Évtizedek óta azt hallhatjuk a fanyalgóktól, nihilistáktól, – urambocsá’ – krakélerektől: a művészet halott, mindent láttunk már, s mindaz, ami van, csupán mimézis, ismétlés. Tagadhatatlan, hogy a művészetről nem hántható le a története, vagyis azon műveknek a sokasága, amelyeknek zöme, ha nem is építkezett, de minimum reflektált az előzményekre, akár technikailag, akár tartalmilag. Természete ilyetén, hiszen egyfajta társadalmi párbeszédként (is) szoktunk tekinteni a jó műalkotásokra.
Én nagyon szeretem a kortárs művészetet és hiszek a fontosságában, erejében. Legalább annyi, ha nem több katartikus élményt tud nyújtani számomra, mint a klasszikus művészet. Olyan emberként, ki évtizedek óta igyekszik fiatal alkotókat támogatni pályakezdésükben, illetve szakmai fejlődésükben, sokat gondolkodtam ennek a „rajongásnak” az okain, főleg olyankor, amikor egy-egy zsengét meg kellett védjek. A nagyon zsengék kapcsán azt hangoztattam, hogy minden kornak „joga” van a saját művészetéhez, azaz hogy közülük, róluk, nekik beszéljenek. Nemcsak azért, mert egy „vakfolt” maradna a művészet történetén -gondolom, ezt túlélné az emberiség – hanem azért, mert változik a világ, változnak a jelentéstartalmak.
Az utánunk jövő nemzedék az általunk hátrahagyott műalkotásokból ismerhet meg minket a legjobban. Alkotásaink a minket foglalkoztató témák, gondolatok lenyomatai; számot adnak arról, ahol tartunk, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, de legfőképp arról, amit érzünk, érzünk-e egyáltalán valamit.
A zsengék világát elhagyva a másik érvem ma a kortárs műalkotások mellett Herman Levente Ádám és Évája, amely vegytisztán hozza számomra, hogy minden szellemi alkotásra, művészeti alkotásra szüksége van az emberiségnek. Az anyagról gondolhatjuk, hogy képes „önmagától” olyan struktúrákba szerveződni, amelyek katartikus élményeket keltenek bennünk, mondjuk egy természeti részlet szemlélése közben, de mennyivel többet kapunk, ha ott a szellem az anyagban! Igen, ha ez a két fogalom összesimul, már az emberen túlmutatón, az Isteni, a magasabb rendű tájakon szemlélődünk. Herman esetében nem csak a témaválasztás és az erősen ráutalónak nevezhető címadás miatt, hanem a megítélésem szerint magas minőségű alkotói munka miatt is.
Tagadhatatlanul kevés Herman képet láttam eddig, ami ne nyűgözött volna le. Sajátos képi világa, atmoszférateremtő ereje mindig a vásznai elé szegezett, de most egyenesen a szívem közepébe talált. Igaz, még csak a telefonom kijelzőjén és reprodukción láttam a képet, de tapasztalatom szerint a jó munkák ritkán okoznak csalódást a valóságban, sőt ha egy alkotás ilyen kicsiben és „anyagtalanítva” is működik, akkor az nagyon ígéretes.
Meglepett ez a mű. Azt is mondhatnám: letaglózott. Annyira hétköznapi és mégis annyira lírai. A jelenet abszurditása, azt hiszem az volt a tagló része. Mégis van a képben valami megmagyarázhatatlan szépség, egy nyugtalanító sejtelmesség. Érzek benne időtlenséget, dacára a Crocs papucsnak és a melegítő felsőnek. Azt gondolom, igazi kortárs műalkotás született, ami figyelmet érdemel, engem megszólított ezer kérdést vetve fel bennem.
