Kritika és fotó: Rékasi Attila
A szél és a madarak titkai címmel tegnap este a világhírű zenekar Mirian Khukhunaishvili grúz karmester energikus vezényletével elsöprő sikert aratott! Akik olvassák a FakTúra folyóiratban írt kritikáimat, azok tudják, hogy nem rejtem véka alá a véleményem művészeti kérdésekben. A MÁV Szimfonikus Zenekar esetében sem szoktam eltitkolni nemtetszésemet, s azt sem állítom, hogy a tegnap esti előadás kapcsán nem lennének még csiszolnivalók. Egy szint felett azonban, úgy érzem, az észrevételek már hibakereséssé lennének, és ez nem célja folyóiratunknak.
A Magyar Kultúra Napjára nemzetközi „öleléssel” készült a MÁV Szimfonikus Zenekar, bizonyságát adva, hogy a magyar művészeti közeg nyitott és befogadó a világ művészetére. Az est első darabjaként egy kínai zeneszerző, Tan Dun 2015-ben komponált Passacaglia (A szél és a madarak titkai) című kompozíciója csendült fel, a szó szoros értelmében. Nagyon tetszett nekem, mennyire plasztikusan, meglátásom szerint világszínvonalon szólaltatta meg a művet. Ez a megszólaltatás progresszív és meglehetősen zenészt próbáló volt: a hangszeresek énekhangját és sok hangszertest ütést tartalmazott. Hi-fi minőségben, nagyon finoman, már-már érzékien interpretálták a darabot. Olvasva a beharangozókat kicsit féltem az első hallásra „modernkedőnek” tűnő darabkezdéstől, miszerint a nézők okostelefonjaikon „hangszeresként”, QR kóddal elindítható madárhangokat játszanak be a telefonjaikról. Félelmem nemcsak hogy alaptalannak bizonyult, de nagyon különleges élmény volt a patinás, archaizáló, méltóságteljes, pompázatos nagyterem hatalmas terében a majd’ ezer telefonról felcsendülő hangzat, erdősséggé varázsolva át a termet. Dun kortárs kompozíciója több katartikus pillanatot hozott számomra, örömmel hallgattam, méltó volt a csodálatos előadás a Magyar Kultúra Napjához. Büszke voltam arra, micsoda zeneoktatásunk van, hogy ilyen világszínvonalú zenekarokat hallgathatunk itt hazánkban nap mint nap!
Egyiptomi „hercegnővel”, örmény-grúz zeneszerzővel erősítette tovább az estet a zenekar. Talán nem túlzás hercegnőnek nevezni a mindenképp nagyreményű, magyar-egyiptomi származású „hegedűversenyzőnket”, Mariam Abouzahra-t, akit a Virtuózok című tévéműsorból ismerhetünk. Arcpirítóan fiatal, mindössze tizenhét éves a fiatal hegedűművész. Nekem úgy tűnt, hogy kicsit izgulósan indult a játéka, reménykedtem, hogy nem csak a szépsége fog megmaradni bennem az est után. Aztán szépen felépítette játékát, ha nem is teljesen felszabadultan, de számomra élményadóan játszotta Hacsaturján Hegedűversenyét. A végére „megvett” bennünket kimagasló tehetségével és hatalmas vastaps után ráadásként a Kardtánc (Jascha Heifetz átirat) eljátszásával dübörgő sikert aratott.
Szünet után Giya Kanchelli III. szimfóniája mutatta meg, hogy Bartók szellemisége, értem ez alatt, hogy a népdalokhoz nyúlt vissza, a hetvenes évek zeneszerzőinek is mintát adhatott. Különleges élményt nyújtott még a darab kezdete, amely úgy indult, hogy Mirian Khukhunaishvili karmester énekelve jött be a hangversenyterembe, szép tónusú hangja, művészi fellépése, magabiztossága hitelesen indította a művet .Itt is ritmushang adók lettek a zenészek, a nagyon modernnek mondható hangélményt remekül előadva. Kiemelném Székely Edit művésznő lírai altfuvola szólóját ami szintén katartikus élmény volt.
A koncert zárásaként Hacsaturján Spartacus – II. szvit című zenekölteménye csendült fel, briliáns vezényléssel és az előadásban sok katartikus csúcsponttal, például Sándor Balázs első klarinétos szólója. Méltó befejezés, háromszoros vastaps, ováció volt a közönség válasza. Él, virágzik a magyar zenekultúra, szerencsénkre nem csak a Magyar Kultúra Napján!
Rékasi Attila, Újpest
