Faktúra részéről Rékasi Attila: Tamás, amikor én láttam ezt a darabot, a felnőttek és a gyerekek is nagyon jól szórakoztak. Nem ciki beülni ősz halántékkal vagy egyedül sem. Ez cél volt az előadás megalkotásánál?
Gyermekkoromban rajongtam a dobókockás kalandkönyvekért, és amikor találkoztam Varró Dani hasonló stílusban megírt meséjével, egyből tudtam, hogy előadást szeretnék belőle készíteni. Úgy gondolom, hogy a szöveg és a belőle készített mesejátékunk minden korosztálynak tartogat humort és mondanivalót. Egy igazi családi előadást szerettünk volna létrehozni.
Ki lesz most a zenésztársad? Mondanál róla pár gondolatot, illetve a zene szerepéről a darabban?
Bergics András zenész az alkotótársam ebben az előadásban. Korábban is dolgoztunk együtt a Forrás Színház Székely betlehemes című produkciójában, és már ott barátok lettünk. Amikor felmerült a mese létrehozásának gondolata, egyből tudtam, hogy őt szeretném felkérni a darab zenei világának megalkotásához. Fantasztikus zenét komponált a meséhez, ötvözve a magyar, a kelta és a világzenei motívumokat, amit minden előadáson ő maga ad elő, időnként szerepekbe is bújva.
Fantasztikus volt látni, hogy a „mobilfüggőnek” (lásd iskolai telefonstop) titulált mai gyermekeket milyen hamar be tudtad vonni a játékba. Az interakció sajátja a darabnak, ettől nem statikus. Jól láttam, hogy aktívak a gyerekek?
Az előadás minden ízében interaktív, hiszen Varró Dani is úgy írta meg a szöveget, hogy az olvasó dönti el, a hős milyen döntéseket hozzon. A dramatizáció során én is szerettem volna ezt megtartani, így felkínálom a lehetőséget a nézőknek, hogy irányítsák a hős útját, amit nagyon szoktak élvezni. Az előadás így soha nem válhat rutinná, hiszen minden nézőtér máshogy reagál a látottakra, amire nekünk minden alkalommal rezonálnunk kell. Ettől válik élővé a mesejáték.
A te repertoárodban hol szerepel ez a darab, hiszen nagy szerencsére sok „komolyabb” drámát is játszol?
Számomra minden alkalommal felüdülést jelent játszani ezt az előadásomat, hiszen sok fajsúlyos, nehéz és megterhelő darabot tartok repertoáron (Platón: Szókratész védőbeszéde, Gogol: Az őrült naplója, Kafka: Jelentés az Akadémiának, Babits Mihály: Jónás könyve). Ebben az előadásomban maximálisan kiélhetem a játékos és gyermeki énemet, amit nagyon élvezek újra és újra.
Lehet tudni a jövőről? Ezt vagy mást fogsz még játszani a Kettőspontban? Ha nem, hol láthat még a közönség?
Szerencsére sok felkérésem van szerte az országban. Egy hete volt a legfrissebb bemutatóm Székesfehérváron a V54-ben, Mikó Csaba: Apa, avagy egy gyilkosság anatómiája című drámájából. Ezen kívül nagy álmom válik valóra, hogy végre közös darabot hozunk létre Formanek Csabival. Egy nagyon érdekes előadást próbálunk, melynek címe Game of my life lesz. Október 23-án lesz a bemutatónk a Kettőspontban. Erre az előadásra is várjuk szeretettel a kedves nézőket!
Hogy hány éves vagyok, azt ne firtassuk. Annyit elárulok: 1979-ben születtem. (Többet nem segíthetek..) Régi darab régi köntösben, első ránézésre. Másodikra is. Van több idegesítő szokásom. Az egyik, hogy újra és újra ugyanazokat a kérdéseket teszem fel. Ennek ellenére sok barátom van, akik még beszélgetni is szeretnek velem!
Mindezek alapján akár Pielmeier Ágnes, báránykám-ja is lehetnék a Kettőspont színház repertoárjáról. Régi darab (’79-es), ám a kérdések, amiket felvet, sokunkat újra és újra provokálnak, megmozgatnak. Hisz bármennyiszer pörgettük, forgattuk gondolatainkat tudomány és hit határvidékeiről, vélt vagy valós antagonizmusáról, etikai felelősségünk mibenlétéről, gyakran előfordul, hogy az így nyert ábrák, mintázatok valahogy folyton mozgásban vannak. Ebben a témában hív együttgondolkodásra Bodor Géza rendező és három kiváló játszója (Gubík Ági, Pásztor Edina, Fodor Boglárka) egy izgalmas bűnügyi történet kibogozása mentén, egy intim térbe a város szívében: a Kettőspont Színházba. Akár most szombaton este!
Dr. Martha Livingstone-t, a törvényszéki pszichiátert egy zárdába rendelik ki. Feladata, hogy felmérje egy apácanövendék beszámíthatóságát, akit saját újszülöttjének meggyilkolásával vádolnak. Miriam Ruth anya, a zárda főnöknője eltökélten próbálja Ágnest távoltartani az orvostól, amivel tovább fokozza Livingstone gyanúit.
Ki ölte meg a csecsemőt, és ki volt a csöppnyi áldozat apja? Livingstone kérdései arra kényszerítik mindhárom nőt, hogy felülvizsgálják a hit jelentését, a szeretet erejét, és megkérdőjelezzék saját értékrendjüket, viszonyulásukat az emberi bűnökhöz és az isteni akarat(?) megnyilvánulásaihoz.
A történet izgalmas krimibe ágyazva vizsgálja, hogy léteznek-e ma jelenkori csodák, hogy feloldhatatlan-e az ellentét a tudomány és a vallás között.
Szereplők: Doktor / Gubík Ági Anya / Pásztor Edina (Jászai Mari-díjas) Ágnes / Fodor Boglárka
Alkotók: Írta: John Pielmeier Jelmez: Kovács Kata és Kisgyörgy Orsi Zene: Nagy Lajos A rendező munkatársa: Pál Zsófia és Danila Liza
Rendezte: Bodor Géza
A színdarab Magyarországon a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre.
Az előadás utáni képzőművészeti foglalkozás fotója
A 2024. február 3-i Leprikónok átka előadás előtt Formanek Csaba a Kettőspont Színház „atyja”, alkotója, remetéje, házigazdája, műhelyvezetője, ügyvivője, gondnoka, az egybegyűlt közönségtől megkérdezte, ki érzi gyereknek s ki felnőttnek magát. Kézfeltartással jeleztük hovatartozásunkat. Én felnőttnek érzem magam, FELNŐTT FELNŐTT, igen! – emeltem a kezem jó magasra. (gyermeki lelkesedéssel)
Tudom, ismerem, alkalmazom baráti beszélgetéseimben a „valahol belül megmaradni gyermeknek” filozófiáját, pszichológiáját és spirituális jelentőségét is. Mindig vegyül tehát egy kis bánat abba, amikor ennyire határozottan felnőttnek tapasztalom magam. Nekem a gyerekkor nem fennkölt nosztalgia, megvagyon annak is az oka, bár úgy érzem, jócskán túlléptem már a gyerekkori sérelmek dédelgetésének szakaszán. A felnőttléthez társuló belső szabadságérzet, erőim és készségeim birtokbavétele, uralása (na jó, törekvés rá) , az autonómia tágassága, a felelősségtudat éberségre szólító ereje engem valahogy mindig ebbe a „táborba” húz. Azt is hiszem, hogy ez a kettő nem zárja ki egymást. De hogy ez mit jelent pontosan, azt most ezen a felületen nem tudom és nem szeretném kifejteni. Akit érdekel, hívjon el kávézni és fülibe dadogom.
Azt viszont le merem itt is írni, hogy ami Ács Tamás előadása közben történik az emberi lénnyel, az túl van ezeken a szofizmákon.
Vajon mi az, amitől egy hatvanperces egyhelyben tartózkodást még a legkisebb kis hároméves is sikerrel „abszolvál” (pici fészkelődést leszámítva) és ami egy alapvetően gyerekeknek szóló előadás felnőtt nézőjét is székhez szegezi és szinte sértődötten veszi tudomásul, hogy véget ért? Azt gondolom, hogy Tamás pazar előadásán is túl ez a valami az, hogy testtől lelken keresztül szellemig elmerülünk valamiben, ami mindünknek, akit anya szült erre a világra, ismerős és otthonos, ami még a tépázott sorsúaknak is bölcső, kapaszkodó és erőforrás lehet: a nyelv ritmusában!
Volt ma egy posztom arról, hogy járjatok színházba, kiállításra meg ilyenek. Most kiegészítem azzal, hogy olvassatok a gyerekeiteknek (magatoknak) Varródani verseket! Teljesen mindegy, hogy hány éves a kölek. Hogy kibújt-e már az anyaméhből vagy sem. Ha nem érti hogy mi a sztori, sebaj, az a réteg akkor neked szól. De a ritmusos szöveg mondásával mondásával mondásával megadod neki, hogy otthon legyen mindenütt, hogy eligazodjon ott is, ahol nem lehet, úristen, ahol képtelenség eligazodni. Oltsuk be a gyerekeket a nyelv ritmusával és az apokalipszis lovait is megülik majd.
Nem tudom, hogy lesz-e még Leprikónok a Kettőspontban, de ha lesz, szólok! Aztán elgyertek ám.
Avagy ott és holnapután 2023. január 21. vasárnap 16-21 óra között a Ráday utca 39. szám alatt.
Érdemes ellátogatni holnapután a Kettőspont Színházba, nem csak azért mert ott mindig egy szellemi erőtér vehet körbe minket, hanem azért is mert most jegyeket is vásárolhatunk úgy, hogy közvetlenül az alkotóktól juthatunk információkhoz, ajánlókhoz. Kevés színházban lehet manapság kontaktusba kerülni a mű létrehozóival, ne legyünk restek éljünk az élet adta lehetőségekkel szólítsuk meg az alkotókat! Egyet ígérhetünk a FakTúra ott lesz és tudósít az eseményről!
Igen, hamarosan újra indul a Ráday utcán az élet! A Kettőspont Színház idei évada is kezdetét veszi, és többek között ötvenegyedjére is megnézhetjük Weiner Sennyey Tibor remek monodrámáját Formanek Csabától. Az ötvenedik jubileumi előadás apropóján készült nagy sikerű interjúkant itt olvashatják újra a színházba járók:
Harmadik adásához ért A Kétlámpás Csodálatos Barátai műsor
Ezúttal Formanek Csaba színházi és filmrendezővel, színésszel és drámaíróval, a Kettőspont Színház vezetőjével beszélgetünk többek között közösségépítésről, buborékokról és kapcsolódási lehetőségekről.
A Kettőspont Színház szilveszteri bulija az idén az eddigieknél csendesebbre sikeredett, de túlzás nélkül állíthatom, hogy zajos sikert arattak az este folyamán bemutatott kísérleti film alkotások, melyeket Szirtes András, Formanek István, Vaszkó Viktor és Formanek Csaba alkottak.
Formanek István A manufaktúra végnapjai című majd húsz éve készült filmje retro hangulatot is hordozott az arra fogékonyaknak, abszurd, nagyon humoros alkotás.
A Vaszkó Viktor nevével fémjelzett, színjátszó táborban forgatott film egy sajátosan megfogalmazott szerelmi történet, amely bennem néhol burleszkes hangulatot idézett, bár ennek okát én magam sem tudom megfogalmazni.
Az est fő filmje Formanek Csaba színész rendező Szirtes András emlékének ajánlott A hegy gyermekei című háromnegyed órás lírai, néhol filozofikus hangvételű filmetűdje volt.
Nem leszólva a többi alkotást, a legprofibban leforgatott film volt ez az este folyamán vetítettek közül. Fotóművészként is azt kell mondanom szépen lett képezve, nem csak ahhoz képest, hogy Csaba önmagát fényképezte. A sajátos hangulatú „selfmovie” másik gyermeke – mármint a hegy vonatkozásában – Csaba színésztársa Lali, no nem Kovács Lajos az Argó sztárja, hanem a Kada csúcs vándora, Sennyey Tibiék kutyusa, aki higgadt, manírmentes játékával, a rendezői túlkapásokra improvizációkkal reagáló attitűdjével oldja a filozófiai sík elmélyítő szándékát.
A filmen érezhető a színházi előélet, ami nem meglepő tekintettel az alkotó személyére. Premier vetítésről lévén szó a film még valószínűleg alakulni fog. Úgy gondolom egy kis feszesebbre vágással, némi filmes utómunkával még fokozható a nézői élmény, ami érzésem szerint nem csak a Kettősponthoz kötődő, hanem az alternatív filmekre nyitott közönség tetszését is elnyerheti.
Egy kőszínházban is nagy dolog, ha egy darab eljut az ötvenedik előadásig, egy független színház esetében azt gondolom, ez még inkább érvényes! A Kettőspont Színház a Ráday utca színfoltja, spirituális ügynökség, azaz remek közösségi tér is! Mindig jó a hangulat, de 2023. december 21-én a szokottnál is nagyobb volt a készülődés. Ahogy mondani szokták, a csillárról is lógtak a Diogenész című Weiner Sennyey Tibor tollából született monodráma ötvenedik, jubileumi előadásán. A FakTúra Művészeti és Kulturális folyóirat Formanek Csaba rendezőt, színészt kérdezte szerepéről, a darabról, érzéseiről és a jövőről.
– Csaba, ez az első ötvenedik előadást megélt darab az életedben?
Formanek Csaba: Nem, évekkel ezelőtt az Étellift című előadásunkkal eljutottunk majdnem hetvenig, ha jól emlékszem. Monodrámából ez az első ekkora széria, de remélem, hogy a Hádésszal is elérem majd ezt az előadásszámot. A Diogenésszel pedig most már megcélozhatjuk a 100-at!
– Amennyire tudom, kőszínházban is becsületes, ha egy darab ötven előadást megél, azért ez nagy dolog, azt gondolom, az írónak és neked is rendezőnek, előadónak. Más érzés, más hangulat az ötvenediket játszani, vagy ugyanolyan mint bármelyik előadást?
F. Cs.: Talán csak azért volt ezúttal picit más, mert tudtam, hogy a közönség is tudja, hogy ez most egyféle jubileum, így minden bizonnyal van egy magas elvárás. Ez az érzés azonban az előadás közben bennem teljesen feloldódott, és úgy érzem, a nézőkben is. Ami még nagyon meghatározó volt – és ennek az 50. előadás is oka lehetett -, hogy nagyon sokan jöttek el, talán ennyien még nem is ültek a Diogenészen a Kettőspontban, és elég jó érzés ilyen létszámú közönségnek játszani.
– Ennek tükrében felvetődik bennem a kérdés, milyen érzés az, amikor nem megy jól egy darab és le kell venni a repertoárról?
F. Cs.: A „nem megy jól” kifejezés nagyon relatív, mert arra is vonatkozhat, hogy kevés nézőt vonz be, vagy arra is, hogy kevésbé jó az előadás. Ez utóbbi számos okból is előállhat: a színészi játék, a megírt szöveg vagy maga a rendezés nem elég találó, nem elég mély, nem elég aktuális, stb. Vagy mindezek különböző variációi. Nem tagadom, mindegyikből volt már tapasztalatom. Ilyen esetben én igyekszem elemezni magamban, hol lehet a hiba, mi a gyengeség, lehet-e rajta javítani. Önmagában egy-egy ilyen tényező még nem elég, hogy egy sok munkával összehozott előadástól megváljunk, azonban ha több ilyen merül fel egyszerre, illetve hosszabb távon sem javul a helyzet, akkor olykor hamarabb kell megválni egy-egy előadástól, mint ahogy azt az ember szíve szerint tenné. És hát nyilván ez nem túl jó érzés, marad benned valami hiány, valami betöltetlenség, amit jó esetben fel tudsz majd használni egy következő alkotási folyamatban.
– Mi lehet vajon a Diogenész titka? Mitől futhatott ilyen jó szériát ez a monodráma?
F. Cs.: A Diogenész esetében több szerencsés szál futott össze, és érlelődött meg az évek során. Az egyik kétségtelenül Weiner Sennyey Tiborral való barátságunk és évek óta tartó színházi együttműködésünk, aminek ez a szöveg is egy eredménye volt, hiszen már az elejétől rám írta a darabot, és bár a szöveg teljesen Tibor munkája, a dramaturgiában már megírás közben is voltak észrevételeim, amiket ő nagyon értő és ihletett módon épített bele a végső változatba.
A darab szerintem abban is erős – és ez szintén Tibor érdeme-, hogy rendkívül egyszerűen, de annál erőteljesebben épít fel egy metafora-rendszert a főhős köré, és minden egyes mozzanat erkölcsi dilemmákat feszeget, de ezt az előadás humora és a figura szertelensége sokáig elrejti a néző elől, hogy aztán a végén a költői motívumok és a morális kérdések láncreakció-szerűen robbanjanak fel.
A harmadik ok talán abban keresendő, hogy az évek során elég szoros viszonyt tudtam felépíteni a figurához, így nem nagyon van különbség a saját érzéseim, élményeim és a darabbéli Diogenészé között. Pontosabban a szereplőt – mint amolyan személyiség-lehetőséget – tudom arra használni, hogy kissé „punkosabban” tudjak létezni, mint amennyire a hétköznapokban mernék. Ez a folyamat talán nem csak számomra, de a közönség számára is felszabadító.
A negyedik ok az, hogy a 2016-os bemutató óta ez az előadás sajnos csak egyre aktuálisabb lett. Annak idején a menekültválságra való reakcióként és néhány egyéb konkrét aktuálpolitikai utalás miatt elég élesen állásfoglalásra késztetett az előadás, ami sokak számára talán kellemetlen is volt. Mostanra azonban az idő ezt is „megoldotta”: a lényeg ugyanannyira aktuális, a túl közeli dolgok pedig már számunkra is kicsit történelmi távlatba kerültek. Most már könnyebb nevetni és megrendülni is, mert politikai színtérből egy személyesebb történet terévé vált az előadás, megőrizve és talán meg is erősítve az univerzális, mindenkire érvényes mondanivalót is.
És végül van egy úgymond technikai oka is ennek, ami ered a darab témájából és főhőséből: alig van szükség bármire is az előadáshoz, így nagyon könnyen utaztatható, költséghatékony és nagyon rugalmasan adaptálható szinte bármilyen térhez. Emiatt tudtunk eljutni vele az ország számos pontjára, az erdő közepétől lakásokon keresztül színházi terekig.
– Tudom, hogy szokott lenni előadások után egy beszélgetés a darab kapcsán a közönséggel, amit te nagyon szeretsz. Ehhez kapcsolódva kérdezem: volt már olyan, hogy az ott felmerült észrevétel, diskurzus befolyásolta a darabot és egy későbbi előadásba valami beépült vagy máshogy játszódott?
F. Cs.: Általában az a tapasztalatom, hogy a Diogenész esetében a közönség utólagos reakciói megerősítik bennünk és bennem azt, hogy ezt kb. így érdemes csinálni, illetve folytatni. Nem nagyon szokott előfordulni, hogy más irányt javasolnának a darabnak, a rendezésnek vagy a színészi játéknak, inkább az előadásban megszólaló témákat, helyzeteket, jelentéseket és azt a hatást szokták elemezni, amit az este rájuk gyakorolt. Szóval a legjobb hatás, ami beépül, az végső soron az, hogy igen gyakran érzem, hogy az emberkeresés sikerrel járt. Erre pedig nagy szükség van ebben az egyre képmutatóbb világban.
– Utolsó kérdésem az, van-e már új monodráma a terveid között, s ha igen, arról mi tudható, mi publikus?
F. Cs.: Januárban szünetet tartunk a Kettőspontban, amelynek során ezen a kérdésen is szeretnék majd meditálni. Vagyis igen, tervezek új előadást, de nem feltétlenül monodrámát… Abból van már kettő is, minek halmozni, ugyebár… Szóval van egy érdekes terv a tarsolyban, amihez lehet, hogy Tibinek is van némi köze, de ezt – mivel bennem is rengeteg a bizonytalanság – egyelőre fedje még egy kis jótékony homály.
Ja, és szilveszterkor bemutatok a színházunkban egy kisfilmet (lehet, hogy nem is olyan kicsit), amit nyáron forgattam, és bár van egy csomó szereplője, mégis „majdnem” monodráma lesz. Most zajlanak az utómunkák, még címe sincs. Ha jól sikerül, majd máskor is levetítem, de az internetre nem kerül fel, szeretném, ha az emberek összegyűlve, egymás társaságában, színházi élményként tudnák befogadni.
És ami még bizonyos: Diogenész folytatja, és tavasztól ismét aktív lesz, láthatjátok majd a Kettőspontban is, de házhoz is hívhatjátok a jövő évi emberkereső turné keretében.
Premier vastaps RUSZT
Új darabot mutatod be múlt hét vasárnap este a Ràday Utcai Színhàzak Találkozója fesztivál keretében a Kettőspont Színház Ráday utcai színpadàn Formanek Csaba rendezésében Egressy Zoltàn darabját a Valle Della Lunàt.
A fotókat a főpróbán készítettem már akkor meghatott a két remek színművész csodás játéka Agi Gubík és Miklós Hegedüs a premieren még elsöprőbb jàtékkal nyűgözte le a telthàz közönségét, pótszékezni kellett olyan sok néző volt kívàncsi a darabra.
A tér foglalkoztat elsősorban. A térélményeink elsődleges helyszíne a testünk, érzékeink a tapintás, az ízlelés, a szaglás, a hallás, a látás információit közvetítik az idegeinkbe, ahol képzeteinkkel kapcsolódva fizikai és spirituális tereket alkotnak. Ezek a terek hétköznapiaknak is nevezhetőek. Így épül fel a létünk, a világunk. Számomra sokkal izgalmasabbak azok a terek, melyek az idegeink egy bonyolultabb régiójában születnek, amikor is az érzetek kiegészülnek az idővel, az emlékezettel és az érzelmekkel. Amennyire ez általam megítélhető, ezek már igazi emberi terek.
Rékasi Attila: Teremtett terek – Fiktív bajai móló I.
Ha az előbbi térképzetekhez elkezdünk alkotói, képzőművészeti érdeklődéssel viszonyulni, elindul az információszerzésen túlmutató kommunikáció. Párbeszéd a színeken, formákon keresztül személyes emberi illetve társadalmi jelenségekkel, önmagukon túlmutató létkérdésekkel, szakrális érzületekkel.
A tér gondolataink, metafizikai kérdésfeltevéseink és konklúzióink, kinyilatkoztatásaink sajátos megjelenítőjévé válik. Egyfajta médiummá, mely a művészet nyelvezetén keresztül kelt a nézőben egyedi asszociációkat, érzeteket, érzelmeket.
Sokat időzöm jelekkel, jelképekkel, toposzokkal. Kifejezetten érdekel a HŐS, illetve a hősiesség jelenségéhez tapadó társadalmi viszonyulások rendszere, a felépülő kultuszok kérdésköre. Alapjában véve az emberrel mint entitással, annak létszerűségével és e létezésének az időhöz fűződő kapcsolatával foglalkozom azt figyelem, kutatom. Néha hideg tudományossággal, leggyakrabban azonban intuitív alapokon nyugvó érzelmekkel, az alkotás legsajátosabb pillanataiban pedig egy időn túlmutató áramlásban.
Rékasi Attila: Talált terek – Őszi tér I.
A fotográfia egy nagyon sajátos átalakuláson megy most át, ami cirka húsz esztendeje kezdődött a digitalizációval. Transzformációja után leveti azt a kezdetektől béklyóba fogó sajátosságát, hogy csak a hozzáértők tudtak fényképet készíteni. Sok fotográfus kolléga félt ettől a változástól, amit én már nagyon vártam. A fotó liberalizációja az a jelenség, hogy ma már gyakorlatilag bárki, bárhol, bármikor készíthet technikai kötöttségek nélkül fényképet és készít is, az esztétikai vizsgálódás szempontjából a költészeti elvárások szintjére hozza fel a fotóművészetet, ezt érthetően úgy szoktam érzékeltetni, hogy mindenki tud beszélni, mégsem mindenki költő. Én a fotográfiára mindig a költészet nézőszögéből tekintettem. Minden műalkotásnak ugyanazt a keresztutat kell megjárnia, nincs elvárásbeli különbség! Miért is lenne?
Színváltások fesztivál keretében volt szerencsém láthatni a debreceni Ady Gimnázium előadásában Pozsgai Zsolt, Naplopók című darabját. Debreceni éveimből a gimnáziumhoz sok kedves emlék fűzött ezért tudtam, hogy beleteszik a munkát az előadásokba, színházi élményt várhatok arról nem is beszélve, hogy több ma ismert színészünk jött ebből a műhelyből.
Azt gondolom igazi fesztiváldarabbal érkeztek a hajdúságiak, humorral fűszerezett pörgős előadást láthatott a szép számú közönség.
A magyar költészet nagyjai Ady, Babits, Móricz, Tóth Árpád, Kosztolányi elevenedtek meg egy számomra új kontextusban egymás „riválisaként”, az egyetlen női szereplőhöz fűződő egyéni élményeiken keresztül, ami Ady esetében a szifilisz volt.
A költők mindig közel álltak hozzám, a művészvilág különleges alakjainak tartom őket, nagy élmény volt belehelyezkedni az „életükbe” és -nem tankönyv ízűen- árnyaltságokat megismerni természetszerűen összetett személyiségükből.
Nagyon tetszett, szinte kivétel nélkül minden színész játéka, élmény volt látni a jövőt, hogy van még igény a fiatalokban a színházra, hogy akad még hely Budapesten ahol a vidéken működő műhelyek is megmutathatják tehetségüket!
Ha siettek, este 6-ig még megnézhetitek Rékasi Attila: Itt a vége! című kiállítását a Kispontban. Utána pedig még időben átértek a Cseh Tamás – Csengey Dénes: Mélyrepülés zenés színházi előadásra a Kettőspontba!
Ha támogatói jegyet vásárolsz valamelyik előadásra, azzal megnézheted a másikat is!
