Rékasi Attila

Rocco – Rudolf Dániel novellája

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe.
Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe
fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána
a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését
a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai
alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a
személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta
„Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább
olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő
maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a
játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében
szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A
vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig
megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám
attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a
játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a
diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam
is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég
zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy
fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott,
egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi
szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett
pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat
fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte
megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági
elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó
kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg,
mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek
imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint
a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul
parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét,
levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és
sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár
évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és
ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az
irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig
árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört
teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G.
széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak
a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték.
Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G.
pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.

büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése
a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a
beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta
neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy
bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg
Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője
volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett
titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is
alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána
érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt
mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek.
Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt.
Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G.
ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna-
parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró
diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú
Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy
zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és
rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a
nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a
kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A
következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor
ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni,
állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G.
lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan
rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban
nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle,
hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire
hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a
könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka
kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe
és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden
pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az
egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták
egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan
viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik
nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt
elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest
külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával
konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira
stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába
próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől
kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki
nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,

bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog
persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török
csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira
feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a
rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági
fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát
bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt
hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G.
hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se
szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem
közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab,
százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira
felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek
G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött
Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett
ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő
lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi
haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben
elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul
meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa
témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent
elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett
G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a
lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is
magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor
csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt
búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt
senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G.
elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat,
néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött
egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci
mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt
egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa
férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába,
aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös
figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől
G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az
igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek
el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri
valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt
édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel,
olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G.
tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria
épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.

Kiborult, telt házas premierrel szilveszterezett a Kettőspont Színház

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila

Este kilenctől majd’ fél tizenkettőig játszotta Formanek Csaba Kiborult című legújabb monodrámáját egy hangulatos, vidámságot sem nélkülöző vacsoraszínházi est keretében. Az öniróniával, önsors-kritikai és ontológiai aspektusokkal dúsított darab igyekezett társadalmi „áthallásokat” is artikulálni. A Formanekre jellemző ön- és világelemző szövegtörzseket interaktív videobejátszások, valamint nézőbevonós jelenetimprovizációk tarkították. A vacsora nem csupán „nézőcsalogató” ötlet, fontos szerepe van a szépen kibomló történetben, és a rövidnek nem nevezhető előadás „emésztését” is kiválóan szolgálja, lazítja.

Idén, hosszú évek szokását megszakítva (sokakat a keletkezett űrrel a kétségbeesés peremére taszítva), az éppen regnáló Köztársasági elnökünk nem szólt népéhez. Isteni szerencse, hogy van nekünk a Kettőspont, így nem maradtunk intelmek és állami jókívánságok híján. Kobakos Alajos lustának sem nevezhető, hiszen már a pezsgőbontás előtt elmondta sajátságos, filozófiai mélységeket is megjáró nagyívű ünnepi köszöntőjét. Nekem személy szerint nagyon szimpatikus volt, hogy elődeitől eltérően nem adott amnesztiát senkinek, illetve a közbeszerzési szabályokat komolyan véve nem csupán díszletnek vásároltatta az elnöki hivatallal a pezsgőt, hanem azt testi épségét sem kímélve bőszen nyakalgatta a beszéde alatt. Természetesen nem csak a magas rangú vendég okán ajánlom a darabot, véleményem szerint egy remek színházi élménnyel gazdagodhatunk, ha jegyet, vagy bérletet vásárolunk rá.

Rékasi Attila, Újpest

Kritika az Újpesti Művészek Társaságának Téli tárlatáról

Szerző:

Riportfotók: Rékasi Attila

Újpesti művészként nagy érdeklődéssel érkeztem a Polgár Centrum galéria termeibe. Öt éve költöztem erre a nagyon szerethető, sok helyszínén festőinek is nevezhető városrészre s ennyi idő alatt még csak néhány előadóművésszel sikerült megismerkednem. Ez az én hibám, több energiát kellene kapcsolatteremtésbe fektetnem. Azt gondoltam, mivel magam is vizuális területen alkotok, ez a tárlat remek lehetőség lesz arra, hogy megnézzem, hova is kerültem. Nos.

Valószínűleg az én hibám, de a kiállított munkák tüzetes átnézése után azt kell, hogy mondjam, nem ugyanazt értjük művészi minőség alatt. A kiállítást végignézve azt fogalmaztam meg magamban, hogy az Újpesti Alkotók Társasága – legalábbis a látott anyag alapján – jobban fémjelezné a csoportosulás valóságát. Természetesen azt sem zárhatom ki, hogy a kurátor hibázott (ha volt), de általában a kurátorok igyekeznek az adott alkotó legjobb munkáit beválogatni egy tárlatra.

A fentiek ellenére megbántam-e, hogy megnéztem a kiállítást? Nem. Ennek oka, hogy volt néhány alkotó, aki felkeltette az érdeklődésemet, a többiek felé pedig nyitott vagyok. Remélem, fogok még tőlük is remek munkákat látni, ha hamarabb nem, akkor jövőre.

A kiemelkedő művészekről szólok, közülük már nehezebb kiválasztanom a „kedvencemet”. Sokat gondolok arra, hogy ez a kedvenc választósdi amúgy sem igazán méltó a művészethez, mert miért kellene megversenyeztetnem Ady-t József Attilával? Az általam most kiemeltek, azt gondolom méltó képviselői a kortárs magyar képzőművészetnek, ha egy külhoni téved be a galériába, nem vallunk velük szégyent. Ha magamnak ellentmondva mégis a „leg” polcra teszek valakit, akkor az Koó Éva Lídia művészete. Az installációt nem tartottam a legszerencsésebbnek, de így is neki sikerült a legközelebb kerülni a „magasművészethez” (sokan nem szeretik ezt a terminust, de nem tudok rá hirtelen jobbat). Véleménycsere című munkáján a formai elemek szép harmóniában vannak a „tartalommal”, ettől számomra hitelessé, önmagán túlmutatóvá válik ez az alkotás.

Koó Éva Lídia Véleménycsere című festmény

A Téli tárlat plakátjára Erdész Erika munkája került, nem indokolatlanul, mindhárom nyitóképünkön szereplő festménye a színek plasztikus megfestésén túl érzékelteti a festői gondolkodásmód fontosságát.

Erdész Erika festményei

Horváth Veronika Önbizalom c. alkotásán éreztem a tehetség és a festészeti gondolkodásmód markáns jelenlétét. Nekem a frissesség, a narratív gondolkodásmód jutott róla eszembe. Hölgyek korát nem firtatjuk, de arra tippelnék, hogy egy fiatal alkotó piktúráját láttam. Az is megfogalmazódott bennem, talán az eddig általam jónak tartott és kiemelt alkotások közül ez a kép válthatná ki a legtöbb vitát, ha nagyon górcső alá akarnánk venni, nekem „működött”!

Horváth Veronika Önbizalom című festménye

Szőllősi Albert munkája is felkeltette a figyelmem és nem csak azért mert a név kötelez – ezt a kritikát a FakTúra folyóiratnak írom-, hiszen a faktúra szempontjából voltak a tárlaton dominánsabb alkotók, de Szöllősi koloritjának finomsága, szenzibilitása megragadja a néző figyelmét, nem csak én időztem képe előtt hosszan.

Szöllősi Albert festménye

Nagy Imre Gyula munkáival korábban is találkoztam már egyéni kiállításán, a szintén Újpesti Ifjúsági Centrum galériájában. Akkor is megírtam, hogy rendben vannak a munkái, itt is a tőle „megszokott” igényességgel megkomponált munkáját találtam, kritikaként annyit jegyeznék meg vele kapcsolatban, hogy emlékeim szerint ez a kép szerepelt az egyéni kiállításán, és mivel Újpesten a közönség nagyjából homogén, talán szerencsésebb lett volna egy új vásznat kiállítani.

Nagy Imre Gyula festménye

Rékasi Attila kritikája, Újpest 2024.12.19.

Hétköznapi szürreál a Kettőspontban

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila

A nagy sikerű, vastapstól hangos premier után ezen a héten péntek és vasárnap este hét órai kezdettel is megnézhetjük a Kettőspont Színház „Game of My Life” című improvizációs, szürreálisba hajló előadását. Még kapható jegy, ami nagyon jó hír! Nem akarnám elvenni a nézőktől a rácsodálkozás élményét, ezért csak annyit mondok, hogy ilyen sajátos térkihasználású darabot még nem láttam, sem itt, sem máshol. Rendkívül innovatív, egyedi megoldásokat tartalmaz a mű, úgy szcenikailag, mint a mondanivaló, a színészi játék és az eszközhasználat terén. A néző szinte szereplőjévé válhat a darabnak, ha elég nyitott. Mind a négy szereplő teljesítményéről csak az elismerés hangján tudok szólni, remekül formálják meg az „életüket”. Hiteles játékuk sok humoros helyzetet teremt a profánság feszültségét amúgy is sok poénnal oldó történetfolyamban.

A közösen megalkotott „történet” elsőre egyszerűnek tűnhet, a fellépők a saját művészlétük mindennapjaiba engednek betekintést, de ez ne tévesszen meg senkit; sok szimbolikus jelenet, mögöttes utalás árnyalja a mondanivalót, amelynek remekül megágyaznak a vizuális és zenei elemek.

Summa summárum, ezt a darabot mindenképp látni kell, igazi, felszabadító színházi élmény – művészet és szórakozás egyben!

Rékasi Attila, Újpest

Gyula és Tibi szabadúszó színészek: egy albérletben tengetik életüket. Mindkettejük élete válságba került, amire eltérő stratégiával próbálnak megoldást találni.

Peti ambíciózus kísérleti filmes: furcsa, gyötrő víziói mentén szeretné megreformálni a filmnyelvet. Egy castingon megismerkedik a fiatal színésznővel, Lilivel.

Önmegvalósítási kísérleteik és a hétköznapok monotóniája küzd egymással, és egyre őrültebb játszmába hajszolja őket.

Ki lehet-e törni a ránk kényszerített vagy önként vállalt szerepeinkből? Lehet-e megalkuvás nélküli, kreatív életet élni? Mi a valódi élet, és mi a látszat?

A Kettőspont Színház új bemutatója ezekre a kérdésekre keres válaszokat, ön- és társadalomkritikai élekkel, meghökkentő fordulatokkal, melyek során a nézőkkel bebarangoljuk a Kettőspont eddig nem nyilvános tereit is.

Szereplők-alkotók:
Ács Tamás
Formanek Csaba
Mészáros Attila
Somlyai Kata

Koncepció, díszlet és rendezés:
Formanek Csaba

Jegyek és kedvezményes szabadbérletek:
https://www.kettospont.org/jegyek

Áradó kolorit, fémbeformált textúrák a BAB Galéria csodás terében

Szerző:

Fotók: Rékasi Attila


Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész alkotásai „Ár-Tér” címmel még láthatók a Budapest Art Bridge Galériában, amely a belváros szívének egyik legreprezentatívabb kiállítótere. Csak emiatt is érdemes betérni a tárlatra, de Knyihár dinamikusabb színeket megjelenítő koloritja és Pokorny érzékeny, a természeti elemeket felnagyító, az örökkévalóságba „öntő” térformálása miatt különösen ajánlott. Olyan nagyszabású, minőségi képzőművészeti élményeket szerezhetünk, amelyek méltóak Budapest világvárosi státuszához. Sok éve zajló tendencia a táblaképművészetben a képméretek folyamatos növekedése, legyen szó festészetről vagy fotóról. E közben az ingatlanárak, a művészetek befogadói és társadalmi marginalizálódása eredményeként egyre kisebb terekbe szoruló galériákról beszélhetünk fővárosunkban. Számomra sokszor bántó, hogy a belmagasság nélküli, szűk helyekre „beerőszakolt” nagyméretű munkák sora milyen módon rontja el egy-egy igéretes tárlat minőségét. A BAB-ba öröm bemenni; Knyihár zömében hatalmas vásznai remekül befogadhatóvá válnak, és egy loft lakás nagyvonalúságát adják. Természetesen a lényeg a műalkotások minősége, amivel a két alkotó tematikailag foglalkozik; meglátásom szerint azt magas színvonalon, a tartalom és a forma összhangjával közvetítik az anyagba. A kiállított munkákról kinek mi a véleménye, az mindig az egyéni megélés folyamata, és nagyon sok perszonális tényező eredménye. Személy szerint nekem tetszenek a kiállítás képei és szobrai. Amikor ilyen tárlaton járok, hamar megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy egyelőre nem aggódom a magyar művészetért, képzőművészetért. Meglátásom szerint sok tehetséges alkotó él még Magyarországon; változatos, minőségi, kreatív emberek dolgoznak, dacára a finoman szólva sem könnyű pályának. Nekem élmény volt erre a tárlatra ellátogatni; a nyüzsgő belvárosban egy energetizáló szigeten szerezhetünk szekunder természeti élményt, színekbe és formákba öntve.

Rékasi Attila, Újpest

Információk a tárlatról:

Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész ÁR-TÉR című kiállítása keddtől péntekig 12 és 18 óra, szombaton 10 és 16 óra között látogatható.

V. kerület, Kossuth utca 10. 14-es kapucsengő. BAB Galéria

#knyiharamarrila #pokornyattila #babgaleria #art #művészet #arterkiallitas #kepzomuveszet #rekasiattila

Gondolatok Králik Abigélről és Csajkovszkijról

Szerző:

Máv Szimfonikusok és Klárik Abigél hegedűművész „Pátosz” című Zeneakadémiai koncert, Fotó: Rékasi Attila


A MÁV Szimfonikus zenekar Zeneakadémiai koncertjére nagy várakozással ültem be, aminek az oka, hogy nem először hallottam őket és ritkán tudok a koncertjeik kapcsán negatív kritikát megfogalmazni, mint az az előző kritikáimból is kiderül. Most sem feltétlenül erről van szó, inkább azt mondanám, hogy nem volt a 2024. október 11-i Pátosz címmel meghirdetett műsoruk maradéktalanul teljes a számomra. Amennyire meg tudom ítélni, a zenekar most is fantasztikusan játszott, de katarzist csak a második részben előadott Csajkovszkij alkotás, a „Patetikus” szimfónia interpretációja tudott okozni nekem. Az első műsorrész Sosztakovics: Ünnepi nyitány; Szymanowski: II. hegedűverseny, op. 61. zenedarabok voltak, amiket Králik Abigél hegedűművész szólaltatott meg. Úgy éreztem, hogy ez az előadás most valahogy nem sikerült tökéletesre. Két dolgot éreztem, ami meggátolta bennem azt, hogy teljesen oda tudjam magam adni az élménynek. Az egyik az, hogy megítélésem szerint a zenekar hangosabban játszott, mint kellett volna, így a hegedűművész játéka kissé „elveszett” a térben. Az is megfogalmazódott bennem, hogy a darab az előadónak most „éppen” megvan, nem éreztem azt, hogy „szívből jön”, nem volt olyan érzésem, hogy belőle árad a muzsika. Igen tudom, ez egy nehéz darab, tán túl magasak az elvárásaim, és az is lehet, hogy tévedek. Itt jegyzem meg, az előadás zajos sikert aratott, olybá tűnt, rajtam kívül másokban hiányérzet nem maradt. Ezt hallva a szünetben eszembe is jutott, hogy lehet, nekem van rossz napom és kekeckedem? Kicsit aggódva ültem be a második részre, ám aggodalmam alaptalannak bizonyult. Hamar magával ragadtak a dallamok, Csajkovszkij világában utazva méltattam magamban zeneszerzői nagyságát, művészi talentumát. Szépen épült az érzelmi szál is. Az Allergo molto vivace csúcspontján térdre esett bennem a kekec, átadta helyét a beteljesülésnek, a borzongásnak, – ne szégyelljem – a gyönyörnek. Ha nem restelltem volna magam a viselkedésemért, felpattanok a helyemről és üvöltök, mint egy Vad Fruttik koncerten. Ezúttal érzéseimmel nem voltam egyedül. Nálam „bátrabbak”, bár tudták jól, nem illik beletapsolni az előadásba, mégsem bírták megállni. Megértem, lélekben én is velük tapsoltam. A negyedik tétel dinamikus részeinél megint kicsit hangosnak tűnt a zenekar, ami Farkas Róbert karmester legutóbbi általam hallott tökéletes vezénylése után meglepő volt számomra, de nem kizárt, hogy ez a CD-k tökéletességéhez szokott érzékelés számlájára írható. Magamban elmormoltam ugyan egy „no de Róbert”-et, de végül azzal az érzéssel tértem haza, hogy én csak kaptam, megérte eljönni!

Rékasi Attila, Újpest

#mavszimfonikuszenekar #králikabigel #zeneakademia #komolyzene #budapest #kritika

Október a Kettőspont Színházban nem csak bérleteseknek

Szerző:

Tartalmas és változatos műsorral várja látogatóit a Kettőspont Színház októberben is! Az évad egyik újdonsága, hogy bérletet is válthatunk az előadásokra. A nagy sikerrel futó „sikerdarabok”, mint a Pusztai Luca és Formanek Csaba alkotta Senki se mer egyedül élni, vagy az Ács Tamás megformálta Szókratész védőbeszéde mellett számomra új formációk is feltűnnek. Újdonság lesz például az Özvegyek Alice Cooper Tribute Band zenekar koncertje, amiben, ha jól látom, Lehoczky Frici barátom is megmutatkozik – ott a helyem! Örömmel látom, hogy továbbra is menetel Szitás Balázs remek Radnóti darabja, az Ikrek hava. Összefoglalva: színház magas fokon, ezért véleményem szerint akár jeggyel, akár bérlettel, Önöknek is ott a helyük! 🙂

#pusztailuca #formanekcsaba #acstamas #lehoczkyfrigyes #kettospontszinhaz #szitasbalazs #ozvegyek #szokratesz #vedobeszed #rekasiattila #senkisemmeregyedulelni

Ács Tamás interjú: Leprikónok átka

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Faktúra részéről Rékasi Attila: Tamás, amikor én láttam ezt a darabot, a felnőttek és a gyerekek is nagyon jól szórakoztak. Nem ciki beülni ősz halántékkal vagy egyedül sem. Ez cél volt az előadás megalkotásánál?

Gyermekkoromban rajongtam a dobókockás kalandkönyvekért, és amikor találkoztam Varró Dani hasonló stílusban megírt meséjével, egyből tudtam, hogy előadást szeretnék belőle készíteni. Úgy gondolom, hogy a szöveg és a belőle készített mesejátékunk minden korosztálynak tartogat humort és mondanivalót. Egy igazi családi előadást szerettünk volna létrehozni.

Ki lesz most a zenésztársad? Mondanál róla pár gondolatot, illetve a zene szerepéről a darabban?

Bergics András zenész az alkotótársam ebben az előadásban. Korábban is dolgoztunk együtt a Forrás Színház Székely betlehemes című produkciójában, és már ott barátok lettünk. Amikor felmerült a mese létrehozásának gondolata, egyből tudtam, hogy őt szeretném felkérni a darab zenei világának megalkotásához. Fantasztikus zenét komponált a meséhez, ötvözve a magyar, a kelta és a világzenei motívumokat, amit minden előadáson ő maga ad elő, időnként szerepekbe is bújva.

Fantasztikus volt látni, hogy a „mobilfüggőnek” (lásd iskolai telefonstop) titulált mai gyermekeket milyen hamar be tudtad vonni a játékba. Az interakció sajátja a darabnak, ettől nem statikus. Jól láttam, hogy aktívak a gyerekek?

Az előadás minden ízében interaktív, hiszen Varró Dani is úgy írta meg a szöveget, hogy az olvasó dönti el, a hős milyen döntéseket hozzon. A dramatizáció során én is szerettem volna ezt megtartani, így felkínálom a lehetőséget a nézőknek, hogy irányítsák a hős útját, amit nagyon szoktak élvezni. Az előadás így soha nem válhat rutinná, hiszen minden nézőtér máshogy reagál a látottakra, amire nekünk minden alkalommal rezonálnunk kell. Ettől válik élővé a mesejáték.

A te repertoárodban hol szerepel ez a darab, hiszen nagy szerencsére sok „komolyabb” drámát is játszol?

Számomra minden alkalommal felüdülést jelent játszani ezt az előadásomat, hiszen sok fajsúlyos, nehéz és megterhelő darabot tartok repertoáron (Platón: Szókratész védőbeszéde, Gogol: Az őrült naplója, Kafka: Jelentés az Akadémiának, Babits Mihály: Jónás könyve). Ebben az előadásomban maximálisan kiélhetem a játékos és gyermeki énemet, amit nagyon élvezek újra és újra.

Lehet tudni a jövőről? Ezt vagy mást fogsz még játszani a Kettőspontban? Ha nem, hol láthat még a közönség?

Szerencsére sok felkérésem van szerte az országban. Egy hete volt a legfrissebb bemutatóm Székesfehérváron a V54-ben, Mikó Csaba: Apa, avagy egy gyilkosság anatómiája című drámájából. Ezen kívül nagy álmom válik valóra, hogy végre közös darabot hozunk létre Formanek Csabival. Egy nagyon érdekes előadást próbálunk, melynek címe Game of my life lesz. Október 23-án lesz a bemutatónk a Kettőspontban. Erre az előadásra is várjuk szeretettel a kedves nézőket!

Interjú, fotó: Rékasi Attila, Újpest

A Kettőspont Színház ajánlója:

ÁTOK és ŐRÜLET!

Szombaton dupla programmal érkezik hozzánk Ács Tamás:

– 15.30h Varró Dániel: A leprikónok átka – élőzenés interaktív mesejáték

– 19h Gogol: Az őrült naplója

😍 Ha támogatói jegyet vásárolsz valamelyik előadásra, azzal megnézheted a másikat is!

👉Jegyek és bérletek:

https://www.kettospont.org/jegyek

(Szabadbérleteink egész évadban beválthatók az aktuális előadásokra!)

#acstamas #formanekcsaba #kettospontszinhaz #varródaniel #leprikónok #budapest #rekasiattila #fakturafolyoirat

A-kit érdekel?! Diogenész Kávéházról

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

Filozófiai est a Kettőspont Színházban, micsoda ötlet! Ez már a negyedik volt, az elsőre is szerettem volna eljutni, de örülök, hogy a NEGYEDIKRE KIS KÉSÉSSEL, DE ODAÉRTEM. Belépve adta magát a nem túl eredeti, de azért derültséget kiváltó: „Elnézést, elfilozofáltam az időt” poénom. Kicsit nehezen indult be a Formanek Csaba által szervezett és Nemes László filozófus által vezetett beszélgetés. Mint megtudtam, szoktak adni egy vezérfonalat a kávéházaknak, ami általában kötődik a teátrum azonos nevű monodrámájához. Ezt azonban igen szabadon kezelik, tehát ha úgy alakul, bármiről lehet „filozofálni”. A mostani téma ajánlást is Weiner Sennyey Tibor említett drámája ihlette, mégpedig a kezdő jelenet, amikoris az ókori hordólakó filozófus, Diogenész kutyaként csaholva embert keres a nézők között. Nemes László néhány gondolatban felvezette, mire is gondoltak, azaz hogyan határozható meg az ember fogalma, mi különbözteti meg az embert az állattól. Mitől kutya egy kutya, vajon ő gondol-e, s ha gondol, minek gondolja magát? Esetleg embernek? Az ember falkatársának? Az ember gazdájának? (Néhány arisztokratikusan viselkedő blöki – én biztos vagyok benne -, meg van győződve, hogy az ember, a „gazda” azért van, hogy Őt kiszolgálja.) A kezdetben tartózkodó közönség később megnyílt, egyre több interakcióval gazdagítva a beszélgetést. A résztvevők elemző attitűdje tehát hamar a kocsmafilozófián túlmutató nagy bölcseleti kérdések felé terelte a szót, ilyetén: „az ember vajon felsőbbrendű lény-e?” Volt, aki szerint abszolút. Ám ha igen, akkor miért? Mivel próbálhatjuk meg bizonyítani ezt az állítást? Ezekből a kérdésekből indulva majd’ másfél órás eszmecsere alakult ki, s egészen addig jutott e „filozófiai fakultás” ad-hoc közössége, hogy ki szeretne delfin lenni, illetve a delfinek okosabbak-e, mint az emberek?

Én gyerekkorom óta foglalkozom filozófiával, összevont szigorlatom is volt belőle a főiskolán, de az eseményt megelőzően felmerült bennem a kérdés: csütörtök este hatkor, munka után vajon rajtam kívül kit érdekel a filozófia? Örömmel láttam, tapasztaltam, hogy bizony sokakat! S hogy nem csupán passzív ez az érdeklődés, hanem komoly, előremutató eszmecserék szintjén is megmutatkozik. Nagyon ajánlom tehát, A-kit érdekel, az mindenképp részesüljön az egymás tiszteletén alapuló vitakultúra kávéházi gyakorlatából!

Rékasi Attila, Újpest

A következő kávéház okt. 29-én lesz 18.30-kor, a belépés díjtalan!

A Színház beharangozója:

A nagy sikerre való tekintettel a 2024/24-ös évadban is folytatódik a DIOGENÉSZ KÁVÉHÁZ a KETTŐSPONTBAN!

Gyertek bátran, jó lesz most is! (Ha ki is találtunk egy nagyszerű témát, azt egyelőre nem áruljuk el.)

„Én vagyok Alexandrosz, a nagy király”, „Én pedig Diogenész, a kutya.” Az éleseszű, városi provokátort, értékek átértékelőjét, a társadalom elé görbe tükröt állító legendás athéni filozófust, az „őrjöngő Szókratészt”, valamint Formanek Csaba nagyszerű Diogenész alakítását megidézve indítjuk útjára ezt a különleges filozófiai eseménysort, a Filozófiai Kávéház mintájára.

A helyszínen választott témáról beszélgetünk közösen, szellemesen, nyíltan és bátran, megalkuvást nem ismerve, másfél óra terjedelemben. Ehhez keresünk embert. Diogenész mi vagyunk!

A beszélgetést vezeti: Nemes László filozófus.

Találkozunk a Kettőspontban (Bp. Ráday utca 39.),
SZEPTEMBER 19-én, csütörtökön este, 18:00-tól!

Utána 20:00-tól Weiner Sennyey Tibor DIOGENÉSZ című darabját nézhetitek meg Formanek Csaba előadásában.

A Kávéházi programra a belépés ingyenes!

Radnótival a Magyar Dráma Napján

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila

Nem a tragikus sorsú költőóriás jut az eszünkbe, ha a Magyar Dráma műfajára gondolunk, ez talán nem újdonság. Szitás Balázs színművésznek sikerült azonban egy új színt hozni a budapesti, a magyar és -lokalitása okán- a világ drámajátszásának palettájára azzal, hogy egy monodrámában álmodta a „Világot jelentő deszkára” Radnóti Ikrek hava című prózáját. Meglátásom szerint a Kettőspont Színházat vezető Formanek Csaba nagyon érzékeny választása volt a repertoárból a Szitás darabbal ünnepelni ezt a minden teátrum számára jeles napot, melyet a Magyar Írószövetség indított országos útjára 1984-ben. Azt hiszem a négy évtizedes kerek évfordulón unikális választás minden színház-látogatónak Balázs intim, elgondolkodtató de legfőbb megrázó estje, hiszen magas szakmaisággal szerkesztette színpadra a prózát és rendkívül szenzibilisen formálja meg a szerepet.

Nem tudom Madách vagy Paulai Ede mit szólna ehhez a darabválasztáshoz, ehhez az interpretációhoz, vajon megérintené e őket az eszköztelenség, a sallangmentesség, a természetesség vagy kardjukba dőlnének a világ „pőreségét” látva, vagy esetleg az akkoriban jellemző vehementális reakcióval, kiáltozva, füttyögve botrányba fullasztanák az előadást és felháborodásuknak hangot adva követelnék a Formaneken miért nem egy „veretes” a Nemzethez méltóbb nagyszabásúbb darabbal ünnepel? Az én véleményem szerint ennél nemzetibben, méltóbban, nagyszabásúbban nemigen lehetne ünnepelni a Magyar Dráma Napját, minthogy megélhetjük Radnóti Miklós költő egyetlen prózai remekművének színpadi adaptációját. Különleges, minőségi ünneplés ez.

Remélem nem ér a pátosz vádja a fenti elismerő kritikám okán, de ha kételkednek a hozzáértésemben, ne legyenek restek, menjenek el ma, a Magyar Dráma Napján a Kettőspont Szíházba, és nézzék meg Szitás Balázst.

Rékasi Attila, Újpest

JEGY- és BÉRLETINFÓ: https://www.kettospont.org/jegyek

Előadja és rendezte: Szitás Balázs
Fény: Formanek Csaba

Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó alkotás.
Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése.
​
​KRITIKA:
​”Szitás Balázs alkotása hiteles, megrendítő és elgondolkodtató színház lett, érdemes volt a nyári este könnyedségét felcserélni erre a súlyos élményre.” (Két Lámpás blog)
https://ketlampas.blog.hu/2024/07/06/ikrek_hava_516

További információk:
https://www.kettospont.org/ikrekhava

#szitasbalazs #radnotimiklos #formanekcsaba #kettospontszinhaz #magyardramanapja #rekasiattila #magyariroszovetseg #budapest #szinhazkritika

Indul a Kettőspont Színház új évada, bérletvásárlás még 15-ig

Szerző:

Nem fogy a lendület a független Ráday utcai Kettőspont Színháznál és a Kispont Galériában, szeptemberben sok izgalmas előadással, programmal indítják a 2024/25 évadot. Kedvenceim sorakoznak, Pusztai Luca és Formanek Csaba Senkiséje, Formanek jácta Diogenésze mellett, a döbbenetesen jó Ikrek hava is műsorra kerül Szitás Balázs lebilincselő játékában, Ács Tamás Leprikónokja Varró Dánielt hozza el a teátrumba, de újdonságok is lesznek, opera kedvelőként nagyon várom Monteverdi Orfeóját!

Fotó: Rékasi Attila

A SZÍNHÁZ FELHÍVÁSA: VISSZATÉRSZ? – TÖRZSUTAS lennél? – esetleg MECÉNÁS?

Ha már úgyis tudod, hogy nem csak egyszer fordulsz meg nálunk a következő 10 hónapban, itt a remek lehetőség!

Hamarosan indul az új évad nálunk is, és ennek örömére bevezetjük új bérlet-rendszerünket!

👉 Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink ❤

Részletek itt: https://www.kettospont.org/jegyek

Radák Eszter kiállítás Budán performatív megnyitóval

Szerző:

Filp Csaba és Radák Eszter festőművész a szerdai megnyitón, fotók: Rékasi Attila

Buda egyik ékköve a Barabás Villa és az impozáns épületet körülölelő hegyrefutó, a zajból a nyugalom szigeteként kiemelkedő kert. A kapun átlépve majd jobbra tartva egy hangulatos üvegfalú galériába jutunk, ahol meglátásunk szerint igazán otthonra találtak Radák Eszter nyugalmat, harmóniát árasztó olajfestményei. Számszerint nyolc nagy méretű munka. Nem mindennapi performatív megnyitót láthatott, hallhatott a szép számú közönség, Filp Csaba festőművész egy angol dalszöveg adaptálásával reagált a kiállítás „Engedjétek be a jó időt, amíg még lehet!” címére hajazva, „Csabi Sheen”-ként jelent meg a galériában, surranót húzva a képzőművészeti egyetem logóját szakaszjelvényként viselve „zubbonyán” és így adta elő humorral fűszerezett a művésznő alkotói világát „lefestő” írását.

Radák Eszter Klimó Károly, és Maurer Dóra tanítványaként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a Pécsi Tudományegyetem DLA-képzése alatt mestere Keserü Ilona volt. Elvégezte a Hubert Schmalix vezette Akademie der Bildende Kunst Wien mesterosztályát és részt vett Salzburgban, Hermann Nitsch kurzusán, a Sommerakademie für Bildende Kunston. Intermédia, valamint festő és vizuális nevelés képzettsége mellett diplomázott az ELTE bölcsészkarán, esztétika szakán.

Filp Csaba megnyitószövege:

Mindjárt elvonyítom a Purple Raint. Ez a kiállító művész által adott képcímek legjellegzetesebbje,
Eszter, amikor leteszi az ecsetet, és nézi a kész képet, azt adja címnek ami éppen eszébe jut. Na jó
nem mindig azt. Ilyen a mostani kiállításának a címe is, ami egy tanács, vagy felszólítás, hogy
engedjük be a jó időt amíg még lehet. Ez a mondat is, ahogy sajnos vagy nem sajnos a mondatok
általában többféleképpen értelmezhető. A kiállított képeket nézve, bármelyik vásznat, nem úgy tűnik,
hogy bármit is be kellene oda engedni. Mindegyik képen van valami alapvetően hívogató távlat, be
lehetne hosszan úszni a vízbe az aranyhídon, ki lehetne lépni az ablakon, keresztül a
gyümölcsöskosáron, óvatos mozdulattal szét lehetne hajtani a gyönyörű sárga függönyt, mondom,
hívogat a távlat a képeken. Ha szándékosan félreértem, én MSZFCS, aki vagyok, azaz megnyitó
személy Filp Csaba, kijelentem, hogy az időt kérem nem lehet beengedni, ez kérem szépen hülyeség,
az idő kérem ott van mindenütt. És csak akkor rossz, ha elrontja magának az ember. Normális.
Szaknyelven szólva derített képek ezek, a fény egyenletesen öleli körbe a képépítő elemeket, az
árnyékok színesek, egyetemes, zárt, éteri univerzum mindegyik, mélyen humanista a mögöttük álló
szemlélet, semmi odaégetett keserű fekete kozma, vagy rohadó gyümölcs, a jól ismert evilági magyar
barna pörköltszaft, még a kupi is rend rajtuk, semmi lepergő festék vagy porcsík az ablakkereten, fitt,
nett, harmónikus képeket látunk.
Csak- Esztert idézve ismét- a rárücsközésekben, a pimpelésekben, a gesztusokban jelenik meg az a
mikrovilág, azaz szín-tér, ahol az olajfesték vaskos anyaga van használva, ott lesz észrevétlen módon
személyes, ott van az a hely, ahol ha volt, a rossz idő ki lett cifrázva. Közelebb lépve, tovább
fókuszálva az ecsetvonásokra, akkurátusan festett pöttyökre, mintákra, alkalmi fordítást kell
eszközölnöm, elnézését kérve a hallgatóságtól, mert eléggé botcsinálta fordító vagyok, és a kevesek
által ismert Gaspara Stampa költőnőtől idézek:
Hogy lehet ez, nem tudom jól értetni, de mégis érzem, a nagy szerencsém miatt, hogy szívembe új
erős stílus van mintázva.
Nézem a kiállított képeket, engedjük be a jó időt amíg még lehet, nézem, nézem és mindjárt
elvonyítom, hogy let the sunshine in. De másként fokozom:
Io provo che per mia gran ventura mi sento il cor di novo stile impresso.
Nem gondoltam volna soha, hogy Eszter kiállítását valaha én nyitom meg, se esztéta se bölcsész nem
vagyok, az meg tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy reneszánsz költőnőt fordítsak neki. Végtelen
gazdag a világ, amíg akkora szerencse adatik, hogy be tudjuk engedni a jó időt.
A kiállítást ezennel megnyitom.

Ma lenne kilencven éves Bényei József debreceni költő, író, színházigazgató, főszerkesztő, tanár

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila | Vers CD bemutató-Benedek Elek Könyvtár, Debrecen | Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény – Újpest

Hét éve már, hogy nincs közöttünk, hiánya pótolhatatlan. Nem feltétlenül azért, mert egyesek szerint minden ember pótolható, bizonyos jellemzői miatt akár Ő is, hanem inkább úgy, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „milliók közt az egyetlenegy.” Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nemcsak személyesen ismerhettem, hanem élete alkonyán barátjának, és ha nem túlzás, szeretném azt gondolni, hogy „szellemi” társává, „fiává” fogadott. Egy kicsit talán túl is értékelte irodalmi talentumomat és irodalomnépszerűsítő szerepem jelentőségét. Ezt talán az olvasó is megbocsájthatja egy idős, élete alkonyán lévő, már beteges napjait morzsoló embernek, akire egy volt tanítványa „rázúdítja a rivaldafényt”.

Engem egyszerűen csak a versei szeretetén túl felháborított, hogy egy ilyen kaliberű alkotót így „elfeled” a világ, vagy, ami még szomorúbb, az általa rajongva imádott Debrecen. Ma, a születése napján megírom ezt a kis nekrológot, és kivárom az év végét, hátha valakinek eszébe jut az „Öreg babérkoszorús”, vagy ahogyan ő nevezte: A kalapos király.

Egyelőre nem rengette meg a világot a költészete – igen, sejtem, nagy valószínűséggel nem is fogja. De mindig rengetni kell ezt a világot? Csak halkan kérdezem. Az irodalom művészete kapcsán hobbistának tartom magam, és megszerzett bizonyítványaim ellenére valószínűleg az is vagyok, de nekem, irodalomszerető embernek, élmény volt nemcsak a „nagyok” strófáit olvasni. A mezőn is azt szeretem, hogy sokszínű, változatos.

Az, hogy Józsi Bátyámmal összeköt minket a magyar ugar, a Hortobágyból szakadtság, csak hab volt a tortán számomra. Ő rajongásig szerette, és művelni is igyekezett ezt a valljuk meg őszintén kietlen tájat. Művelgetésével én is próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, de azért gyakran hangot adtam kritikáimnak – szándékaim, mint Adyé, a jobbítás és a haladás érdekében. Jóska bá is tudta, látta a gondokat, jobban is, mint én, de neki igazi hazája volt az alföldi táj. Az a föld, mely testét is befogadta.

Mennyit foglalkozott „ontológiai” vonatkozású költeményeiben ezzel az utolsó földi aktusával! Mennyire tudta éltében, mit hagy majd el. Mennyit énekelt az édesanyák pótolhatatlanságáról, a nők csodálatáról, a bor, a létezés mámoráról. Bölcs embert tiszteltem benne, hiszen nagyon olvasott, lexikális tudású ember is volt. De Ő is ember volt, és a bölcselet ide-oda belecsúszott a „politikába”. Véleményem szerint ezt jobb lett volna elkerülni, de nem mindenki teheti meg, ilyen-olyan okokból. Azt gondolom, hogy „mellőzöttsége” hátterében ez az „árnyék” is ott lehet. Ezt a dolgot a történészek, a társadalom- és politikaetikai kutatók feladata megítélni.

Nekem, aki a költészete felől közelítettem hozzá, annyi a feladatom és szerepem, hogy emlékezzek rá. Ebben is van elmaradásom, jószerével. De ma, a születése napján, elkezdtem egy régóta tervezett projektemet: filmet készítek róla. Ma elkezdtem írni a forgatókönyvet, ezzel köszöntelek, Mester! Isten éltessen, Bényei József!

Nagy siker a MÁV Szimfonikusok Japán koncerttúrnéja

Szerző:

A Suntory Hall úrhajót idéző koncerttermében fogadja a MÁV zenekar a japán közönség vastapsát

Székely Edit fuvolaművész arról tájékoztatta a FakTúra folyóiratot, hogy a MÁV Szimfonikusok zenekar húsz napos japán turnéja hatalmas sikerrel zajlik, minden helyszínen telt házzal és vastapssal jutalmazza az európai közönséghez képest nagyon fegyelmezett és tisztelettudó közönség az előadókat. 2024. július másodikán este hétkor Tokióban, a világhírű -belső terével egy futurisztikus űrhajót idéző- Suntory Hallban léptek föl Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével. A fuvolaművész hangsúlyozta: „minden közönség, koncert fontos számunkra, de ez a helyszín a turnénk fénypontjának nevezhető.”

A mester a fuvolaművészekkel (Székely Edit Kobayashi mellett jobbra)

Tudósítónk véleménye egybeesik a zenekar közleményével: „Fantasztikus élménnyel gazdagodtunk ma Tokióban, a Suntory Hallban. Nagy izgalommal készültünk erre a koncertre, hiszen a város neves hangversenytermének közönsége magas színvonalú előadást vár mindenkitől, aki itt színpadra lép. Megtisztelő volt számunkra, hogy a nézőket Aulner-Bálint Anna, Magyarország tokiói nagykövete köszöntötte. A koncert műsora az eddigiekhez képest is más volt, itt játszottuk először a turnénk során Csajkovszij IV. szimfóniáját Rossini, A sevillai borbély nyitánya és Liszt, I. zongoraversenye mellett. Lenyűgöző volt ma is Kobayashi Ken-Ichiro vezénylése, és az is igazolta számunkra a nagy sikert, hogy ráadás nélkül nem engedett el bennünket a közönség. Így Brahms 5. magyar táncával búcsúztunk a várostól, szívünkben a hatalmas siker örömével.„

Én három koncertjén voltam eddig a hivatásos művészegyüttesnek mindegyik egy életre szóló élményt jelentett, és a zenekar tagjaival beszélgetve, illetve róluk kritikát írva is megfogalmaztam azt a véleményem, hogy amennyire én nem szakemberként meg tudom állapítani a MÁV Szimfonikusok egy világszínvonalú zenekar, úgy tűnik a vezetőjük is így gondolkodik:

„Lendvai György, zenekarunk igazgatója mindig arra törekedett, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekart nemzetközi szinten is ismertté, elismertté tegye. Ennek köszönhető, hogy világklasszis karmesterekkel, szólistákkal dolgozhatunk együtt és meghívásokat kapunk külföldi fellépésekre, turnékra is. Japánban legutóbb 2019-ben voltunk, és nagy öröm, hogy újra itt lehetünk.”

Székely Edit elmondása szerint, néha embert próbáló egy ilyen háromhetes turné, de összeszokottan már-már „családként” működik zenekaruk és azért kikapcsolódásra is akad idő, mint azt cikkünk utolsó fényképe is bizonyítja amit tudósítónk egyik kedvenc helyszínéről küldött el a FakTúra kulturális és művészeti folyóiratnak ezzel exkluzívvá téve tudósításunkat, amit ezúton is köszönünk!