2026. július 2-5. között már a II. Szirtes András Kísérleti Filmszemlén vehettünk részt a Kettőspont Színházban. Idén egy kisebb csapat – Németh Anita, forgatókönyvíró, dramaturg, Szandtner Dániel, operatőr, Formanek István, a Bethlen téri Színház kommunikációs vezetője, filmes szakember, és Formanek Csaba, író, rendező, színész, a Kettőspont vezetője – válogatott a 88 nevezett alkotásból. Végül ezek közül 56, másfél percestől több, mint egy órás játékidejű alkotásig kerültek be filmek a fesztiválprogramba. A tavaly már remekül bevált tematikus blokkrendszer szervezte ismét a napokat, és ismét minden blokkot szakmai beszélgetés zárt az alkotókkal. Már ez is igen tartalmas összeállítás, de ezek mellett számos offprogram is tarkította a négy napot.
A szervezők: Szandtner Dániel, Molnár Anna, Formanek Csaba, Németh Anita, Formanek István
A Szirtes András Kísérleti Filmszemle sok olyasmit visszahozott nekünk, ami már végleg elveszni látszik, és nagyon hiányzik az életünkből. Paradoxon, de réges-régen, a szűkös kínálat ellenére, sokkal nagyobb volt az esély az egyszeri néző és a kísérleti film találkozására. Élénken él bennünk, hogy a Magyar Televízión (hétfőn adásszünet) gyerekként sokszor belefutottunk olyan különös filmekbe, amiből ugyan egy szót sem értettünk, de az akkor látott képek még most is előhívhatóak. Ezek a véletlen találkozások olyan képi világokat nyitottak meg előttünk, amikkel biztosan nem találkoztunk volna, ha most vagyunk gyerekek. Általános iskola alsó tagozatán a Maros moziba vittek minket napközi időben, és olyan klasszikusokkal ismerkedtünk meg, mint a Körhinta vagy a A jégmezők lovagja. A Szemlén újra éltük ugyanezt az élményt, a véletlen, és néha sorsszerű találkozást egy-egy filmmel. A másik fontos, mára már lassan kivesző aspektus, a közösségi élmény. Egészen más érzelmileg együtt hullámozva a nézőtársakkal befogadni a filmeket, mint egyedül. Ez szintén nosztalgikus élmény nekünk, nem csak a közös mozizás volt közösségben megélt élmény, de a magányos tévénézés is, hiszen másnap mindenkivel lehetett ugyanarról a filmről beszélni. És ez is a Szemle egyik nagy ajándéka, idén kicsit kevésbé volt feszített a tempó, bőségesen hagytak időt a szervezők egy-egy blokk között feldolgozni a látottakat. Ezekben a szünetekben társaságról társaságra vándorolva beszélgettünk alkotókkal, nézőkkel, minden társalgásba be lehetett kapcsolódni, teljesen nyitott és átjárható csoportok jöttek létre. Ahogy Formanek Csaba fogalmazott, létrejött egy táborhangulat, ahol már senki sem idegen, egy befogadó közeg, ahol minden feszengés nélkül, spontán módon lehetett ismerkedni, eszmét cserélni, kapcsolatokat építeni.
Szép keretes szerkezetet adott a Szemlének idén is a névadóra, Szirtes Andrásra, való emlékezés. 2005-ben az Írók Boltjában mutatta be Vándorszem című önéletrajzi regényét Szirtes András, aki erre az alkalomra meghívta Jancsó Miklóst és Szabó Istvánt is. Az eseményt Sólyom András örökítette meg, akivel Formanek Csaba beszélgetett a film megnézése után. A regény egy fejezetének ihletésére született egy nagyon szórakoztató színházi jelenet is. Formanek Csaba ötletét Formanek Csaba, Szitás Balázs és Kovács Bence jelenítette meg, így nem maradtunk színházi élmény nélkül sem. A különböző blokkok utáni beszélgetésekben is sok szó esett Szirtes Andrásról, a legmeghatóbb számunkra Szilágyi Edvin története volt, aki Üvegtest című kisfilmje kapcsán elmondta, hogy milyen elemi erejű fölfedezés volt a tavalyi szemlén számára Szirtes András Hajnal című munkája, és ez az élmény is beépült az Üvegtestbe. A film témavezetője Nemes Gyula volt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Nemes Gyulától szintén láthattunk az első nap végén egy alkotást, a Letűnt világot, és az alkotóval és Durst György producerrel is megidézték a szervezők Szirtes András alakját. Biztosak vagyunk benne, hogy a Letűnt világ is valahogyan beépül majd azok alkotásaiba, akik látták.
A három hendikepes hattyú: Formanek Csaba, Kovács Bence, Szitás Balázs
Fotó: Görgényi Gábor
Idén már támogatói is voltak az eseménynek, a Pro Cultura Urbis Közalapítvány, Ferencváros Önkormányzata, a Nemzeti Filmintézet és a Dúzsi Borászat. Döme Zsuzsanna, Ferencváros kulturális alporgármesterének köszöntője után Muhi András producer, a Magyar Filmszemle igazgatója nyitotta meg hivatalosan a szemlét, aki kitartó nézőtársunk is volt több napon is.
Durst György és Nemes Gyula
Fotó: Görgényi Gábor
Az utolsó napon, majdnem zárásként, az NFI jóvoltából az elérhető legjobb minőségben nézhettük meg Szirtes András 1983-as nagyjátékfilmjét, a A Pronuma bolyok történetét. Az Európa Kiadó zenéje és Lukáts Andor szereplése miatt számunkra kifejezetten nosztalgikus alkotás volt, de a fiatalabbak is nagyon élvezték ezt sajátos történetmesélést. A nosztalgiafaktor mellett számunkra a film játékossága volt leginkább meghatározó élmény, jó látni azt a felszabadultságot, amit az ellenkultúra képviselt a szocializmus utolsó korszakában, a fenyegetettségnek, az elszürkítésnek fittyet hányó szabadságot. A film sajnos sokkal rosszabb minőségben elérhető a youtube-on, a soundtrack pedig az Európa Kiadó oldalán.
https://europakiado.a38.hu/index.php?page=musicalbum&id=3901
Nemes Gyula Letűnt világ című filmje a Kopaszi gát sajátos minitársadalmának végnapjait mutatja be. Lírai dokumentumfilm, amit számunkra a hozzá társított hangsáv tett igazán különlegessé. A pusztulás képeit ellensúlyozza egy zenekari próba hangjaival a rendező, ahol éppen felépül, összeáll egy alkotás. 10 év története 20 percben elmesélve. Az idő, a változás fájdalma, egy mikroközösség elmúlásának elégiája. Ha csak ezt az egy filmet láttuk volna, már elégedettek lehetnénk.
Az offprogram része volt még vasárnap kora délután Tobai Botond vezetésével egy filmroncsoló játszóház, ahol talált filmszalagokat lehetett különböző technikákkal: karcolással, lyukasztással, smirglizéssel manipulálni, és kipróbálni, milyen különleges hatások érhetők el ezen a módon. A résztvevők próbálkozásaiból végül egy mintegy 3 perces alkotás született, ami az este végén levetítésre is került.
Fotó: Ritter Márta
A vasárnap délután egy igazán komoly szakmai beszélgetésre volt szánva. Muhi András producer, Gelencsér Gábor filmesztéta és Lichter Péter filmrendező, egyetemi oktató beszélgetett Németh Anita moderálása mellett a Balázs Béla Stúdióról, és arról, hogy visszatérhet-e az az aranykor, amit a BBS működése fémjelzett. Nagyon izgalmas volt a három szempont egymást kiegészítő volta. A történetiségé, a magyar filmkészítés hagyományába ágyazottságé, amit Gelencsér Gábor képviselt. Az alkotóé, Lichter Péteré, aki a nemzetközi színtéren is aktív, és komoly tudása van az amerikai és európai kísérleti filmes színtér működéséről, beleértve az elméleti kérdéseket és a terjesztés, archiválás, megmutatkozási lehetőségek témáját is. És produceri oldalról Muhi Andrásé, aki a finanszírozás és a műhelyként működés kérdéseinek volt szakértője. Ahogy Lichter Péter fogalmazott, végre ezeknek a beszélgetéseknek van tétje, érdemes az ötleteket, tudásokat összegyűjteni és a döntéshozók felé is kommunikálni. Kifejezetten élvezetes volt hallgatni, ahogy a három különböző terület összeér, ahogy a három beszélgetőtárs egymásnak tudta passzolgatni a labdákat. Nem tartozik a kedvenc műfajaink közé a kerekasztal-beszélgetés, de ezen a délutánon felül tudtunk emelkedni az ellenérzéseinken. És ha már egy térben találtuk a két neves oktatót, megragadtuk az alkalmat, hogy dedikáltassuk kedvenc könyveinket tőlük, Lichter Pétertől a tavaly megjelent Hogyan tesznek boldoggá a kísérleti filmek? című esszégyűjteményt, Gelencsér Gábortól a Magyar film 1.0-át, ami igen hasznos alapozóként szolgált nekünk.
Formanek Csaba, Lichter Péter, Muhi András, Németh Anita, Gelencsér Gábor
Fotó: Ritter Márta
Zárásként egy egészen különleges performanszban lehetett részünk. Szeredi Csaba / Kaos Camping: SZÁRAZ ÚSZÁS – analóg filminstalláció és hangjáték című több vetítőgépes alkotása, amit élőben zongorán kísért Somogyi Márton, igazi látványorgia volt. Több szempontból egyszeri és megismételhetelen alkalom, boldogok vagyunk, hogy a részesei lehettünk.
Fotó: Ritter Márta
Láthatjátok, milyen rendkívül sűrű és szerteágazó volt a Szemle programja, ha még csak most fordulunk rá a nevezett filmekre. Ahogy tavaly is, idén is pár filmet emelünk ki minden blokkból. Ezúton is biztatnánk nézőtársainkat saját beszámolójuk elkészítésére, hogy minél több alkotásról, minél több szempontból szó essék.
Új kategória volt a Láthatatlan Budapest tematikájú blokk, ide kerültek a tavalyi városfilmek, lírai dokumentumfilmek és olyan alkotások is, amik az esszé kategóriában is szerepelhettek volna. Az egyik blokkhoz tartozó beszélgetéshez a szervezők meghívták Füzi Izabella filmesztétát, a Szegedi Tudományegyetem docensét, aki a Magyar Filmtudományi Társaság elnöke és az Apertúra filmes folyóirat szerkesztője, nem mellesleg igen okos és szórakoztató szakmunkák szerzője, A vurstlitól a moziig: a magyar vizuális tömegkultúra kibontakozása (1896-1914) című könyvét mi is nagy élvezettel olvastuk. Nagyon érdekes volt hallani egy, az 1920-30-as években jellemző, műfajról szóló előadását. A városszimfóniák a korai avantgárd filmek emblematikus darabjai, és azt is megtudhattuk, hogy Budapest, mint szintén újonnan kialakuló metropolisz, miért nem kapott ebben az időszakban ilyen filmes megjelenítést. És arról is értesülhettünk, hogy a Szépművészeti Múzeum egy ilyen témájú kiállításra készül, megpróbálják bemutatni, hogy a képzőművészet és a film hogyan gondolkodik a világvárosról.
Fotó: Görgényi Gábor
Nagyon sok minden belefért ebbe a blokkba, voltak narratívabb és esszéisztikusabb filmek, animáció, trükkfilm, kollázs, installáció. Nosztalgikus mozi és közérzeti film, de még börleszk is. Vizsgafilmek és direkt a Szemlére készített alkotások. Ebbe a blokkba kerültek többnyire azok a feel good filmek, amik egy kis humort is becsempésztek végre a kínálatba.
Kép a Péntek esti irgalom című filmből
Nagyon szerettük Shikli Réka Mártonhegyi graffitik című miniatűrjét, igazi talált tárgyból készített alkotás. A Mártonhegyi út és környékének falfirkái egyetlen szó nélkül adták át azt a groteszk látásmódú, rebellis és dühös közérzetet, amit a graffis közösség érezhetett az elmúlt években.
Számunkra Görgényi Gábor Egy nap című filmje kapcsolódott leginkább a Láthatatlan Budapest címhez. A városi természet mikrokozmosza (mintha Winkler Róbert Nagyvárosi természetbúvár című könyve elevenedett volna meg), az egyszer használatos tárgyak magánya és az idős emberek láthatatlansága a városban szép párhuzamokat alkotott, a visszatérő motívumok nagyon kompakttá tették az alkotást. A filmhez társított jávai zene is egy meditatív, asszociációkat kereső befogadásra késztetett.
Farkas Bianka egy bűbájos és egy nyugtalanítóbb kollázsanimációs filmmel idézte meg Budapest különböző hangulatait. Az 56-os villamos kedves sofőrjének nagyon kedves gesztus egy igazi városi színfolt számára, míg az Irma álma szerdán egy sajátos budapesti Hamupipőke-történet.
Medvegy Albert A tömb című munkája egészen kivételes színkezelésével tudott a teljesen hétköznapi angyalföldi és rákosszentmihályi utcákból egy labirintust formálni, a film végi trükk csak megkoronázta azt a szorongató érzetet, amit a film kiváltott belőlünk.
A rakpart angyalának groteszk látásmódja rögtön megfogott minket, Feledy Bori filmjén szórakoztunk talán a legjobban a négy nap alatt. Szerettük a mágikus realista Péntek esti irgalom című filmet is, Varga Mici és Maruszki Milán filmje az ijesztő kezdetek után igazán jól végződött, még ha ehhez némi csodára is szükség van Budapesten. Szoták Gergő filmje, az Átmeneti Központi Probléma a színészi játékkal tűnt ki a mezőnyből, Molnár András és Bukovszky Orsolya rengeteg tartalommal tudta megtölteni a minimalista történetű és látványvilágú alkotást. Burján Ármin Érkezők című vizsgafilmje a különös történetek közt is megállná a helyét, az abszurd szituáció nehezen hagyja nyugodni a nézőt, valamiféle előzménytörténet és befejezés kiötlésére mozgósít, jól lehetne kreatív íráshoz használni ezt a minden irányban nyitott sztorit.
Fotó: Görgényi Gábor
Formáját tekintve is különleges alkotás volt a Leszbikus terek – Józsefváros című installáció. Szűcs Réka rendező a Kettőspont színpadát és nézőterét használva odavarázsolta nekünk azokat az ikonikus helyszíneket, melyek a budapesti leszbikus közösség számára kiemelt fontossággal bírtak. A két koreográfus-táncművész, Hód Adrienn és Ladjánszki Márta jelenléte, mozdulatai életre galvanizálták ezeket a számunkra jelentés nélküli tereket.
A Különös történetek blokk Lichter Péter 2026-os kísérleti horrorjával A dolog a koporsóban című művel indult. A tavalyi sokk után, amit a The Grey Machine okozott számunkra, mindenre fel voltunk készülve. Ehhez képest egy kifejezetten nézőbarát Drakula-retellinget kaptunk, remek ritmussal, orientáló feliratokkal a regényből. A látványvilág különlegessége megmaradt, az elveszettség érzés viszont jócskán mérséklődött. Horrorként viszont egyáltalán nem működött számunkra az alkotás, teljesen más agyterületeink voltak aktívak, mint egy klasszikus horror, thriller nézésekor.
Kép a Holdfényes út című filmből
Cs. Nagy Sándor egészestés Holdfényes út című filmje az egyik legüdítőbb alkotás volt számunkra. A buddhista filozófia fogalomkészletével és logikájával megközelíthető film minden ilyen érdeklődés híján is befogadható, és rendkívül szórakoztató mozi. A felépítése minket arra emlékeztetett, mintha a rendező időről időre egy sztori-kockával dobott volna, és feladatul szabta magának, hogy a véletlenszerűen felbukkanó motívumot beépítse a filmjébe. Imádtuk a szöveget, a roadmovie hangulatot. Reméljük, máskor is elérhető lesz, szívesen megnéznénk ismét.
Kép a Térden haraptak álmomban című filmből
Ha nem magától az alkotótól halljuk, el se hinnénk, hogy a Térden haraptak álmomban egy első éves vizsgafeladata volt Biró Rozáliának. Pazar kivitelezésű, az álomlogika mentén haladó kisfilm volt a legkülönösebb történet, amit láttunk a blokkban. Nagyon kíváncsivá tett minket a következő munkáira is, reméljük, jövőre is nevez a Szemlére valami hasonló ínyencséggel.
Kép a Night Sky Elevator című filmből
Idén a tavalyi felhozatalhoz képest hátrébb szorultak a tánc- vers- és animációs filmek. Az egyetlen blokkba kerülő 13 alkotás közül négy, nagyon különböző kedvencünk is lett.
Bodri Marcell és Igaz Réka egy nagyon különleges történetre talált rá a Fekete igazolványok című filmjükben. A kecskeméti cigánytelep 1956-os bestiális megtámadása és felszámolása olyan történet, amit meg kellett mutatni a világnak. A történelmi animáció színezett archív fotóival és a visszafogott feliratos narrációval szép múltfeldolgozó vállalás és egyben méltó feldolgozása a történteknek.
A Night Sky Elevator, Baksa-Soós Csanád animációs filmje mintha egy mozgóképesített silent book lenne. Minden megelevenedő „oldal” önmagában csodálatos képi világú, és minden „oldalon” történik valami rendkívül meghökkentő.
Agnes Gruz négy mozgástanulmány-szerű filmet hozott, amik egymás mögé rendezve kicsit próbára tették már a közönség türelmét. Jobban elosztva hatásosabbak lettek volna. Agnes Cruz állandó alkotótársával, a zeneszerző Nikolaus Gerszewskivel igen különleges, repetitív struktúrákat hoznak létre, amiket a zene irányít. Megkapó és meditatív látvány, hangulat kell hozzá.
Kép a KITCHEN című filmből
Egy talált tér, talált ruhák és két nő. A tér és a ruhák aurája mintha megszállta volna Kovács Kingát és Jobbágy Bernadettet KITCHEN című filmjükben. Sűrű, agresszióval és szeretettel telített furcsa kapcsolat elevenedik meg a táncosok mozgásában. A lefojtott és kirobbanó képek jó ritmusú alkotássá állnak össze. A fojtogató atmoszféra kézzelfogható. Talán ez a legerősebb érzelmi hatású film mind közül.
Kép a Pinocchio Il Capitano című filmből
Utoljára hagytuk a számunkra legnehezebben befogadható Etűdök, esszék, performanszok, absztrakciók című blokkot. Nagyon izgalmas volt az ehhez a blokkhoz kapcsolódó beszélgetés, amit Formanek István moderált. Több alkotó is valamilyen társművészetből indul ki filmkészítés közben. Ez lehet akár képzőművészet, akár a zene is. A Zeneakadémiát végzett Juhos Fannit a zene vizuális újrafogalmazása foglalkoztatja, Gombos Lajost a zene által generált képek. Takács Máté egy kiállításra készített performanszot gondolt filmmé, és az árnyjátékkal kísérletezik. Kovács Lívia a dokumentumfilm felől érkezett a kísérleti filmhez.
Fotó: Ritter Márta
Ennél a kategóriánál nyílik a legnagyobb tér az asszociációknak. Hozzánk azok az alkotások szóltak, amikről eszünkbe jutott valami távoli olvasmány- vagy színházi élmény, amikor a látvány keltette érzetet valamiképp képesek voltunk verbalizálni. Kíváncsiak vagyunk, mások hogy fogadják be ezeket az alkotásokat, milyen képzettársítások merültek föl bennük.
Tobai Botond Ez a film egy videó című filmjéről például a nemrégiben látott Yasmina Reza komédia, a Művészet jutott eszünkbe. Valószínűleg hasonlóan érezhette magát Marc, mikor meglátta a Serge által vásárolt fehér alapon fehér festményt, mint mi a vetítéskor.
Egy dal egy sorpárja ötlött föl bennünk Rékasi Attila A halálról című műve kapcsán. A Bajdázó Lekapcsolom a villanyt a fejemben című dalát már régen hallgattuk, most mégis ez idéződött föl.
„De kiszületni a világból az a szép,
Elhagyni a csónakot a tengerért!”
Gombos Lajos Hold Water című alkotásában a mag – agy – hálózat kapcsolatok adottak voltak. Szép lüktetése volt a filmnek, és soha nem gondoltuk volna, hogy egy locsolócső ilyen drámai lehet.
A Karácsonyi nekrólog, Botos András filmje nekünk akár egy különös történet is lehetne, nagyon jól esett ebben a blokkban is egy viccesebb, poénra épülő oldás.
Nagyon köszönjük a szervezőknek ezt a négy csodálatos napot! Mindenkinek a beszélgetéseket, a ti meglátásaitokat is beépítettük a beszámolónkba. Jövőre, 2027-ben július 8-11. között találkozunk.
