Pasztircsák Polina

Fotó és kritika: Rékasi Attila

Nekem az est zeneelméleti szempontú csúcspontja az a megborzongató élmény, hogy kortárs komolyzene szerzők művei is tudnak még a huszonegyedik században is katartikus, spirituális élményt okozni. Ez az élményem kifejezetten az első kórusmű kapcsán jelentkezett éteri boldogság formájában. Bella Máté fiatal alkotó O oriens … (Ó kelet …) című nagyszabású kórusműve nem tartalmaz modern elemeket és kifejezetten klasszikusnak írnám le. Szeretem a modern szerzők műveit is, vagy minimum nyitott vagyok rájuk, de nem okozott csalódást, hogy most „hagyományosabb” dallamok szólaltak meg a tökéletesen, kifejezetten érzékletesen interpretáló, Debrecen büszkeségeként ismert Kodály Kórus korpuszán. Mind a négy kortárs kórusmű hallgatása közben megmaradt ez a „test” élmény, ritkán lehet ilyen érzeteket szerezni énekművészet kapcsán. Farkas Róbert karmester véleményem szerint kifejezetten magas színvonalon vezényelte az alföldi együttest, hab volt a tortán, hogy nagyon látványosan a pozőrséget sikeresen elkerülve vizuálisan is alátámasztotta a karvezetését.

A szünet után a világhírű (ez a kórusra is igaz) MÁV Szimfonikusok zenekar művészei kiegászülve Pasztircsák Polina szoprán és Holger Falk bariton énekművészekkel Brahms Német Requiemjét adta elő. Egy előző „Gondolatok Králik Abigélről és Csajkovszkijról” című kritikámban szóvá tettem Farkas szerintem hibákat tartalmazó vezénylését, most nem érzékeltem kirívó dinamikai túlkapásokat. Szinte tökéletesre sikerült a mű előadása, azt nem elhallgatva, hogy sajnos Holger Falk éneke belesüllyedt a zenekar dinamikus markáns játékába, nem adott igazi zenei élményt, szemben Polina kimagasló éneklésével ami a második borzongást futtatta végig a gerincemen. Ritka az ilyen feledhetetlen élmény.

Összességében egy kiemelkedő este volt, igazi professzionális, mégis érzelmes zenei élményekkel. Természetesen ezt tükrözte a hálás közönség szűnni nem akaró vastapsa, hangos ovációval kísért rajongása, ami abszolút kijárt a nem mindennapi estéért.

Rékasi Attila, Újpest

MŰSOR. Bella Máté: O oriens, Kutrik Bence: Puer natus, Gyöngyösi Levente: Dixit dominus, Orbán György: Daemon irrepit callidus, Brahms: Német Requiem.
KÖZREMŰKÖDIK. Pasztircsák Polina – szoprán, Holger Falk – bariton, Kodály Kórus Debrecen – karvezető: Kocsis-Holper Zoltán, VEZÉNYEL Farkas Róbert.

Műsorunk első részében a Kodály Kórus előadásában neves hazai kortárs zeneszerzők kórusműveit hallhatja a közönség. Bella Máté 2021-ben, vegyeskarra komponálta az O oriens című darabját, Kutrik Bence Puer natus című műve a 29. Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny nyitóhangversenyére készült. A folytatásban Gyöngyösi Levente, a mai magyar zeneszerzők középgenerációjának egyik legkiemelkedőbb, sokszorosan díjazott alkotójának Dixit dominus című kórusművét hallhatja a közönség, végezetül pedig a Kossuth és Erkel Ferenc-díjas Orbán György Daemon irrepit callidus című műve csendül fel.

Hangversenyünk második részében Farkas Róbert vezényletével Brahms héttételes zeneművét, a Német requiemet (Ein deutsches Requiem, Op.45) hallhatja a közönség, melyet a szerző a biblia igeverseire komponált, 1866-ban. Különlegessége, hogy műfaját tekintve valójában nem mise, hanem inkább oratórium (drámai hatású mű), melyhez a szerző német nyelvű szöveget használt ellentétben a korábbi requiemektől, melyek latin nyelvűek voltak.

A hangverseny közreműködői ezúttal Pasztircsák Polina – szoprán, aki a Simándy József Énekverseny megnyerése után Olaszországban tanult tovább Mirella Freninél, 2009-ben 1. díjat nyert a Genfi Nemzetközi Versenyen, azóta világszerte keresett énekes, és Holger Falk – bariton, aki nemzetközileg jegyzett színész és operaénekes. „Falk kreativitási képessége szenzációs” – számolt be róla a ZEIT és a Washington Post is.

A Kodály Kórus Kocsis-Holper Zoltán karnagy vezetésével hazánk nemzetközi hírű, professzionális koncerténekkara.

Másodjára hallottam őket péntek este hétkor a zeneakadémia nagytermében. Első élményem kapcsán azt írtam, úgy szólnak mint az ágyú. Az megmaradt, de ezen az esten az a hihetetlen finomság nyűgözött le, ahogy a halk, érzékeny, dinamikailag visszafogott zenei részleteket előadják. Nem tudok betelni azzal, hogy tökéletes koncertélményt adnak. Élőben CD minőséget, de a Marantz Teszt CD sorozat audiofil minőségét. Ott ültem, dicsértem magamban a hangversenyterem akusztikáját, de az biztosan van máshol is. A zenekart világ szinten semmiképp, hazai szinten sem tudom megítélni, mert nincs elég összehasonlítási alapom. Azt tudom megítélni, hogy amit egy ember elvárhat a Zeneművészettől, azt itt maximálisan megkapta. A legutolsó száncsengőig minden varázslatosan szólt, ha semmi mást nem hallottam volna életemben, csak azt a hatalmas nagy dobot a karzaton balra, már megérte a néha küzdelmes lét. Olyan volt a hangja, mint amilyennek képzelem Isten szívdobbanását. Aki nem szereti a komolyzenét, de szereti a hangokat a Hi-Fi minőségű zenehallgatást, az is menjen el egyszer a koncertjükre, mert szerintem új alapokra tudja helyezni hangokkal kapcsolatos élményeit.
A műsorból kiemelem Dohnányit, a Szimfonikus percei lenyűgöztek, a darab játékossága könnyedsége, szinte olvadt ennek a kitűnő zenekarnak a korpuszán. Azt gondoltam a jól sikerült első rész után, hogy Mahler IV. szimfóniája már nem tud meglepni, de tévedtem, amikor a harmadik tételben megszólaltak a csellók olyan gyönyörű volt, hogy a sírás környékezett. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de akkor belépett Pasztircsák Polina szoprán. Rég láttam ilyen szépséget színpadon, saját élményként csak Pusztai Lucához tudom hasonlítani az Ady titkos múzsájaként megformált szerepében. Polina kisugárzása rendkívül finom, nőies, olyan tiszta érzékiségű amit csak az Angyalok világához tudok hasonlítani. Nem volt szerencsém Blaha Lújzát látni élőben, de azt tudom a kocsija elől kifogták a lovakat, úgy éreztem műanyag lett a világ azáltal, hogy ilyet már nem teszünk, mert Ő megérdemelné. Az eddigieket csak arra írom, ahogy bejött, „megérkezett” Farkas Róbert karmester mellé, illetve arra, ahogy megérkezve arcán átlényegült a koncentráció a „figurára” nekem énekelnie sem kellett volna a lovak pihentetéséhez.
Énekelt! Megítélésem szerint olyan ritka ráhangolódással, ami csak a nagy énekművészek sajátja, hihetetlen érzékenységgel megformálva a hangok zsigeri szépségét. Úgy gondolom egy különleges pillanat tanúja lehettem, amit a szűnni nem akaró vastaps is igazol.
A MÁV Szimfonikusok előadása közben többször az járt a fejemben, hogy milyen szélsőséges lény tud lenni az ember, egy határral odébb a legsötétebb pokol itt pedig egy sötétbe boruló nézőtéren a legtisztább Isteni gyönyörűség.

kritika és fotó: Rékasi Attila, egy hallgató