Az interjút Rudolf Dániel készítette, fotók: Rékasi Attila
Rudolf Dániel:Az új kiállításodon az elmúlt egy-két év műveiből láthatunk egy összeállítást. Hogyan jellemeznéd ezt az alkotói időszakodat? Milyen új (vagy éppen régi) irányokba mozdultál el az elmúlt években, és hogyan jelenik ez meg a kiállítás anyagában?
Rékasi Attila: Igen, friss munkákat fogok kiállítani. Sok anyagom van, sokat dolgozom, fotózom, 4-5 kiállítási anyag általában van a fiókomban. Most kifejezetten az autonóm képzőművészeti szemléletű legfrissebb munkáimból lesz egy kis válogatott anyag. Ez az alkotói időszakom az eddigiekre építve egy új, általam kikísérletezett technikára épül, de klasszikus digitális fotóexpozíciók is vannak a képek között, amiben semmi beavatkozás nincs. Egy új irány, hogy egyfajta fényszobrászati jellegű vonalat próbálok behozni a művészetembe.
Gyakran hangoztatod, hogy a fényképezésre elsősorban képzőművészetként tekintesz, a fizikai látvány „transzformációja” izgat elsősorban. Mit értesz pontosan ezen?
Röviden azt, hogy számomra a fényképművészet az nem a „pillanat művészete”, hanem egy ugyanolyan szerkesztésen, előre elgondoltságon, illetve intuitív improvizáción alapuló folyamat, mint mondjuk a festészet. Kézműves munka akkor is, ha digitálisan készítem.
Közismert rólad, hogy évtizedek óta foglalkoztat a tér, mint sajátos fizikai vagy éppen mentális forma megragadhatósága, ábrázolhatósága. Miért éppen a TérFoglalók címet kapta az új tárlat, és hogyan kapcsolódik ez a művészi irányodhoz, érdeklődésedhez?
Igen, a régebbi képeimnek is gyakori témája volt a minket körülvevő, vagy az éppen bennem élő térképzetek világa. Azt gondolom, hogy mindennek, ami létezik, legyen az élő, élettelen, vagy csak egy bonyolultabb gondolat, a tér, legyen az konkrét vagy elvont, ad valóságot. A képzőművészet gondolati alapja a térelemekben való gondolkodás, minden motívum vagy szín, ami a képtérre kerül, az kontextusba helyeződik, meghatározza a teret, vagyis nemcsak azonnal kontextusba lép a többi képalkotó elemmel, de a puszta ottlétével új tereket hoz létre. Az én olvasatomban tehát elfoglalja a teret. Ezt a dinamikát én gyakran egyfajta „táncként” fogom fel, aminek ritmikai és időbeli elmei vannak. A klasszikus fotóimon például olyan „jeleneteket” ábrázolok, ahol az adott látvány abban a fényben, abból a látószögből egy szabad, de akár egy adott asszociációt indíthat el, vagy egy szokatlan létezésre világít rá. Így kapcsolódik a művészetemhez.
A kiállításon olyan különleges fotográfiai technikákkal készült alkotásokat is bemutatsz, melyeket te kísérleteztél ki. Mesélj ezekről bővebben!
Annak idején fiatalon a Debreceni Egyetem pedagógiai karán fotóművészeti témából írtam a szakdolgozatomat. Már akkor nagyon érdekelt, meddig marad meg egy művész kísérletező kreativitása, nem gondoltam volna, hogy én még ötven évesen olyan technikákat tudok behozni a munkáimba, aminek nincs előzménye. Lehet, azért adatott ez meg, mert mindig is a kísérleti fotográfia érdekelt, nagyon fiatalon letértem a klasszikus utakról, így próbáltam egyedi alkotásokat létrehozni.
Köztudott az is, hogy nem vagy tősgyökeres újpesti, mégis otthonodként tekintesz Észak-Pestre, a IV. kerületre. A kiállításon megjelennek a Berda Józseffel kapcsolatos Az újpesti Szindbád című írásod reflexiói is. Mit érdemes tudni erről a kapcsolatról?
Debrecen mellett Derecskén éltem és alkottam negyven éves koromig. Az alföldi embert lenyűgözik a dombok, a hegyek, a folyók, a vad erdőségek, a hajók látványa, úgyhogy szinte azonnal szerelembe estem Újpesttel. Boldog vagyok, hogy itt találtam meg több mint öt éve az otthonom. Minden nap úgy érzem, hogy nyaralok, rengeteget vagyok a Dunánál és barátaimat, művész kollégáimat is igyekszem ide csábítani, akiknek mindig megemlítem „elődömet”, az Újpesti bohém Berda Józsefet, akire emlékezve írtam meg Az újpesti Szindbád című novellámat. Ehhez az írásművemhez pedig több Újpesten készült fotográfiám is kapcsolódik.
Pár éve az ötvenedik születésnapodat ünnepelted egy tárlattal, de úgy tűnik, azóta sem csökken a tempód. Mik a terveid a következő évekre, hol láthatjuk a jövőben még a műveidet?
Az Újpest Galéria is meghívta 50/30 jubileumi tárlatomat két éve, remélem ha idén nem is, de jövőre újra ki tudok állítani itt. Nemrég a Caffart Képzőművészeti Egyesület, amelynek alapítója vagyok, két képemet is kiállította ugyanitt. Jövőre több tematikus kiállítást is szeretnék a több mint harminc éve épített fotóarchívumom képeiből, például a kereszteket ábrázoló fotósorozatomból, ehhez keresek galériákat.
Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe. Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta „Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott, egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg, mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét, levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G. széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték. Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G. pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.
büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek. Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt. Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G. ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna- parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni, állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G. lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle, hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,
bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G. hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab, százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G. elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat, néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába, aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel, olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G. tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.
