volt, hogy közös projektek szülessenek, ilyen volt többek között a FAKTúra művészeti újság, a Verskiállítás, a Versek a műteremből hangoskönyv. Ezek sem voltak kis dolgok, de az esetek többségében a megyehatáron belül illetve az Alföldön maradtak. Holnap (2023. május 5. 19:00 Solti Terem) Budapesten a Liszt Ferenc Zeneakadémián Sándor Máté zeneszerző BA diplomakoncertjén Bényei József (1934-2017) debreceni költő versrészleteire komponált diplomadarab ősbemutatóját hallhatjuk, címe: Bényei-dalok (szoprán hangra, fuvolára és zongorára). Máté a FAK (Fiatal Alkotók Közössége) legfiatalabb alkotója lett amikor figyelmembe fókuszába került kiemelkedő tehetsége. Amikor kompozícióihoz keresett szövegeket verseket azt javasoltam neki használja Bényei költeményeit, hiszen kortársunk és debreceni. Nagyon büszke vagyok, hogy a diplomakompozíció is Bényei sorokat tartalmaz. Van értelme a közösségi munkának, olyan dolgokat teremthetünk amik nélkülünk nem jöttek volna létre, bizonyosan szegényebb lenne a világ! A koncert ingyenes, aki teheti legyen részese a különleges pillanatnak.

Rékasi Attila a Fiatal Alkotók Közösségének vezetője

(ilusztráció: Zeneakadémiai szekkó részlete Fotó: Rékasi Attila)

MÁV Szimfonikusok

Másodjára hallottam őket péntek este hétkor a zeneakadémia nagytermében. Első élményem kapcsán azt írtam, úgy szólnak mint az ágyú. Az megmaradt, de ezen az esten az a hihetetlen finomság nyűgözött le, ahogy a halk, érzékeny, dinamikailag visszafogott zenei részleteket előadják. Nem tudok betelni azzal, hogy tökéletes koncertélményt adnak. Élőben CD minőséget, de a Marantz Teszt CD sorozat audiofil minőségét. Ott ültem, dicsértem magamban a hangversenyterem akusztikáját, de az biztosan van máshol is. A zenekart világ szinten semmiképp, hazai szinten sem tudom megítélni, mert nincs elég összehasonlítási alapom. Azt tudom megítélni, hogy amit egy ember elvárhat a Zeneművészettől, azt itt maximálisan megkapta. A legutolsó száncsengőig minden varázslatosan szólt, ha semmi mást nem hallottam volna életemben, csak azt a hatalmas nagy dobot a karzaton balra, már megérte a néha küzdelmes lét. Olyan volt a hangja, mint amilyennek képzelem Isten szívdobbanását. Aki nem szereti a komolyzenét, de szereti a hangokat a Hi-Fi minőségű zenehallgatást, az is menjen el egyszer a koncertjükre, mert szerintem új alapokra tudja helyezni hangokkal kapcsolatos élményeit.
A műsorból kiemelem Dohnányit, a Szimfonikus percei lenyűgöztek, a darab játékossága könnyedsége, szinte olvadt ennek a kitűnő zenekarnak a korpuszán. Azt gondoltam a jól sikerült első rész után, hogy Mahler IV. szimfóniája már nem tud meglepni, de tévedtem, amikor a harmadik tételben megszólaltak a csellók olyan gyönyörű volt, hogy a sírás környékezett. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de akkor belépett Pasztircsák Polina szoprán. Rég láttam ilyen szépséget színpadon, saját élményként csak Pusztai Lucához tudom hasonlítani az Ady titkos múzsájaként megformált szerepében. Polina kisugárzása rendkívül finom, nőies, olyan tiszta érzékiségű amit csak az Angyalok világához tudok hasonlítani. Nem volt szerencsém Blaha Lújzát látni élőben, de azt tudom a kocsija elől kifogták a lovakat, úgy éreztem műanyag lett a világ azáltal, hogy ilyet már nem teszünk, mert Ő megérdemelné. Az eddigieket csak arra írom, ahogy bejött, „megérkezett” Farkas Róbert karmester mellé, illetve arra, ahogy megérkezve arcán átlényegült a koncentráció a „figurára” nekem énekelnie sem kellett volna a lovak pihentetéséhez.
Énekelt! Megítélésem szerint olyan ritka ráhangolódással, ami csak a nagy énekművészek sajátja, hihetetlen érzékenységgel megformálva a hangok zsigeri szépségét. Úgy gondolom egy különleges pillanat tanúja lehettem, amit a szűnni nem akaró vastaps is igazol.
A MÁV Szimfonikusok előadása közben többször az járt a fejemben, hogy milyen szélsőséges lény tud lenni az ember, egy határral odébb a legsötétebb pokol itt pedig egy sötétbe boruló nézőtéren a legtisztább Isteni gyönyörűség.


kritika és fotó: Rékasi Attila, egy hallgató