Radák Eszter kiállítás Budán performatív megnyitóval

Filp Csaba és Radák Eszter festőművész a szerdai megnyitón, fotók: Rékasi Attila

Buda egyik ékköve a Barabás Villa és az impozáns épületet körülölelő hegyrefutó, a zajból a nyugalom szigeteként kiemelkedő kert. A kapun átlépve majd jobbra tartva egy hangulatos üvegfalú galériába jutunk, ahol meglátásunk szerint igazán otthonra találtak Radák Eszter nyugalmat, harmóniát árasztó olajfestményei. Számszerint nyolc nagy méretű munka. Nem mindennapi performatív megnyitót láthatott, hallhatott a szép számú közönség, Filp Csaba festőművész egy angol dalszöveg adaptálásával reagált a kiállítás „Engedjétek be a jó időt, amíg még lehet!” címére hajazva, „Csabi Sheen”-ként jelent meg a galériában, surranót húzva a képzőművészeti egyetem logóját szakaszjelvényként viselve „zubbonyán” és így adta elő humorral fűszerezett a művésznő alkotói világát „lefestő” írását.

Radák Eszter Klimó Károly, és Maurer Dóra tanítványaként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a Pécsi Tudományegyetem DLA-képzése alatt mestere Keserü Ilona volt. Elvégezte a Hubert Schmalix vezette Akademie der Bildende Kunst Wien mesterosztályát és részt vett Salzburgban, Hermann Nitsch kurzusán, a Sommerakademie für Bildende Kunston. Intermédia, valamint festő és vizuális nevelés képzettsége mellett diplomázott az ELTE bölcsészkarán, esztétika szakán.

Filp Csaba megnyitószövege:

Mindjárt elvonyítom a Purple Raint. Ez a kiállító művész által adott képcímek legjellegzetesebbje,
Eszter, amikor leteszi az ecsetet, és nézi a kész képet, azt adja címnek ami éppen eszébe jut. Na jó
nem mindig azt. Ilyen a mostani kiállításának a címe is, ami egy tanács, vagy felszólítás, hogy
engedjük be a jó időt amíg még lehet. Ez a mondat is, ahogy sajnos vagy nem sajnos a mondatok
általában többféleképpen értelmezhető. A kiállított képeket nézve, bármelyik vásznat, nem úgy tűnik,
hogy bármit is be kellene oda engedni. Mindegyik képen van valami alapvetően hívogató távlat, be
lehetne hosszan úszni a vízbe az aranyhídon, ki lehetne lépni az ablakon, keresztül a
gyümölcsöskosáron, óvatos mozdulattal szét lehetne hajtani a gyönyörű sárga függönyt, mondom,
hívogat a távlat a képeken. Ha szándékosan félreértem, én MSZFCS, aki vagyok, azaz megnyitó
személy Filp Csaba, kijelentem, hogy az időt kérem nem lehet beengedni, ez kérem szépen hülyeség,
az idő kérem ott van mindenütt. És csak akkor rossz, ha elrontja magának az ember. Normális.
Szaknyelven szólva derített képek ezek, a fény egyenletesen öleli körbe a képépítő elemeket, az
árnyékok színesek, egyetemes, zárt, éteri univerzum mindegyik, mélyen humanista a mögöttük álló
szemlélet, semmi odaégetett keserű fekete kozma, vagy rohadó gyümölcs, a jól ismert evilági magyar
barna pörköltszaft, még a kupi is rend rajtuk, semmi lepergő festék vagy porcsík az ablakkereten, fitt,
nett, harmónikus képeket látunk.
Csak- Esztert idézve ismét- a rárücsközésekben, a pimpelésekben, a gesztusokban jelenik meg az a
mikrovilág, azaz szín-tér, ahol az olajfesték vaskos anyaga van használva, ott lesz észrevétlen módon
személyes, ott van az a hely, ahol ha volt, a rossz idő ki lett cifrázva. Közelebb lépve, tovább
fókuszálva az ecsetvonásokra, akkurátusan festett pöttyökre, mintákra, alkalmi fordítást kell
eszközölnöm, elnézését kérve a hallgatóságtól, mert eléggé botcsinálta fordító vagyok, és a kevesek
által ismert Gaspara Stampa költőnőtől idézek:
Hogy lehet ez, nem tudom jól értetni, de mégis érzem, a nagy szerencsém miatt, hogy szívembe új
erős stílus van mintázva.
Nézem a kiállított képeket, engedjük be a jó időt amíg még lehet, nézem, nézem és mindjárt
elvonyítom, hogy let the sunshine in. De másként fokozom:
Io provo che per mia gran ventura mi sento il cor di novo stile impresso.
Nem gondoltam volna soha, hogy Eszter kiállítását valaha én nyitom meg, se esztéta se bölcsész nem
vagyok, az meg tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy reneszánsz költőnőt fordítsak neki. Végtelen
gazdag a világ, amíg akkora szerencse adatik, hogy be tudjuk engedni a jó időt.
A kiállítást ezennel megnyitom.

Nagy merítés közepes fogás Tokaj Art Wine kiállítás Budapesten

„Az Aela gyűjtemény támogatásával a kARTc Kulturális Egyesület minden évben kiválasztja az év legsikeresebbnek ígérkező képzőművészeit.”

A meghívóban ez állt, ó – gondoltam – ez a FakTúra művészeti folyóiratot nagyon is  érdekli, mondhatni pont ez az, amit keresünk! Uccu neki, el is mentünk megnézni a kiállítást. A Batthyány- örökmécses szoknyáján egy csoda szép polgári ház első emeletén nyílt meg a galéria, ahol a képek mellett remek borokat is kóstolhatunk, vásárolhatunk. A galéria nagyon jó, második kiállításuk ez, de érezhetően nagy a felütés és átjárja a helyet a pénz szaga, amivel persze nincs semmi baj, sőt, pénzt, pénzt, pénzt a magyar művészetbe!  Rengetegen voltak, pedig csak regisztrációval volt látogatható az egyébként ingyenes megnyitó. Mint kiderült, egy tokaji borház hosszútávúnak tűnő, művésztelepet is üzemeltető ambíciójának budapesti manifesztációja a hely. Hamarosan szakmai kritikával is jelentkezünk, addig is néhány fotó a megnyitóról:


A 2023-as évben ezt az elismerést négy női képzőművész kapta az ő képeiket tekinthetjük meg a galériában:
Enzsöly Kinga, Kun Fruzsina, Makkai-Kovács Beatrix, Sibitka Anna.
A legújabb műveiket 2024. január 17-én közösen állítják ki a Tokaj Art Wine Galériában. Budapest, Hold utca 21. 1.emelet (70-es kapucsengő)
Kurátor: Meggyesházi Éda

Nagy Imre Gyula festőművész kiállítása Újpesten

Az idén 83 éves mester konstruktív geometrikus festményeiből láthat válogatást az érdeklődő közönség az ÚKK Ifjúsági Ház (1042 István út 17-19.) kiállítóterében. Megítélésünk szerint műfajában kiemelkedő minőségű egységes festészeti anyagot állított össze a tárlat rendezője. A mester már több mint húsz éve alkot ezen a vonalon, az elmélyülés érezhető a kiállító térbe lépve. Harmónia nyugalom lengi be a tárlatot, érdemes délelőtt érkezni ha lehetőségünk van rá, mert olyankor kisebb az intézményben a forgalom és jobban koncentrálhatunk a munkákra.

Nagy Imre Gyula: Körkompozíció lent és fent (2020, 80x80cm)

Gondolatok Herman Levente Ádám és Éva című festményéhez

Évtizedek óta azt hallhatjuk a fanyalgóktól, nihilistáktól, – urambocsá’ – krakélerektől: a művészet halott, mindent láttunk már, s mindaz, ami van, csupán mimézis, ismétlés. Tagadhatatlan, hogy a művészetről nem hántható le a története, vagyis azon műveknek a sokasága, amelyeknek zöme, ha nem is építkezett, de minimum reflektált az előzményekre, akár technikailag, akár tartalmilag. Természete ilyetén, hiszen egyfajta társadalmi párbeszédként (is) szoktunk tekinteni a jó műalkotásokra.

Én nagyon szeretem a kortárs művészetet és hiszek a fontosságában, erejében. Legalább annyi, ha nem több katartikus élményt tud nyújtani számomra, mint a klasszikus művészet. Olyan emberként, ki évtizedek óta igyekszik fiatal alkotókat támogatni pályakezdésükben, illetve szakmai fejlődésükben, sokat gondolkodtam ennek a „rajongásnak” az okain, főleg olyankor, amikor egy-egy zsengét meg kellett védjek. A nagyon zsengék kapcsán azt hangoztattam, hogy minden kornak „joga” van a saját művészetéhez, azaz hogy közülük, róluk, nekik beszéljenek. Nemcsak azért, mert egy „vakfolt” maradna a művészet történetén -gondolom, ezt túlélné az emberiség – hanem azért, mert változik a világ, változnak a jelentéstartalmak.

Az utánunk jövő nemzedék az általunk hátrahagyott műalkotásokból ismerhet meg minket a legjobban. Alkotásaink a minket foglalkoztató témák, gondolatok lenyomatai; számot adnak arról, ahol tartunk, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, de legfőképp arról, amit érzünk, érzünk-e egyáltalán valamit.

A zsengék világát elhagyva a másik érvem ma a kortárs műalkotások mellett Herman Levente Ádám és Évája, amely vegytisztán hozza számomra, hogy minden szellemi alkotásra, művészeti alkotásra szüksége van az emberiségnek. Az anyagról gondolhatjuk, hogy képes „önmagától” olyan struktúrákba szerveződni, amelyek katartikus élményeket keltenek bennünk, mondjuk egy természeti részlet szemlélése közben, de mennyivel többet kapunk, ha ott a szellem az anyagban! Igen, ha ez a két fogalom összesimul, már az emberen túlmutatón, az Isteni, a magasabb rendű tájakon szemlélődünk. Herman esetében nem csak a témaválasztás és az erősen ráutalónak nevezhető címadás miatt, hanem a megítélésem szerint magas minőségű alkotói munka miatt is.

Tagadhatatlanul kevés Herman képet láttam eddig, ami ne nyűgözött volna le. Sajátos képi világa, atmoszférateremtő ereje mindig a vásznai elé szegezett, de most egyenesen a szívem közepébe talált. Igaz, még csak a telefonom kijelzőjén és reprodukción láttam a képet, de tapasztalatom szerint a jó munkák ritkán okoznak csalódást a valóságban, sőt ha egy alkotás ilyen kicsiben és „anyagtalanítva” is működik, akkor az nagyon ígéretes.

Meglepett ez a mű. Azt is mondhatnám: letaglózott. Annyira hétköznapi és mégis annyira lírai. A jelenet abszurditása, azt hiszem az volt a tagló része. Mégis van a képben valami megmagyarázhatatlan szépség, egy nyugtalanító sejtelmesség. Érzek benne időtlenséget, dacára a Crocs papucsnak és a melegítő felsőnek. Azt gondolom, igazi kortárs műalkotás született, ami figyelmet érdemel, engem megszólított ezer kérdést vetve fel bennem.