Képvers és illusztráció: Rékasi Attila
Hát eljöttél. Mondták már negyven éve, hogy el fogsz jönni. Volt, aki hitte, volt, aki összeesküvés-elméletnek gondolt. Én úgy voltam veled, abból bajunk nem lehet, ha óvatosak vagyunk, ha vigyázunk veled.
Mondták, hogy lehet, meg fogsz ölni. Vagy a gyermekeimet, ha nemzek. Az utánam jövőket. A testvérem gyermekeit, azok gyermekeit. A családomat.
Miattunk lettem gyáva, és éltem szerényen, félve téged. Próbáltalak nem hergelni. Próbáltam meggyőzni másokat, hogy ne biztassanak, ne alázzanak, ne köpjenek szembe téged. Nem nagyon lett foganatja.
Azt ígérték, nem leszel elég erős ahhoz, hogy engem még életemben megölj. Most látom, a portám földjére léptél. Itt van még köztünk a kert, a lakásom ajtaja.
Fegyverem is van. Néha használom a klímámat, hogy védekezzek ellened, hogy elriasszalak, ha már nem bírom a tőled való félelmem szenvedéseit.
Amikor az erdőtüzekről, az általad elkövetett gyilkosságokról értesülök, bűntudatom van. Az én lelkemen szárad a fák, az emberek halála. Nem tettem eleget, vállalhattam volna több ismeretterjesztést, de én a művészetemre koncentráltam.
Most, hogy eljöttél értem, mondd, egy marad-e, aki megnézze a képeimet, ha engem már megöltél?
Rékasi Attila, Újpest
