Illusztráció: Rékasi Atila
Formanek Csaba a Kettőspont Színház igazgatója (mindenese) nem mindennapi vállalást tett, egy hétig naponta kétszer játssza a Diogenész című monodrámáját, hogy megmentse független teátrumát az anyagi ellehetetlenüléstől, ennek kapcsán készítettünk a színész-rendezővel interjút a jelenről és a jövőről.
FakTúra folyóirat: Ez a vállalás nagyon hercig, nem kíméled magad ezzel a maratonnal, de ez nem azt jelenti, hogy mindent egy lapra tettél fel? Ez ugye nem egy eldöntendő kérdés? Vagy a lét a tét?
Formanek Csaba: A színház végül is valahol arról szól, hogy minden pillanatban egy lapra teszünk fel mindent. Ettől lesz élő, valóságos és téttel bíró a jelenlétünk, ettől érzi a néző is, hogy valami „nagyobb”, személyesebb, egyszeri dolog részévé válik. Igen, a lét a tét, a jelen-lét – mindig is az volt. Ha pedig anyagilag, és nem filozófiailag teszed fel a kérdést, akkor is igen, rendkívül nehéz helyzetben vagyunk így az évad végére. Az adósságok egy jelentős részét ledolgoztuk, de maradt még belőle, és ráadásul jön a nyár, amikor nem nagyon lesznek programok, így bevétel sem. Ez a támogatói maraton erre szeretné felhívni a figyelmet. Fontos része, hogy nem segélyt kérünk, hanem előadásokat kínálunk – ebben a radikális formában, és választható jegyárakkal – bízva (vagy inkább reménykedve) benne, hogy áttörjük ennek hírével a buborékunkat, és a sokfelé tapasztalható érdektelenséget, legyintést, netán lesajnálást. Nekem megér ennyi energia-befektetést, hogy potenciálissá tegyük a közönség körének és érdeklődésének tágítását. Mivel pályázati támogatásokat alig – vagy elhanyagolható mértékben – kapunk, kénytelenek vagyunk a közönség – a közösség – kegyeire támaszkodni, még akkor is, ha a mai divat szerint a Kettőspontban inkább „rétegelőadások” mennek.
F.F.: A FakTúra részéről az első dolog, ami feltűnt a Kettőspont Színház ajánlata kapcsán, hogy nagyon baráti a jegyek ára. Amikor ismerőseimmel beszélek arról, miért nem járnak színházba, sokan nem is tudják, hogy ilyen olcsón is magas színvonalú színművészeti élményhez lehet jutni. Ha bérletet vesz valaki, az milyen időn belül jár le, alkalomra szól, vagy arra az évadra?
F. Cs.: A jegyárakat elvi okokból arra a szintre állítjuk be, ahol még nagyjából mindenki számára elérhetővé válik. Ehhez képest további kedvezményt kaphat, aki bérletet vált, hiszen a 3 vagy 5 alkalom így olcsóbb lesz, mintha egyenként váltaná meg a jegyeit. Szabadbérletekről van szó, ami bármire felhasználható a műsorkínálatból az adott évadban. Nálunk ez legalább július elejéig fog tartani, úgyhogy még simán vehet bárki idei bérletet – ígérem, lesz mire beváltania. A Diogenész-maraton esetében pedig kifejezetten rétegzett a jegyvásárlási lehetőség, 3-10.000 Ft-ig, mert azt szeretném, hogy lényegében mindenki maga árazza be, milyenszinten tudja támogatni a létünket, illetve mennyi bizalmat ad nekünk, amennyiben esetleg először látogat el hozzánk. Jelenleg azért erősen látszik, hogy ez a bizalom összességében nagyon csekély, de elnézve az ország és a társadalom mentális állapotát, valamint az időhöz, a figyelemhez és a jelenléthez való viszonyát, én végül nem csodálkozom ezen különösebben. Diogenész dolga azonban mégis az, hogy embert keressen. Így nem fogok megtörni, akkor sem, ha lesz olyan előadás, amit üres nézőtér előtt kell előadnom.
F.F.: Te hogyan látod, nevezhető sikerdarabnak a hordólakó története? Szeretik az emberek, mik az eddigi visszajelzések?
F. Cs.: Néhány adat az elmúlt 9 évből: 65 előadás zajlott le 28 településen, 4 országban,
kisebb-nagyobb nézőtér előtt, 8-tól 150 főig. Számos dicsérő kritika született, színészi, írói díj, fesztivál-fődíj; játszottam már „úri” közönségnek, diákoknak, díszünnepélyen, az erdő szélén, a világ közepén és végén, színházat alig vagy egyáltalán nem látottaknak „bíráknak és bolondoknak”, ésatöbbi. Ha az a siker mérföldköve, hogy összejött-e ebből az íróval, Weiner Sennyey Tibivel egy akár közös Ferrari-nk, akkor sajnos nem sikeres az előadás. Én szeretem játszani, és úgy veszem észre, nem csak rám van jó értelemben véve nevelő hatással, hanem a másokra is. Mondjuk hogy „emberibbnek” érezzük
magunkat utána? Döntse el mindenki, aki megnézi! Diogenész ugyanakkor ellentmondásos figura, ha magadra veszed ezt a szerepet, „azonosulsz vele”, könnyű beleesni a hibáiba is. Ezt a maratont egyféle személyes megtisztulásnak is szánom, hogy leválasszam magamról a figurával való hosszú együttélés kártékony hatásait. Mondjuk azt, hogy végül is a maraton végére ebben mérem majd le a sikert – személyes értelemben.
F.F: Aki még nem látta, szerinted mivel kap többet, mintha egy mindenkit érdeklő szerelmi monodrámát néz meg?
F. Cs.: Vannak „mindenkit érdeklő szerelmi monodrámák”?
F.F.: Ahogy mi tudjuk igen, de értem mire gondolsz, akkor közelítsünk így! Több mint hatvanszor, mondhatjuk nagy sikerrel játszottad a Diogenész című monodrámát. Az eddigi nézőkkel beszélgetve, mindenki úgy nyilatkozott, hogy egy nagyon személyes és bensőséges színházi élményben volt része. Ezt a „szcenikai” minimalizmust a függetlenek szerény lehetőségei, vagy művészi szempontok hozták? Jelzem nekem nem hiányoztak a nagy díszletek, fények stb. Sőt!
F. Cs.: Ennek az előadásnak a szcenikai minimalizmusa nem a szerény lehetőségek miatt jött létre, hanem mert ez illett a címszereplőhöz. Diogenész, aki a történelmi alakhoz hasonlóan a darabban is azt hirdeti, hogy nincs szükségünk anyagi javakra, az attól való függőségeinktől meg kell szabadulni, nem viselne el egy gazdagon díszletezett színpadot. Ehhez mérten az előadás élménye szinte teljesen „lekorlátozódik” a szövegre és a színészre, amitől élesebb lesz Diogenész mondanivalója is, ellentmondásossága is.
A történet jó része a néző képzeletében – ilyen értelemben is egy bensőséges térben – kel életre. Én végül is ennek a bensőséges térnek vagyok a „bábjátékosa”, persze a közönséggel együtt. Ha jól mozgatom a szálakat, jól hívom játékba az embereket, a néző azt fogja érezni, amire a legjobban szüksége van, de amit sem a szerző, sem én, sem a néző maga nem tudhatott előzetesen.
F.F.: Számítasz-e arra, hogy ezalatt az egy hét alatt, míg napjában kétszer is előadod a darabot, egy néző többször is megnézi? Ha igen, te mint színházi ember miért javasolnád ezt?
F. Cs.: Tudok olyan nézőről, aki 10 előadást vállalt „velem”, és lesz egy dokumentumfilmes stáb, Szandtner Dani és csapata, akik végigkísérik a maratont, rögzítik ennek a hétnek az eseményeit. (Ha majd a Netflix lehozza a végeredményt, jót fogok röhögni azon, hogy mi a siker valójában.) A magam részéről „egészségesen” 3 megtekintést ajánlok az elszántaknak: egyet az eleje felé, egyet a közepén, és aztán a végén. Ebből a három pontból szerintem érdekes lehet letapogatni, milyen ívet járhat be egy diogenészi életmód. De megígérem, hogy azokra, akik ennél több megtekintést vállalnak, nagyon fogok vigyázni, hogy ne égjenek ki a sok diogenészkedéstől.
Igen, végső soron Diogenészhez illik ez a repetíció, mert az egy bő órába sűrített, kalandokkal teli, anekdotikus életút mögött a mindennapok ismétlődése húzódhat meg nála is – mint ahogy talán mindannyiunknál. Abban bízom, hogy ez a vállalásom önmagam és mások számára is megfoghatóbbá, konkrétabbá, jelenvalóbbá és élhetőbbé,
otthonosabbá teszi azt a ciklikusságot, amit napról-napra a választott vagy a ránk szabott életmódunk során megélünk vagy „elszenvedünk”. Azt javaslom a nézőknek, hogy legalább egyszer jöjjenek el a hét során, de gondoljanak ide többször is. Gondoljanak – akár saját kényelmükből-kényelmetlenségükből a „Diogenészekre”: a hajléktalanokra, a menekültekre, az alkoholistákra, a rabszolgákra, a háborúk áldozataira, a mindannyiunkban lévő ítélkezőre és megítéltre. „Legyetek éberek!”
F.F: Fel vagy e készülve az esetleges kudarcokra, számoltál-e ezzel? Nyugtasd meg a
Kettőspont-rajongók egyre szélesedő táborát, hogy akkor is lesz tovább és vannak még
ötleteid, ha bármi nem úgy sül el, ahogy tervezted! Mik a tervek a jövőre?
F. Cs.: Először is, nyugtassanak meg a „rajongók” engem, hogy így együtt és jelentős új
közönséget bevonva áttörjük a plafont, és kilépünk az érdektelenség szürke zónájából.
Egyedül nem megy. Ehhez az is szükséges, hogy aki csak teheti, mozgasson meg maga körül minél több embert, hogy eljusson a maraton híre sokakhoz. Akkor van esélyünk. Különben ebben a kulturális és politikai zajban a kicsi, de értékes dolgok elvesznek és egy szegényes, kaotikus világban fogunk élni. Nem csak a saját, de mások igen jó produkcióinak is méltó figyelmet szeretnék teremteni itt a Kettőspont Színházban, a maratonnak ez is célja. Meg az is, hogy általában a független színházakra, mint a magyar kultúra egy jelentős szeletére és rendkívüli értékére felhívja a figyelmet. Mondok pár példát a saját házunk tájáról, amiket még ebben az évadban megnézhetnek nálunk a nézők. Mindenképpen ajánlom a Liselotte és a május című bábelőadást, ami rendkívül tehetséges fiatalok szívvel-lélekkel készített friss és varázslatos munkája. Másik remek zenés-bábos előadásunk a Kohó Műhelytől A kovács kutyája, ami a felnőtté válás egyszerre vidáman kalandos és szívszorító története. A gyerekeket és szülőket A leprikónok átka fogja egyaránt elbűvölni, Ács Tamás érzékenyen vadóc előadásában. Nagy izgalommal várjuk a NemArt Színház De Sade-premierjét (egy újabb őrült filozófus a merészebb nézőknek!) és nagyszerűen sikerült Tallér Edina darabjának adaptációja is, Az egy perccel tovább, ahol egy párkapcsolat lélektanában – mint hullámvasúton – utazhatunk két nagyszerű színész vezetésével. Személyes „kedvencem” Szemerédi Bernadett Szólongatás című katartikus monodrámája, mely szintén hatalmas és gyógyító erejű vállalás: a terméketlenség kapcsán vezet be minket az anyaság, és egyáltalán a meg(nem)születés mélységes, ellentmondásoktól hemzsegő kérdéseibe. Számos nagyszerűnek ígérkező est vár még ránk idén is, a felsoroltakon túl is. Kövessék a programjainkat, legyenek „bátorak”! A jövő évad jelenleg tervezhetetlen, de annyit tudok mondni, hogy valami lesz! Mert olyan még nem volt, ne lett volna semmi se, haha! A többiről pedig majd beszélgetünk a maraton után. Most futni kell!
A Diogenész-maraton részletei és jegyvásárlás:
https://www.kettospont.org/eloadasok/diogenesz