Gondolatok Králik Abigélről és Csajkovszkijról

Máv Szimfonikusok és Klárik Abigél hegedűművész „Pátosz” című Zeneakadémiai koncert, Fotó: Rékasi Attila


A MÁV Szimfonikus zenekar Zeneakadémiai koncertjére nagy várakozással ültem be, aminek az oka, hogy nem először hallottam őket és ritkán tudok a koncertjeik kapcsán negatív kritikát megfogalmazni, mint az az előző kritikáimból is kiderül. Most sem feltétlenül erről van szó, inkább azt mondanám, hogy nem volt a 2024. október 11-i Pátosz címmel meghirdetett műsoruk maradéktalanul teljes a számomra. Amennyire meg tudom ítélni, a zenekar most is fantasztikusan játszott, de katarzist csak a második részben előadott Csajkovszkij alkotás, a „Patetikus” szimfónia interpretációja tudott okozni nekem. Az első műsorrész Sosztakovics: Ünnepi nyitány; Szymanowski: II. hegedűverseny, op. 61. zenedarabok voltak, amiket Králik Abigél hegedűművész szólaltatott meg. Úgy éreztem, hogy ez az előadás most valahogy nem sikerült tökéletesre. Két dolgot éreztem, ami meggátolta bennem azt, hogy teljesen oda tudjam magam adni az élménynek. Az egyik az, hogy megítélésem szerint a zenekar hangosabban játszott, mint kellett volna, így a hegedűművész játéka kissé „elveszett” a térben. Az is megfogalmazódott bennem, hogy a darab az előadónak most „éppen” megvan, nem éreztem azt, hogy „szívből jön”, nem volt olyan érzésem, hogy belőle árad a muzsika. Igen tudom, ez egy nehéz darab, tán túl magasak az elvárásaim, és az is lehet, hogy tévedek. Itt jegyzem meg, az előadás zajos sikert aratott, olybá tűnt, rajtam kívül másokban hiányérzet nem maradt. Ezt hallva a szünetben eszembe is jutott, hogy lehet, nekem van rossz napom és kekeckedem? Kicsit aggódva ültem be a második részre, ám aggodalmam alaptalannak bizonyult. Hamar magával ragadtak a dallamok, Csajkovszkij világában utazva méltattam magamban zeneszerzői nagyságát, művészi talentumát. Szépen épült az érzelmi szál is. Az Allergo molto vivace csúcspontján térdre esett bennem a kekec, átadta helyét a beteljesülésnek, a borzongásnak, – ne szégyelljem – a gyönyörnek. Ha nem restelltem volna magam a viselkedésemért, felpattanok a helyemről és üvöltök, mint egy Vad Fruttik koncerten. Ezúttal érzéseimmel nem voltam egyedül. Nálam „bátrabbak”, bár tudták jól, nem illik beletapsolni az előadásba, mégsem bírták megállni. Megértem, lélekben én is velük tapsoltam. A negyedik tétel dinamikus részeinél megint kicsit hangosnak tűnt a zenekar, ami Farkas Róbert karmester legutóbbi általam hallott tökéletes vezénylése után meglepő volt számomra, de nem kizárt, hogy ez a CD-k tökéletességéhez szokott érzékelés számlájára írható. Magamban elmormoltam ugyan egy „no de Róbert”-et, de végül azzal az érzéssel tértem haza, hogy én csak kaptam, megérte eljönni!

Rékasi Attila, Újpest

#mavszimfonikuszenekar #králikabigel #zeneakademia #komolyzene #budapest #kritika

MÁV Szimfonikusok

Másodjára hallottam őket péntek este hétkor a zeneakadémia nagytermében. Első élményem kapcsán azt írtam, úgy szólnak mint az ágyú. Az megmaradt, de ezen az esten az a hihetetlen finomság nyűgözött le, ahogy a halk, érzékeny, dinamikailag visszafogott zenei részleteket előadják. Nem tudok betelni azzal, hogy tökéletes koncertélményt adnak. Élőben CD minőséget, de a Marantz Teszt CD sorozat audiofil minőségét. Ott ültem, dicsértem magamban a hangversenyterem akusztikáját, de az biztosan van máshol is. A zenekart világ szinten semmiképp, hazai szinten sem tudom megítélni, mert nincs elég összehasonlítási alapom. Azt tudom megítélni, hogy amit egy ember elvárhat a Zeneművészettől, azt itt maximálisan megkapta. A legutolsó száncsengőig minden varázslatosan szólt, ha semmi mást nem hallottam volna életemben, csak azt a hatalmas nagy dobot a karzaton balra, már megérte a néha küzdelmes lét. Olyan volt a hangja, mint amilyennek képzelem Isten szívdobbanását. Aki nem szereti a komolyzenét, de szereti a hangokat a Hi-Fi minőségű zenehallgatást, az is menjen el egyszer a koncertjükre, mert szerintem új alapokra tudja helyezni hangokkal kapcsolatos élményeit.
A műsorból kiemelem Dohnányit, a Szimfonikus percei lenyűgöztek, a darab játékossága könnyedsége, szinte olvadt ennek a kitűnő zenekarnak a korpuszán. Azt gondoltam a jól sikerült első rész után, hogy Mahler IV. szimfóniája már nem tud meglepni, de tévedtem, amikor a harmadik tételben megszólaltak a csellók olyan gyönyörű volt, hogy a sírás környékezett. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de akkor belépett Pasztircsák Polina szoprán. Rég láttam ilyen szépséget színpadon, saját élményként csak Pusztai Lucához tudom hasonlítani az Ady titkos múzsájaként megformált szerepében. Polina kisugárzása rendkívül finom, nőies, olyan tiszta érzékiségű amit csak az Angyalok világához tudok hasonlítani. Nem volt szerencsém Blaha Lújzát látni élőben, de azt tudom a kocsija elől kifogták a lovakat, úgy éreztem műanyag lett a világ azáltal, hogy ilyet már nem teszünk, mert Ő megérdemelné. Az eddigieket csak arra írom, ahogy bejött, „megérkezett” Farkas Róbert karmester mellé, illetve arra, ahogy megérkezve arcán átlényegült a koncentráció a „figurára” nekem énekelnie sem kellett volna a lovak pihentetéséhez.
Énekelt! Megítélésem szerint olyan ritka ráhangolódással, ami csak a nagy énekművészek sajátja, hihetetlen érzékenységgel megformálva a hangok zsigeri szépségét. Úgy gondolom egy különleges pillanat tanúja lehettem, amit a szűnni nem akaró vastaps is igazol.
A MÁV Szimfonikusok előadása közben többször az járt a fejemben, hogy milyen szélsőséges lény tud lenni az ember, egy határral odébb a legsötétebb pokol itt pedig egy sötétbe boruló nézőtéren a legtisztább Isteni gyönyörűség.


kritika és fotó: Rékasi Attila, egy hallgató