Az Oscar-díjas Tan Dun jött, látott és győzött – vastaps a MÁV Szimfonikus Zenekar zeneakadémiai koncertjén

Kritika és fotó: Rékasi Attila

A szél és a madarak titkai címmel tegnap este a világhírű zenekar Mirian Khukhunaishvili grúz karmester energikus vezényletével elsöprő sikert aratott! Akik olvassák a FakTúra folyóiratban írt kritikáimat, azok tudják, hogy nem rejtem véka alá a véleményem művészeti kérdésekben. A MÁV Szimfonikus Zenekar esetében sem szoktam eltitkolni nemtetszésemet, s azt sem állítom, hogy a tegnap esti előadás kapcsán nem lennének még csiszolnivalók. Egy szint felett azonban, úgy érzem, az észrevételek már hibakereséssé lennének, és ez nem célja folyóiratunknak.

A Magyar Kultúra Napjára nemzetközi „öleléssel” készült a MÁV Szimfonikus Zenekar, bizonyságát adva, hogy a magyar művészeti közeg nyitott és befogadó a világ művészetére. Az est első darabjaként egy kínai zeneszerző, Tan Dun 2015-ben komponált Passacaglia (A szél és a madarak titkai) című kompozíciója csendült fel, a szó szoros értelmében. Nagyon tetszett nekem, mennyire plasztikusan, meglátásom szerint világszínvonalon szólaltatta meg a művet. Ez a megszólaltatás progresszív és meglehetősen zenészt próbáló volt: a hangszeresek énekhangját és sok hangszertest ütést tartalmazott. Hi-fi minőségben, nagyon finoman, már-már érzékien interpretálták a darabot. Olvasva a beharangozókat kicsit féltem az első hallásra „modernkedőnek” tűnő darabkezdéstől, miszerint a nézők okostelefonjaikon „hangszeresként”, QR kóddal elindítható madárhangokat játszanak be a telefonjaikról. Félelmem nemcsak hogy alaptalannak bizonyult, de nagyon különleges élmény volt a patinás, archaizáló, méltóságteljes, pompázatos nagyterem hatalmas terében a majd’ ezer telefonról felcsendülő hangzat, erdősséggé varázsolva át a termet. Dun kortárs kompozíciója több katartikus pillanatot hozott számomra, örömmel hallgattam, méltó volt a csodálatos előadás a Magyar Kultúra Napjához. Büszke voltam arra, micsoda zeneoktatásunk van, hogy ilyen világszínvonalú zenekarokat hallgathatunk itt hazánkban nap mint nap!

Egyiptomi „hercegnővel”, örmény-grúz zeneszerzővel erősítette tovább az estet a zenekar. Talán nem túlzás hercegnőnek nevezni a mindenképp nagyreményű, magyar-egyiptomi származású „hegedűversenyzőnket”, Mariam Abouzahra-t, akit a Virtuózok című tévéműsorból ismerhetünk. Arcpirítóan fiatal, mindössze tizenhét éves a fiatal hegedűművész. Nekem úgy tűnt, hogy kicsit izgulósan indult a játéka, reménykedtem, hogy nem csak a szépsége fog megmaradni bennem az est után. Aztán szépen felépítette játékát, ha nem is teljesen felszabadultan, de számomra élményadóan játszotta Hacsaturján Hegedűversenyét. A végére „megvett” bennünket kimagasló tehetségével és hatalmas vastaps után ráadásként a Kardtánc (Jascha Heifetz átirat) eljátszásával dübörgő sikert aratott.

Szünet után Giya Kanchelli III. szimfóniája mutatta meg, hogy Bartók szellemisége, értem ez alatt, hogy a népdalokhoz nyúlt vissza, a hetvenes évek zeneszerzőinek is mintát adhatott. Különleges élményt nyújtott még a darab kezdete, amely úgy indult, hogy Mirian Khukhunaishvili karmester énekelve jött be a hangversenyterembe, szép tónusú hangja, művészi fellépése, magabiztossága hitelesen indította a művet .Itt is ritmushang adók lettek a zenészek, a nagyon modernnek mondható hangélményt remekül előadva. Kiemelném Székely Edit művésznő lírai altfuvola szólóját ami szintén katartikus élmény volt.

A koncert zárásaként Hacsaturján Spartacus – II. szvit című zenekölteménye csendült fel, briliáns vezényléssel és az előadásban sok katartikus csúcsponttal, például Sándor Balázs első klarinétos szólója. Méltó befejezés, háromszoros vastaps, ováció volt a közönség válasza. Él, virágzik a magyar zenekultúra, szerencsénkre nem csak a Magyar Kultúra Napján!

Rékasi Attila, Újpest

Gondolatok Králik Abigélről és Csajkovszkijról

Máv Szimfonikusok és Klárik Abigél hegedűművész „Pátosz” című Zeneakadémiai koncert, Fotó: Rékasi Attila


A MÁV Szimfonikus zenekar Zeneakadémiai koncertjére nagy várakozással ültem be, aminek az oka, hogy nem először hallottam őket és ritkán tudok a koncertjeik kapcsán negatív kritikát megfogalmazni, mint az az előző kritikáimból is kiderül. Most sem feltétlenül erről van szó, inkább azt mondanám, hogy nem volt a 2024. október 11-i Pátosz címmel meghirdetett műsoruk maradéktalanul teljes a számomra. Amennyire meg tudom ítélni, a zenekar most is fantasztikusan játszott, de katarzist csak a második részben előadott Csajkovszkij alkotás, a „Patetikus” szimfónia interpretációja tudott okozni nekem. Az első műsorrész Sosztakovics: Ünnepi nyitány; Szymanowski: II. hegedűverseny, op. 61. zenedarabok voltak, amiket Králik Abigél hegedűművész szólaltatott meg. Úgy éreztem, hogy ez az előadás most valahogy nem sikerült tökéletesre. Két dolgot éreztem, ami meggátolta bennem azt, hogy teljesen oda tudjam magam adni az élménynek. Az egyik az, hogy megítélésem szerint a zenekar hangosabban játszott, mint kellett volna, így a hegedűművész játéka kissé „elveszett” a térben. Az is megfogalmazódott bennem, hogy a darab az előadónak most „éppen” megvan, nem éreztem azt, hogy „szívből jön”, nem volt olyan érzésem, hogy belőle árad a muzsika. Igen tudom, ez egy nehéz darab, tán túl magasak az elvárásaim, és az is lehet, hogy tévedek. Itt jegyzem meg, az előadás zajos sikert aratott, olybá tűnt, rajtam kívül másokban hiányérzet nem maradt. Ezt hallva a szünetben eszembe is jutott, hogy lehet, nekem van rossz napom és kekeckedem? Kicsit aggódva ültem be a második részre, ám aggodalmam alaptalannak bizonyult. Hamar magával ragadtak a dallamok, Csajkovszkij világában utazva méltattam magamban zeneszerzői nagyságát, művészi talentumát. Szépen épült az érzelmi szál is. Az Allergo molto vivace csúcspontján térdre esett bennem a kekec, átadta helyét a beteljesülésnek, a borzongásnak, – ne szégyelljem – a gyönyörnek. Ha nem restelltem volna magam a viselkedésemért, felpattanok a helyemről és üvöltök, mint egy Vad Fruttik koncerten. Ezúttal érzéseimmel nem voltam egyedül. Nálam „bátrabbak”, bár tudták jól, nem illik beletapsolni az előadásba, mégsem bírták megállni. Megértem, lélekben én is velük tapsoltam. A negyedik tétel dinamikus részeinél megint kicsit hangosnak tűnt a zenekar, ami Farkas Róbert karmester legutóbbi általam hallott tökéletes vezénylése után meglepő volt számomra, de nem kizárt, hogy ez a CD-k tökéletességéhez szokott érzékelés számlájára írható. Magamban elmormoltam ugyan egy „no de Róbert”-et, de végül azzal az érzéssel tértem haza, hogy én csak kaptam, megérte eljönni!

Rékasi Attila, Újpest

#mavszimfonikuszenekar #králikabigel #zeneakademia #komolyzene #budapest #kritika