művészeti és kulturális folyóirat
Kovács Lili: Óvatlan duvatlanok 2023, akril, vászon
Telthàzzal fut a megnyitó a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében, a patinás falak között a modernitás is megjelenik, sokszínű színvonalas anyag sejlik, most egyik kedvencemet adom közre, ha tehetik jöjjenek el, tehetséges fiatalok kortárs tendeciái közé.
Avagy ott és holnapután 2023. január 21. vasárnap 16-21 óra között a Ráday utca 39. szám alatt.
Érdemes ellátogatni holnapután a Kettőspont Színházba, nem csak azért mert ott mindig egy szellemi erőtér vehet körbe minket, hanem azért is mert most jegyeket is vásárolhatunk úgy, hogy közvetlenül az alkotóktól juthatunk információkhoz, ajánlókhoz. Kevés színházban lehet manapság kontaktusba kerülni a mű létrehozóival, ne legyünk restek éljünk az élet adta lehetőségekkel szólítsuk meg az alkotókat! Egyet ígérhetünk a FakTúra ott lesz és tudósít az eseményről!
Illusztráció: Rékasi Attila felvétele a szentendrei temető egy sírkövéről
Már gyermekként is mindig lenyűgözött, amikor megláttam a képernyőn. Ennek egyik oka, hogy mindig is vonzottak a nemes arcélű, mondhatni arisztokratikus karakterek, mert úgy vagyok velük, mint az emberi léttel: kell legyen benne valami fennkölt.
Sorolhatnám szerepeit, de most ezen a szomorú napon szeretnék mégis vidáman emlékezni rá és ide idézni Haumman Péterrel karöltve zseniálisan megformált szinkronszerepét a Macskafogóból, ahol Teufel-t (Mr. Tejfölt) alakítja:
„Teufel: – És.. üdvözlöm a kedves feleségét!
Safranek: – Köszönöm uram, de már egy éve Önnel él.”
Hallom a hangjuk, feledhetetlen! Nyugodjék békében.
Benedek Miklós (Budapest, 1946. szeptember 28. – Budapest, 2024. január 9.) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, színházi rendező, szinkronszínész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. (forrás wikipédia)
Műnemek:
Epika fókuszában egy történet áll, általában egy kívülálló elbeszélő aki a történetet elmeséli, egyes szám harmadik személyben. Műfajai az eposz, a regény, a verses regény és az elbeszélő költemény.
Líra érzelemfókuszú szubjektív, belső nézőpontú. Műfajai az elégia, az óda, a dal.
Dráma Színpadra íródik, párbeszédes formájú. Műfajai a tragédia, komédia vagy a drámai költemény.
Bíró Botond festménye
Ma zàrt a galéria nagy vilàgos termeiben rendezett karácsonyi vásár, valóban érdemes volt ezt a megfogalmazást használni, hiszen műtárgy rendezési szempontból nagyon zsúfoltan vannak a képek, de egy vásár kapcsán ez teljesen normális. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy az egyik legtöbb fiatal alkotót bemutató fővárosi tàrlat.
Balogh Kristóf József festménye
Véleményünk szerint kiemelkedő munkákat adott le a tàrlatra Balogh Kristóf József, Bíró Botond, Till Zoltán, Herman Péter, Géczi Jànos
Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Én vagyok a Kíváncsi c. monodrámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában
Pusztai Luca színművész Kíváncsi szerepében a Kettőspont Színház előadásán – Budapest
Megkönnyeztem Lucát, Adyt, magamat. Igen. Várható volt, hiszen nem nehéz azonosulnom tragikus sorsú Költőkkel, Művészekkel és Formanek is jó ívvel építette fel a katarzist. Ez pont elég is lehetett volna, de már a darab elején éreztem, hogy Pusztai Luca nem küzd a megformálással, azonos a karakterrel és a Senkisében megcsodált színtérteremtő képessége nem csak egyszeri saját. Luca szép, de én annyi szép nőt fotografáltam már, hogy azzal ritkán lehet „megvenni”, amivel viszont szinte bármikor meglehet érinteni az az, amikor valaki attól szépül meg amit és ahogyan csinál. Az ember csak ott ül és rácsodálkozik, milyen kegyes a teremtő. Milyen bő kézzel tud mérni, hogy össze tudja hangolni a műveit, a fizikai szépséget nem rám pazarolta, aki úgyis a kamera mögött állok hanem arra aki a reflektorfénybe kell álljon, mert erre született. A lénye volt szép ahogy létezett a színpadon, a vonalai csak szolgálták a képességeit. Így indult számomra a darab, aztán jött egy olyan videóvetítési monológ ahol a művésznő két méteresre nagyított arca olyan elementárisan jelenítette meg egy „vívódó” ifjú hölgy angyali bájosságát, hogy szerettem volna ha az a pillanat örökké tart! Lehet én értettem félre, mert sok volt az élmény, de a színművészeti felvételizős jelenetben, a „botladozva” kezdő felvételiző egyszer úgy kezd el Adyt szavalni, hogy ott már majd eltört a mécsesem. A darab háromnegyedén azt kezdtem el csodálni, hogy én nem vagyok színházi ember, de ez nem könnyű, viszont tetemes szöveg és mily könnyedén labdázik vele Luca. Aztán kibomlik a csúcspont, jönnek Ady hangján (Csaba, Luca) a költőóriás válaszlevelei az esszenciális emberi érzékenység, finomság, szépség, szeretet szavakba foglalt ékkövei.
Taps, sötét, Kettőspontos bárpultnál álldogálás, hogy megölelhessem a Művésznőt.
„Világosodik lassacskán az elmém…”. Ati öregszel, lehet már nem vagy elég éber, vagy megint önmagad hatása alá kerültél, hol vannak a vitriolos józan szavak?
Aztán előbb ölelte Lucát egy ismert, általam nagyon tisztelt kőszínházi színművésznő. Az a jelenet egy külön novella tárgya, szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam.
Lehet, hogy öregszem és már nem vagyok elég éber, de azt a gratulációt látva éreztem, ebben az esetben nem erről volt szó!
Rékasi Attila, egy néző
Kettőspont Színház, Budapest. 2023. február 17. 19 óra
Én vagyok a Kíváncsi c. monodráma
Kíváncsi Illi szerepében: Pusztai Luca
Írta és rendezte: Formanek Csaba
Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Senki se mer egyedül élni c. drámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában
Pusztai Luca és Formanek Csaba a Senki se mer egyedül élni című drámában a Kettőspont Színház színpadán
Mondták nekem, hogy ez a darab nagyon jó. Csak az a baj velem, hogy több mint 25 éve foglalkozom alkotóművészettel aminek nálam szövődményi is vannak, mint a kovidnak. Például az, hogy a kritika az ember sejtjeibe ivódik. Egy műalkotásnak, műfajtól függetlenül a tökéletesség érzetét kell keltenie bennem. A színdarabokkal a színjátszással kapcsolatban is így vagyok, nem gondolom, hogy egy előadással szemben kevesebb elvárást kellene megfogalmazni, mint mondjuk egy festménnyel kapcsolatban. Egyenrangú minden művészeti ág, ugyanazok az elvárásaim is.
Nagyon szeretem a Kettöspont Színház előadásait, az egyik legjobb teátrum a piacon, de általában mindig találok olyan dolgot, amit azért én nem pont úgy csináltam volna.
Tegnap láttam a Senkisét pótszékes telt házzal ment, fáradt voltam, nem is igazi színházi hangulatban. Nem gondoltam volna, hogy életem egyik, ha nem a legnagyobb színházi élménye varázsol el, elfeledtetve, fáradtságot, hátfájást, háborút, ársapkákat, vagy azok hiányát azaz minden nyavalyát!
Pusztai Luca és Formanek Csaba által megalkotott darab lenyűgözött, ugyanazt éreztem, mint amikor a legkedvesebb festményeim előtt állok, vagy Vivaldit, vagy Metallicát hallgatok.
Progresszív, misztikus, elementáris, finom, brilliáns darab. Mindkét színművész hihetetlen profi átéléssel, végig érzékenyen, hitelesen formálta meg a szerepet. Sallangtalan tiszta minden, a fény, a hang, a díszlet, a világítás Lakatos Dániel felelt a dolgokért, abban sem láttam én hibát.
Ritkán mondok ilyet, de ez egy tökéletes este volt:
Színházművészet magas fokon, műalkotás!
Téli Tárlat nagydíj.
Illusztráció: Rékasi Attila
A múltkori Yes-kritikában a 60-as, 70-es éveket emlegettem, mint különösen kreatív művészeti időszakot, különösen a rockzenét illetőleg. Való igaz, hogy legendás zenekarok tucatszám adtak ki korszakalkotó albumokat, amik akkor egy kivételesen fogékony közegbe cseppentek. A progresszív rock aranykora szerencsére nem múlt el nyomtalanul: a 90-es évekre szárba szökött a Yes, Genesis, Pink Floyd és még sok más zenekar által elültetett mag.
Az új hullám zászlóshajói közt a legnépszerűbbek a The Flower Kings, a Spock’s Beard valamint a Porcupine Tree voltak. Utóbbi zenekar páratlan atmosztférájú lemezeket jelentetett meg a 90-es években, a korai Pink Floyd pszichedeliája találkozott a Radiohead melankóliájával, de az elszállósabb tánczenék és a kemény rock is a csapat eszköztárához tartoztak. A 2000-es évek elejétől aztán bekeményítettek, ezáltal egyre nagyobb hírnévre tettek szert, de a hangulati többlet szerencsére megmaradt. Nem túlzás állítani, hogy remekművek sorát tették le az asztalra, (Lightbulb Sun, In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) nem mellesleg olyan hangzással, amilyenről a legtöbb banda még csak álmodni se szokott. A banda zenei agytrösztje, producere, egyben cikkünk tárgyának szerzője: Steven Wilson.
Noha a Porcupine Tree muzsikája sokat változott a kezdetektől fogva, az utóbbi néhány album egy jól meghatározható irányt követett, amitől a főnök egyre szűkebbnek érezte az alkotói mozgásterét. Így a Tree most pihenőpályán van, ám nem maradunk hoppon, a Grace for Drowning azóta már a második szólólemeze Wilsonnak, és a kanyarban van a harmadik is. Míg az első, Insurgentes című munkája még magán viseli az anyabanda stílusjegyeit, a Grace-en sikerült eléggé elrugaszkodnia mindattól, amit eddig csinált.
Steven egész egyszerűen visszatért a forráshoz, oda, ahol minden elkezdődött, azaz a késői hatvanas, korai hetvenes évekbe. Ám ahelyett, hogy készített volna egy a korszakra jellemző lemezt, csupán azt a kompromisszumoktól mentes alkotói szabadságot vette át, amit a 70-es évek végétől egyre inkább kiszorított az üzleti szemlélet. Célját maradéktalanul megvalósította: ritkán születik manapság eféle művészalbum, ami teljesen fittyet hány a közízlésre, vagy ilyen-olyan marketing szempontokra. Alighanem a PT rajongóknak is feladja a leckét ez a kísérletező anyag, bár Steven jellegzetes hangja és dallamvilága elegendő kapaszkodót nyújt.
Már a címe (Ima a fuldokláshoz) elárulja, hogy nem délutáni piknikhez való, kedélyes sanzongyűjteményről van szó. Hihetetlen mélységeket jár be a zene: olyan helyekről hoz fel érzéseket, hangulatokat, amiknek a létezéséről sem tudtam, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Fuldoklásról szerencsére szó sincs, hossza és fajsúlyossága ellenére meglepően gördülékeny muzsika, köszönhetően olyan közérthetőbb daloknak, mint a Deform To Form a Star, a Postcard, vagy az igézően gyönyörű Belle de Jour. A hosszabb tételekben viszont tényleg nem fukarkodnak a hangokkal. Különösen igaz ez a 23 perces, teljesen elborult Raider II-re. Ezután tényleg megkönnyebbülés a záró Like a dust I have cleared from my eye éteri lebegése.
Wilson hihetetlen zenészgárdát toborzott ehhez a produkcióhoz, és hagyja is őket kibontakozni, nem próbálja a megmozdulásaikat négy vagy nyolc ütembe sűríteni. Tény, hogy sokszor megszalad a szólisták keze, ám valahogy mégsem unalmasak ezek a részek, inkább kisebb utazások egy nagyobban. Persze olyan vendégmuzsikusoktól, mint Robert Fripp (King Crimson) Alex Lifeson (Rush) nem is várnánk rosszabbat. Megannyi hangszer színesíti az összképet: fuvola, szaxofon, klarinét, zongora, sőt vonósok is szerepelnek.
Széles érzelmi spektrumot fog át az album egésze, ám alapvetően befelé forduló, és szomorú, talán a legszemélyesebb, amit Wilson valaha akotott. Az interjúkban előszeretettel használta a spirituális szót, amit én roppant elcsépeltnek érzek, ám ha valami, a Grace tényleg képes egy lélekcsupaszító utazásra vinni bárkit, aki képes átadni magát neki. Odafigyelést igényel, de ha a hosszú jazzes szólók alatt elkalandozunk, az sem baj, valahogy mégis benne sodródunk öntudatlanul, hogy aztán a következő hangsúlyosabb téma kétszer olyan hatásos legyen. Nem könnyű szórakozás, de felemelő, egyszersmind hátborzongató élmény, ami után egy kicsit másnak látjuk a világot. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Igazibbnak.
