túlfogyasztás

-Nem elégszem meg csak a vásznakkal!-

-Régóta foglalkozol a fogyasztói társadalom problémáival. Mik az ezzel kapcsolatos aktualitások, min dolgozol, mik a tervek?

Filp Csaba Jelenleg a génmódosítás, annak környezet rongáló aspektusa foglalkoztat. Ezen kívül a fölösleges vásárlási és (a konzumált fast food) étkezési szokások, illetve a pazarlás. Napjainkban mindez már nyilvánvaló problémát okoz. Az én művészetem jó ideje ezzel a jelenséggel foglalkozik, annyi az újdonság, hogy nem csak festek, hanem más dolgokat is csinálok, például objektek készítésének irányába is fordultam. Három évvel ezelőtt készítettem egy húsoltárt, ezt te is figyelemmel kísérted a Caffart Nemzetközi Művésztelepen Baján. „Hús imapad oltárképekkel szobor”-nak kereszteltük el együtt. Szívesen folytatnám ezen a vonalon, viszont némileg akadályoz, hogy egy olyan műterem áll rendelkezésemre, ami gyakorlatilag megtelt, és nem igazán tudom már hol tárolni ezeket a nem kis méretű plasztikákat. 100×80 cm-es munkákról beszélünk. Ha egy rendes kiállítást akarok, rögtön megtelik egy fél műterem.

-Azt gondolnánk, egy kortárs képzőművész probléma rendszerének fókuszában az áll, hogy mit alkosson, de esetedben ezek szerint a hely, a tárolás. Látsz valami kiutat?

Filp Csaba Vagy raktárt bérel az ember, vagy nem tud raktárt bérelni, pont! Ha valaki nagyon sikeres még életében, az bérel vagy vásárol helyet. Ez a ritkább eset. Van, aki kevésbé sikeres életében, de annál sikeresebb élete után. Ez a gyakoribb a dolog természete miatt. Nekem nincs alkotási válságom vagy problémám, tele vagyok ötlettel, van kvázi ihletem, volna mit csinálni, inkább az infrastruktúra hiánya, ami nagyon visszafog.

-Munkáidat nézve egy ismerősöm azt kérte, mondjam el, miért ilyen a témaválasztásod. Én azt feleltem neki, hogy az idea, a gondolat a fontos, ami a képek hátterében van. Hallgatóm további kérdését tolmácsolom feléd: akkor ez konceptuális művészet?

Filp Csaba Azt gondolom, hogy nem az. Hogy előbb van az idea, az teljesen evidens. Ötszáz évvel ezelőtt is arról volt szó, hogy az ember hozzá ne kezdjen semmihez, amíg nincs meg az idea, vagyis a kép a fejében. Ha ez megközelítőleg megvan, azt megpróbálja létrehozni anyagban, fizikailag, időben és térben, majd ehhez méri magát, ehhez az ideához. Az érdekli, hogy ami elkészült, az mennyiben felel meg az ideának. Itt nem szabad megalkudni! Tehát egyre pontosabban kellene megközelíteni ezeket az ideákat. Ez a rész alapvetően nem konceptuális ügy. Az viszont igen, hogy én sokat változtam, meg változom is még, sok olyan dolgot csinálok, amit előtte soha életemben nem csináltam, mondhatom magam kísérletező művésznek. Ma már azt gondolom, a táblaképnek örök érvénye van, de maga a festmény is lehet konceptuális ügy, tehát nem muszáj ábrázolni, ezt már régóta tudjuk, és lehet egészen elvont absztrakciókat csinálni, amik már ugyan táblaképeknek maradnak, de összetettebb gondolkodásról tesznek bizonyságot, úgyhogy a koncepció egyik része tisztázott. Más része pedig az, hogy én rajzoltam, szobrot készítettem, nagyon sok mindenbe kezdtem, de ennek most már mindig van egy térbeli aspektusa, egy más médiabeli aspektusa. Mindig elgondolkodom, hogy hogyan lehetne tágítani ezt a dolgot, nem elégszem meg „csak” a vásznakkal.

-Az is kérdésként merült fel a Kiscelli munkáidról beszélgetve, konkrétan a csatok kapcsán, hogy aki „csak” a tárgyak kinézetére fókuszált, azt is mondhatta: mi van itt, nincs ez befejezve? Ha azonban úgy szemlélte, hogy mi a csat, mint jelenség abban a térben, az angyalszobrokkal, a hímzett hatalmas iniciálészerű drapériával stb. akkor már inkább konceptuális dolgot sejthetett a befogadó.

Filp Csaba Volt egy kiállítás rész, amiben négy angyal tartott egy majd’ két négyzetméteres felületen háromszázegynehány fém csatot, aminek hol megvolt a bújtatója, hol csak a kerete volt meg. Ezt lehet nézni csatként, de az egész kiállítás nagyon szimbolikus volt, gyakorlatilag használhatatlan elemekből épült fel. Ezen el is gondolkodtam utólag: milyen romboló, hogy óriási energiával csináltam teljesen használhatatlan tárgyakat! A csatok sem feleltek meg a csat funkciónak, csak szimbólumként működtek. Ekként tekintve a csat potenciálisan össze tud kapcsolni dolgokat, össze tud kötni két véget, arra szolgál tehát, hogy összetartson, rögzítsen bezáruló dolgokat, és ez biztonságot ad. Ezt a szimbólumot emeltem ki és igen, ez már konceptuális ügy. Installációs elemek és jelentésváltozás, mondhatni jelentés „emelés” vagy metafora csomó.

-Így az ötvenet átlépve, tart még a kiscellis fiatalos lendület, akár az installáció, akár a táblaképfestészet vonatkozásában?

Filp Csaba Ezt nem tudom megmondani. Ismerek olyan kollégát, aki fest, fest, fest, utazik és fest tájképeket. Én nagyon különbözöm ettől. Én rajzoltam, én festettem, én kalapáltam, én műgyantáztam, én hímeztettem, én öntöttem, én fújtam, én főztem, én sokmindent kipróbáltam. Ilyen értelemben nem egyenletes az életművem és nem is tudom magam elképzelni abban a helyzetben, hogy festek ezer tájképet és igazából nem történik semmi.

-Tekintve, hogy gondolataid a környezetpusztítás, fogyasztás-túlfogyasztás, tehát korunk kérdései, problémái körül járnak, adódik a kérdés: mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról? Akár a körülötte zajló „hisztiről”? Szerinted hatással van-e a festészetre, te használod-e az alkotó munkádhoz, vagy el tudod-e képzelni, hogy használni fogod ezeket az algoritmusokat?

Filp Csaba Vázlatozni kitűnő. Eddig az embernek sokat kellett dolgoznia azon, ha mondjuk Joda mestert akarta egy tizedik századi ikon formájában megjeleníteni egy képen. A mesterséges intelligencia ezt egy másodperc alatt láthatóvá teszi. Csomó olyan helyzet kerül bele a kreáció során, amivel az ember előre nem számol. Ilyen értelemben van benne perspektíva. Úgy viszont nincs, hogy mondjuk végig tud-e csinálni egy életművet, úgy ahogy egy költő, egy festő vagy egy színész végigcsinál. Ezek ilyen eseti helyzetek és nem hiszem, hogy fel lehet tölteni valójában művészettel ezt a dolgot. Ehhez – közhely – érezni kell, hogy az ember művész, és az AI nem lesz soha művész. Nem vagyok képben teljesen, de ha például azt mondod az AI-nek, csinálj egy romantikus balladát, csinál nagyon jót kettőt is, de nem lesz belőle Keats vagy Hölderlin, mert megakad, hiszen nincs mögötte a vízió, csak mozaikok vannak összerakva.

-Az ideák mindkettőnknek fontos dolgok, értem ez alatt például a lovagi erényeket. Látsz-e arra esélyt, hogy valaha még visszarendeződjék a világ ebbe az irányba? Nyilván sarkantyú törések már nemigen lesznek, de az erkölcs, az etika társadalmi szintű fontossága visszatérhet-e? Visszakerülhetünk-e az általad is sokszor megénekelt Árkádiába?

Filp Csaba Érdekes kérdés. Árkádiába nem hiszem, hogy bejut az emberiség, sőt azt el tudom képzelni, hogy ez soha nem is volt realitás, de egy nagyon szép gondolat. Goethe azt mondta, Árkádia a költészet hazája, tehát van egy ország, ami a költészet országa, de ez teljesen fiktív ügy, ide nincs utazási iroda által kínált járat. Ennek az egyén szintjén megjelenő valósága, az például, hogy mennyi maradt a lovagiasságból, mennyire tiszteljük a nőket mondjuk, és hogy a tisztelet hiánya hogyan dobálja szét – teszem azt – a családokat, az nagyban függ attól, hogy ma szinte senkinek nincs normális mintája. Vegyünk mondjuk egy harminc fős gimnáziumi osztályt, az abba járó gyerekek hátterét képező családokat. Régen ez úgy festett, hogy volt 28 remek család és volt kettő, ami – mondjuk úgy -, ciki. Ma ez fordítva van. Mindenki ebből építkezik, mindenki a maga valóságában improvizál, valahogy próbálja megoldani ezt az egészet, amit az élet jelent, de senki sem tanult erről semmit. Én legalábbis nem, s ha körbe nézek, mások is kevesen. Nagy kérdések vannak: hogyan kellett volna apának, anyának lenni; hogyan kellett volna megoldani a problémákat; hogyan kellene normálisan felépíteni egy életet, hogy senki ne sérüljön bele. Jönnek ki az emberek zömében jó szándékúan, de sok sérüléssel. Honnan vegye a működő mintát? Zömében lövésünk nincs, hogyan lehet jól csinálni.

-A fogyasztás, a túlfogyasztás, amit te is ábrázolsz, a probléma gyökere, vagy a társadalom irányítói nyomják le a torkunkon a hamis ideákat, ettől bizonytalanodunk el? Vagy a kettő együtt?

Filp Csaba A személyes problémák látszólagos megoldása az evés, a vásárlás. Vannak olyan emberek, akik attól érzik jól magukat, ha vásárolhatnak és megőrülnek, ha ebben akadályozva vannak, a másik pedig az, akinek mindenféle értelemben az evés a pótlék. Az evés, a szájjal való tapasztalás érzése kikerülhetetlen, ennek az érzéki vonala nem csak az ízek érzete, hanem mindenféle értelemben az érzéki oldala. Ha az ember jóllakik, eltelik, akkor elpilled, jól érzi magát, lehiggad, hiszen gyomrában ott a finomság, a testnedvek áramlanak, lemegy a vérnyomás stb. stb. Nem véletlen, hogy most már Magyarországon is egyre több a túlsúlyos. Nem biztos, hogy ők azért esznek, mert valamit nagyon szeretnek, hanem legtöbbször pótcselekvés gyanánt. Nem a válogatott csemegék irányába mennek, hanem legyen olcsó, legyen sok, lásd nagyáruházak. És ez baj.

-Utolsó kérdés adja magát, merre tovább, lesz-e kiállításod, amire dolgozol, vagy függetlenül attól?

Filp Csaba Van konkrét ötletem, el is kellene kezdenem megalkotni, de az fog vissza, hogy nincs meg az infrastruktúra, de majd valahogy megoldom. Az eddigi tematika mentén, de új anyaggal készülök.

-Köszönjük az interjút!