Illusztráció: Rékasi Attila fotóművész, Edit kapitányának maszkja című printjének részlete, FakTúra folyóirat
A sajtóhírek és nemzetközi tudósítások szerint George Lucas egy évtizedeken át húzódó folyamat végére tett pontot: 2026 szeptemberében megnyílt a nagyközönség előtt grandiózus magánmúzeuma Los Angelesben, a Lucas Museum of Narrative Art. Az intézmény mintegy egymilliárd dolláros beruházásként valósult meg, egy közel 28 000 négyzetméteres épületben, amely egy 11 hektáros parkosított campus része. A teljes alapterületnek azonban csak egy része kiállítótér: a galériák összesen körülbelül 9–10 ezer négyzetmétert tesznek ki.
Ez a lépték így is jelentős, de pontosabb összevetést tesz lehetővé: nem nagyságrendi, hanem inkább többszörös különbségről beszélhetünk a hazai intézményekhez – például a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ – képest.
Ami igazán figyelemre méltó a múzeum koncepciójában, az nem pusztán a méret, hanem az a kulturális állítás, amelyet képvisel. Lucas kísérletet tesz arra, hogy csökkentse – vagy inkább érvénytelenítse – a „magas” és a populáris művészet közötti, sokak szerint mesterségesen fenntartott különbséget. Az intézmény deklaráltan a történetmesélő képi formák múzeuma: ugyanazon térben jelennek meg klasszikus festészeti művek, illusztrációk, képregények, mangák és filmes tárgykultúra elemei.
A gyűjtemény és a kiállítási struktúra egyaránt ezt az inkluzív szemléletet erősíti. A múzeum több tízezer műtárgyat felölelő anyaga – a barlangrajzoktól a kortárs vizuális kultúráig – nem kronologikus vagy stiláris alapon, hanem tematikus egységek mentén szerveződik. Ez a rendezési elv önmagában is állásfoglalás: a narratíva, azaz a történet válik elsődlegessé a műfaji hierarchiákkal szemben.
Külön hangsúlyt kapnak azok az alkotók is, akik a hagyományos művészeti intézményrendszerben jellemzően perifériára szorultak: illusztrátorok, képregényrajzolók, látványtervezők – mindazok, akiknek munkája eddig leginkább a stáblisták hosszan gördülő sorai között volt olvasható. A Lucas Múzeum ebben az értelemben nemcsak gyűjt, hanem újra is pozicionál: láthatóvá tesz egy olyan vizuális kultúrát, amely eddig inkább jelen volt, mint elismert.
Rékasi Attila, Újpest