
Kritika és fotó: Rékasi Attila
Kalas Zsuzsa finisszázsán jártunk a Vészkijárat Galériában. A művésznő fogadott minket, majd Kovács Gábor barátommal csatlakoztunk a már jelenlévőkhöz. A kötetlen beszélgetés hamar a festészet irányába terelődött, majd a galéria utánozhatatlan hangulatú teraszáról beinvitált bennünket – saját megfogalmazása szerint – a varázslatosan intim kiállítótérbe.
A záróesemény nem pusztán búcsú volt, inkább egyfajta visszatekintés: a művésznő – a kánikulára való tekintettel röviden, mégis koncentráltan – betekintést engedett a képek megalkotásának koncepcionális és lelki folyamataiba. Elmondása szerint a festés kiindulópontja mindig egy konkrét történés: egy megtörtént jelenet, amely nem közvetlenül kerül a vászonra, hanem egy hangulati, intuitív képpé alakul. Ez a folyamat már önmagában is eltávolodás a narratívától: nem a történet, hanem annak lenyomata válik festői anyaggá.
A művek így nem illusztrációk, hanem transzformációk. A művész által évek alatt kikísérletezett technikai és metodikai eszközök révén a kiinduló élmény mintegy „szublimálódik”: a gondolati tartalom halmazállapotot vált, és fénnyé, színné, anyaggá alakul. Ez a festői attitűd a lírai absztrakció hagyományához közelíthető, ahol a személyes élmény nem eltűnik, hanem feloldódik a képi struktúrában.
A beszélgetés során felmerült bennem egy kérdés, amely – talán éppen a képek szerintem „szép”, derűs, kiegyensúlyozott világából fakadóan – elkerülhetetlennek tűnt: vajon minden történet, amelyből ezek a művek születnek, eleve „vidám”? Nem húzódnak meg mögöttük feszültségek, veszteségek vagy akár fájdalmas tapasztalatok?
A kérdés láthatóan meglepte a művészt, ami önmagában is beszédes. A kiállítás képei ugyanis első ránézésre esztétikusak, harmonikusak, sőt kifejezetten életigenlőnek hatnak. Ugyanakkor éppen ez a következetes harmónia vet fel értelmezési kérdéseket: vajon a festészet itt a világ affirmációja, vagy inkább annak átdolgozása, megszelídítése? Nem lehetséges-e, hogy a képekben megjelenő fényesség és egyensúly éppen a kiinduló élmények belső feldolgozásának eredménye?
Másképp fogalmazva: a festészet ebben az esetben nem a valóság tükre, hanem annak korrekciója. Egy olyan tér, ahol a történések nem változatlanul, hanem átalakítva, „megnemesítve” jelennek meg. Ez a folyamat közel áll ahhoz, amit a művészetelmélet katartikus transzformációnak nevez: a negatív vagy ambivalens tapasztalatok esztétikai formába öntése révén új minőséget nyernek.
A finisszázs így nem csupán egy kiállítás lezárása volt, hanem egy nyitott kérdés megfogalmazása is. A beszélgetés végén a művész és a kérdező között egyfajta hallgatólagos megállapodás született: a diskurzus folytatása szükséges. Mert a képek – minden látszólagos könnyedségük ellenére – nem adnak egyértelmű válaszokat. Inkább finoman ellenállnak az értelmezésnek, miközben mégis folyamatosan értelmezésre hívnak.
Talán éppen ez adja Kalas Zsuzsa festészetének erejét: hogy a személyes történetekből kiindulva nem történeteket mesél el, hanem olyan képi tereket hoz létre, amelyekben a néző saját tapasztalatai is visszhangra találhatnak.
Rékasi Attila, Újpest
(Megnyitó a Népsziget Kultfeszten volt)