Zene

A Faktúra művészeti és kulturális folyóirat zeneművészettel foglalkozó oldalai

Nagy siker a MÁV Szimfonikusok Japán koncerttúrnéja

Szerző:

A Suntory Hall úrhajót idéző koncerttermében fogadja a MÁV zenekar a japán közönség vastapsát

Székely Edit fuvolaművész arról tájékoztatta a FakTúra folyóiratot, hogy a MÁV Szimfonikusok zenekar húsz napos japán turnéja hatalmas sikerrel zajlik, minden helyszínen telt házzal és vastapssal jutalmazza az európai közönséghez képest nagyon fegyelmezett és tisztelettudó közönség az előadókat. 2024. július másodikán este hétkor Tokióban, a világhírű -belső terével egy futurisztikus űrhajót idéző- Suntory Hallban léptek föl Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével. A fuvolaművész hangsúlyozta: „minden közönség, koncert fontos számunkra, de ez a helyszín a turnénk fénypontjának nevezhető.”

A mester a fuvolaművészekkel (Székely Edit Kobayashi mellett jobbra)

Tudósítónk véleménye egybeesik a zenekar közleményével: „Fantasztikus élménnyel gazdagodtunk ma Tokióban, a Suntory Hallban. Nagy izgalommal készültünk erre a koncertre, hiszen a város neves hangversenytermének közönsége magas színvonalú előadást vár mindenkitől, aki itt színpadra lép. Megtisztelő volt számunkra, hogy a nézőket Aulner-Bálint Anna, Magyarország tokiói nagykövete köszöntötte. A koncert műsora az eddigiekhez képest is más volt, itt játszottuk először a turnénk során Csajkovszij IV. szimfóniáját Rossini, A sevillai borbély nyitánya és Liszt, I. zongoraversenye mellett. Lenyűgöző volt ma is Kobayashi Ken-Ichiro vezénylése, és az is igazolta számunkra a nagy sikert, hogy ráadás nélkül nem engedett el bennünket a közönség. Így Brahms 5. magyar táncával búcsúztunk a várostól, szívünkben a hatalmas siker örömével.„

Én három koncertjén voltam eddig a hivatásos művészegyüttesnek mindegyik egy életre szóló élményt jelentett, és a zenekar tagjaival beszélgetve, illetve róluk kritikát írva is megfogalmaztam azt a véleményem, hogy amennyire én nem szakemberként meg tudom állapítani a MÁV Szimfonikusok egy világszínvonalú zenekar, úgy tűnik a vezetőjük is így gondolkodik:

„Lendvai György, zenekarunk igazgatója mindig arra törekedett, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekart nemzetközi szinten is ismertté, elismertté tegye. Ennek köszönhető, hogy világklasszis karmesterekkel, szólistákkal dolgozhatunk együtt és meghívásokat kapunk külföldi fellépésekre, turnékra is. Japánban legutóbb 2019-ben voltunk, és nagy öröm, hogy újra itt lehetünk.”

Székely Edit elmondása szerint, néha embert próbáló egy ilyen háromhetes turné, de összeszokottan már-már „családként” működik zenekaruk és azért kikapcsolódásra is akad idő, mint azt cikkünk utolsó fényképe is bizonyítja amit tudósítónk egyik kedvenc helyszínéről küldött el a FakTúra kulturális és művészeti folyóiratnak ezzel exkluzívvá téve tudósításunkat, amit ezúton is köszönünk!

Klasszik-rock parádé Újpesten

Szerző:

Fotó: Rékasi Attila

Klasszik-rock parádé – Rock Cover Night; Kedélyes Urak, Chili Con Carne – Május 10. Újpesti Kultúrális Központ – Ifjúsági Ház

Május idusán egy kellemes Duna-menti séta után az újpesti Ifjúsági Ház előtt ért az este, Rékasi Attila barátom társaságában. A hívószó ezúttal a klasszikus rock volt: egy Deep Purple és egy Red Hot Chili Peppers tribute-zenekar lépett fel aznap este. Az intézmény dolgozóinak szívélyes útbaigazítása után, némi sörrel felfegyverkezve elfoglaltuk a helyünket a nézőtér szélén felállított asztaloknál. A Rock Cover Night címmel futó esemény eredetileg hét órás kezdéssel volt meghirdetve, ehhez képest körülbelül háromnegyed 8-kor csapott a húrok közé a Chili Con Carne. Mikor megérkeztünk, alig lézengtek néhányan a teremben, de bíztunk benne, hogy mire a zene felharsan, legalább fél ház lesz. A közönség azonban csak nem akart odatalálni, amit nem kis megütközéssel vettünk tudomásul, de erről majd később.

Bevallom, noha szimpatizálok a Chilivel egy ideje, nem ismerem behatóan a munkásságukat, így jó pár nótát nem tudtam beazonosítani. A színpadon a zenekar mindenesetre beleadott mindent, még ha kezdetben egy kicsit statikus is volt az előadásuk. Több nóta is elhangzott az első nagy sikerlemez, a Blood Sugar Sex Magic előtti vadócabb időszakból, és a harmadik nóta környékén kezdtek belemelegedni a srácok. A nézőtér közepén táncikáló néhány néző legalább vissza tudott valamit sugározni a színpadról áramló energiából. 

Az énekes hamar nekivetkezett, és Anthony Kiedis-t idézve ugrált szünet nélkül, hibátlanul hozva közben a dallamokat, a basszer és a dobos is feelingesen hozta a témákat, egyedül a gitáros színpadi jelenlétével nem voltam teljesen kibékülve, igaz, hogy maga Frusciante sem szántja fel a deszkákat általában. Pontosan és érzéssel nyomták, a hangosítással azonban sajnos akadtak problémák, végig volt egy alapzúgás, ami a csendesebb daloknál volt zavaró. Összességében nem érheti panasz a produkciót, a vállalásukat teljesítették, az anyabanda hőskorához  képest persze visszafogottabban, de, végül is, kinek is hiányzott volna 2024-ben az egy szál zoknis megjelenés, nem igaz? A nagy slágerek (Give it away, Californication, Other Side) a vége felé jöttek, kerekké téve a produkciót.

KOVRövid átszerelés után jöttek a Kedélyes Urak a Purple dalokkal, és bár a Chiliék is jól nyomták, azért rögtön érződött, hogy itt már egy évtizedek óta összeszokott, profi banda szól. A Rockbook szerint 1985-ben alakultak (talán Gillanék újbóli, 84-es összeborulása inspirálta őket), majd hosszabb szünetet követően 2008-től zenélnek ismét aktívan. Gazdag múlt áll tehát a csapat mögött, rutinosan csaptak bele a Burn című örökzöldbe. Persze a leglegendásabb felállás, a MK2 éra is képviseltette magát, másodiknak a Speed King jött az In Rock c. alapvetésről, és ekkor már én sem tudtam az asztalnál maradni, bementem csápolni, noha sajnos a második etapra sem lettünk többen. A csapat frenetikusan idézte meg a híres gitár-orgona párbajokat, közben kétszer is kikacsintottak az egyik legsikeresebb Purple utódzenekar, a Whitesnake karrierjére is (Fool for your loving, Ain’t no love in the heart of the city.)
Sajnos a késés miatt rövidített programot játszottak, pedig a jelenlevők biztosan nem bántak volna kétszer ennyi nótát –  egy ilyen életműből bőven lehet csemegézni. Így végül maradtak a legsikeresebb Machine Head album meganótái, a Highway Star, Lazy és persze a dédanyám által is ismert Smoke on the Water – ezekkel nem lehet hibázni, nem mintha egyébként lett volna gyenge pontja a produkciónak. Érdemes őket elcsípni majd, az énekesük elmondása szerint ősszel játszanak ismét Újpesten.
A koncert után sikerült néhány szót váltanunk Kedélyesék basszusgitárosával, aki szintén nem értette, miért volt ilyen kevés fizetővendég. A két zenekart 2600 forint ellenében lehetett megnézni, ennek a programnak ilyen áron, a kb. 120 ezer fős Újpest kellős közepén, péntek este ennél sokkal több embert kellett volna bevonzania. A rock iránti általános érdektelenség ellenére is lefogadom, hogy sokan eljöttek volna, ha például nem egy szem plakát lett volna kitéve a kerületben, az Ifjúsági Ház bejáratánál. Több helyen lett itt elbaltázva a szervezés, amibe e helyütt felesleges is talán belemenni, csak azt sajnálom, hogy sok gitárzenét szerető embernek lehetett volna egy szuper estéje, ha tudnak a koncertről. A Chili Con Carnén és a Kedélyes Urakon mindenesetre nem múlott volna.

Kovács Gergely

Haydn out, Muse in – különleges összművészeti előadás a Jurányi Házban

Szerző:

Plakát: Pájer Lilla

Elsőként a Budapest Bábszínház GAPIT magazin című hírlevelének áprilisi számából értesülhettünk arról egy terjedelmes interjú csattanójaként, hogy Pájer Alma Virágot a közeli jövőben már nem csak színészként és énekesnőként, hanem rendezőként is megismerhetjük. Meglepetésünk persze csak pillanatnyi volt, hiszen Pájer Alma Virág szinte mindig valami újdonsággal rukkol elő. A Budapest Bábszínház Kísérleti Stúdiójában létrehozott Ponttól pontigban többek között robotlabdákkal bábozott, hogy aztán a Tér12 KREÓN ANTIGONÉ című előadásában prózai színészként Iszméné és Samu, az őr szerepét játssza, majd kisvártatva egy egészen egyedi előadásban, a szintén Tér12-ős K(i)útkeresők című játékszínházi innovációban tűnjön fel egy olyan sztárszínésznőt játszva, aki Antigonét alakítja. Innen Bán Bálint első rendezésébe, a sétáló versszínházi Drága kis szemétdombom-ba vezetett az út, hogy közben még egy kis hírszínházi kitérő is beleférjen, az Apertúra Cucli XIV. előadásában, A gátőrben mókázott együtt a társulattal és Nagypál Gáborral. Amit eddig megtudtunk a készülő előadásról, a Haydn out, Muse in – múzsadilemmák című koncertszínházról, az szimatunk szerint, igazi, kihagyhatatlan összművészeti előadást sejtet.

Videó: Márkus Sándor

Elsősorban nagyon izgalmas az alkotók személye, és az a sokféle terület, ahonnan összesereglettek létrehozni ezt a projektet. A Metrum Ensemble munkáit még nem ismerjük, de igen jó ajánlólevél számunkra, hogy dolgoztak már a Forte Társulattal az El, valahová című komoly szakmai sikereket elérő előadásban. Ők hozzák a produkcióba a Haydn kompozícióiból valamint reneszánsz, barokk és kortárs zeneművekből felépített zenei világot. Ténai Petra színésznő a fizikai színház felől érkezik, ez a fenti zeneiséggel és az alant sorolandó szövegekkel együtt igen érdekes kombinációnak ígérkezik. Esterházy Péter 33 változat Haydn koponyára című drámájából és Tóth Kinga All Machine című versciklusából való részletek mellett Benkó Bence és Pájer Alma Virág szövegei is elhangoznak az előadásban. Az egyes megjelenő szereplőknek Hannus Zoltán, a Budapest Bábszínház színésze, Nyakó Júlia, a Stúdió K Színház színésznője és a rendező kölcsönzik a hangjukat. A színlapot tanulmányozva még egy olyan névre bukkanhatunk, akinek a munkái kihagyhatatlanok számunkra: az előadásban megjelenő árnyjátékért Kovács Domokos a felelős. Ennyi művészeti terület, ennyi különböző látásmód fúziója valóban egyedi összművészeti alkotással kecsegtet.

Fotó: Osváth Judit

A téma is igen figyelemfelkeltő. Az eseményoldal leírása szerint:

Adott egy, a feudális kiszolgáltatottság világában lavírozó zseni, aki történetesen férfi.

De milyen szerep juthat ebben a világban egy zseninek, ha történetesen nő?

Vajon csak múzsaként, a vágy ihletadó tárgyaként veheti ki részét az alkotásból?

Haydn alakját legendák övezik – életműve a feldolgozhatatlanság és a talányok szimbóluma is lehetne. Előadásunk ezen életmű mentén a zsenialitás és a külvilág ütközéseiről, valamint a Haydn életében megjelenő nőalakok szerepeinek konfliktushelyzeteiről fogalmaz meg kérdéseket.

A művész és a hatalom viszonya, a női szereplehetőségek és szerepkonfliktusok boncolgatása mindenképpen kedvenc témáink közé tartoznak. Az előadást május 15-én és 16-án 19 órától nézhetjük meg a Jurányi Házban. Találkozzunk!

Az előadás eseményoldala:

https://www.facebook.com/events/3185973438202292/3185973448202291?active_tab=about

A Budapest Bábszínház hírlevelére itt lehet felíratkozni:

https://budapestbabszinhaz.hu/hirlevel

Ütőhangok bűvöltében Újpesten

Szerző:

Székely Edit és „MÁV-os” zeneművész kollégái elvarázsolták a közönséget az „Ismerd meg az ütőhangszereket!” délutánjukon.

Fotók: Rékasi Attila

Székely Edit fuvolaművész műsorvezetőként, animátorként vezette végig a csillogó szemű nagyon aktív újpesti nebulókat az ütőhangszerek játékos megismerésének Vivaldi muzsikáját is megszólaltató élménygazdag útján. Három kiváló „játszótársával” a MÁV Szimfonikusok Zenekart képviselve érkeztek Újpestre, az Ifjúsági Ház nagytermébe mely meg is telt a kis érdeklődőkkel. Edit nagy rutinnal, remek pedagógiai érzékkel vezette a jövő közönségét, akik a sokat emlegetett „csak a telefon érdekli őket” vélekedést itt most messze meghazudtolva, nagyon nagy aktivitást mutattak. A feltett hangszerfelismerő kérdésekre számtalan jelentkező kéz reagált. Felnőttként is élmény volt Vivaldi Tél című közismert kompozíciójának ütős átiratát meghallgatni a három művésztől, igazi zene csemegét hallhattunk. A különleges bemutató koncerten, az előadók által konstruált-fellelt „hangszereket” is megszólaltattak a gyerekeknek, például a nyitóképünkön is látható rozsdás autórugót, aminek kifejezetten kellemes hangja volt a szakavatott kezek által megcsendítve. Azt gondoljuk érdemes akár más kerületekből is ellátogatni, mert nagyon nagy élmény egy ilyen program, március elején újra egy hangszercsoport érkezik, látogassanak el Újpestre!

Székely Edit művésznő a délután házigazdája, műsorvezetője

JÁTÉK, ZENE, ÖRÖM – a MÁV Szimfonikus Zenekarral

Kodály szavai adták az idei sorozat címét. „Hozzon a gyermeknek mindenki, amit tud: játékot, zenét, örömet!”
A klasszikus zene és a hangszerek segítségével nyújtunk élményt a koncertlátogató gyerekeknek. Közös éneklés, zenei játékok segítségével élheti át mindenki a saját alkotás élményét, valamint a közösséghez való tartozás örömét.
Az európai kultúra legismertebb és legkedveltebb kamarazenéiből válogattunk a sorozatban, valamint vonós –illetve szimfonikus zenekari művekből. A koncerteken bemutatjuk, hogyan szólalnak meg a hangszerek, valamint előadás közben több játékos zenei gyakorlat, mozgásos játék beiktatása is helyet kap.
Az interaktív zenés délelőttöt Székely Edit fuvolaművész, zenepedagógus vezeti.

ZENEDÉLUTÁN ISKOLÁSOKNAK
2. ELŐADÁS: 2024. FEBRUÁR 9. PÉNTEK 14 ÓRA 30 PERC
Ismerd meg az ütőhangszereket!

Az előadás időtartama: kb. 50-60 perc

Helyszín: Újpesti Kulturális Központ – Ifjúsági Ház, színházterem
(1042 Budapest, István út 17-19.)

A jegy ára: 1500 Ft

A gyerekeket kísérő pedagógusoknak 10 fő esetén 1 db tiszteletbérletet/tiszteletjegyet biztosítunk. Újpest kártyával 10% kedvezményt adunk a bérlet és/vagy a jegy árából. Egy kártya 1 főnek ad kedvezményt.

Az igényeket a jelentkezés sorrendjében tudjuk teljesíteni.

Jelentkezés és információ: Katona Gyöngyi; katona.gyongyi@ujkk.hu; 0670/430-5627

Milyen MorálEz és Soul Wanders kritika

Szerző:

Egy friss zenei alakulat, a nagyon találó és humort sem nélkülöző nevű Milyen MorálEz koncertjén járt a FakTúra. Mint Baka Szilárd Elvis énekes, dalszerző frontember elmondta olyannyira friss még a csapat, hogy az elsőre elhangzó Hollywood című nótát tegnap a próbán írta, ott ahol ma felléptek, az újpesti ifjúsági ház deszkáin.

Az öttagú zenekar végig nagyon jó színvonalon, pontosan, dinamikusan játszott, igazi Rock and Roll hangulatot teremtve a hallgatóságnak, professzionális hangszeres játék, dob, gitár, bőgő mindet hibátlannak véltem, az ének Elvis mellett Rostás Regina esetében is rendben volt. Az egy órás műsor alatt, ami délután hat órától kezdődött, végig saját dalokat adott elő a banda. Ezekből nekem a csúcspontot a kocsmadaluk jelentette, ami a Lábvizem munkacímet viselte. A dal hallgatása közben mindenkinek táncmozdulatokat lüktetett a lába, nekem pedig azon jártak a gondolataim, hogy abszolút el tudom a zenekart bármelyik fesztivál színpadán képzelni, biztos, hogy remek hangulatot teremtenének. A FakTúra hamarosan induló youtube csatornáján egy rövid videóetűd lesz majd látható a koncertről ízelítőként, keressék majd a kedves olvasók 🙂

Kritikaként azt tudom megemlíteni, hogy sajnos a hangosítás nem sikerült tökéletesre, a valószínűleg jól megírt dalszövegek 70 százalékát nem lehetett érteni, amit nem csak én vettem észre, egy hölgy mellettem szintén erre panaszkodott. Azonban szívesebben emlékszem a remek koncertélményre, Felvinczi Attila nem véletlenül muzsikált Demjén mellett is, fantasztikusan játszott ma este. A doboknál Őri Zsolt remekül dobolt, Barna Gyuri jó kedvel pengette a basszusgitárt, az egész koncert jó hangulatú, vidám esemény volt.

A Milyen MorálEz koncertje után volt szerencsém belehallgatni a Soul Wanders formáció koncertjébe is. Esetükben az – egyébként mindkét együttesben szereplő – Rostás énekművészetét tudom kiemelni, véleményem szerint gyönyörű hangja van, csodaszépen énekel! Bármelyik együttesbe futna bele az olvasó, mindenképp ajánljuk a meghallgatásukat, igazi koncertélmény!

Sándor Máté zeneszerző diplomakoncertje a Zeneakadémián

Szerző:

Egy újabb megvalósult álom. -Sándor Máté zeneakadémiai diplomakoncertjén Bényei József versei-

Amikor 2005-ben létrehoztam a Fiatal Alkotók Közösségét Hajdú-Biharban az egyik álmom volt, hogy közös projektek szülessenek, ilyen volt többek között a FAKTúra művészeti újság, a Verskiállítás, a Versek a műteremből hangoskönyv. Ezek sem voltak kis dolgok, de az esetek többségében a megyehatáron belül illetve az Alföldön maradtak. Holnap (2023. május 5. 19:00 Solti Terem) Budapesten a Liszt Ferenc Zeneakadémián Sándor Máté zeneszerző BA diplomakoncertjén Bényei József (1934-2017) debreceni költő versrészleteire komponált diplomadarab ősbemutatóját hallhatjuk, címe: Bényei-dalok (szoprán hangra, fuvolára és zongorára). Máté a FAK (Fiatal Alkotók Közössége) legfiatalabb alkotója lett amikor figyelmembe fókuszába került kiemelkedő tehetsége. Amikor kompozícióihoz keresett szövegeket verseket azt javasoltam neki használja Bényei költeményeit, hiszen kortársunk és debreceni. Nagyon büszke vagyok, hogy a diplomakompozíció is Bényei sorokat tartalmaz. Van értelme a közösségi munkának, olyan dolgokat teremthetünk amik nélkülünk nem jöttek volna létre, bizonyosan szegényebb lenne a világ! A koncert ingyenes, aki teheti legyen részese a különleges pillanatnak.

Rékasi Attila a Fiatal Alkotók Közösségének vezetője

(ilusztráció: Zeneakadémiai szekkó részlete Fotó: Rékasi Attila)

MÁV Szimfonikusok

Szerző:

Másodjára hallottam őket péntek este hétkor a zeneakadémia nagytermében. Első élményem kapcsán azt írtam, úgy szólnak mint az ágyú. Az megmaradt, de ezen az esten az a hihetetlen finomság nyűgözött le, ahogy a halk, érzékeny, dinamikailag visszafogott zenei részleteket előadják. Nem tudok betelni azzal, hogy tökéletes koncertélményt adnak. Élőben CD minőséget, de a Marantz Teszt CD sorozat audiofil minőségét. Ott ültem, dicsértem magamban a hangversenyterem akusztikáját, de az biztosan van máshol is. A zenekart világ szinten semmiképp, hazai szinten sem tudom megítélni, mert nincs elég összehasonlítási alapom. Azt tudom megítélni, hogy amit egy ember elvárhat a Zeneművészettől, azt itt maximálisan megkapta. A legutolsó száncsengőig minden varázslatosan szólt, ha semmi mást nem hallottam volna életemben, csak azt a hatalmas nagy dobot a karzaton balra, már megérte a néha küzdelmes lét. Olyan volt a hangja, mint amilyennek képzelem Isten szívdobbanását. Aki nem szereti a komolyzenét, de szereti a hangokat a Hi-Fi minőségű zenehallgatást, az is menjen el egyszer a koncertjükre, mert szerintem új alapokra tudja helyezni hangokkal kapcsolatos élményeit.
A műsorból kiemelem Dohnányit, a Szimfonikus percei lenyűgöztek, a darab játékossága könnyedsége, szinte olvadt ennek a kitűnő zenekarnak a korpuszán. Azt gondoltam a jól sikerült első rész után, hogy Mahler IV. szimfóniája már nem tud meglepni, de tévedtem, amikor a harmadik tételben megszólaltak a csellók olyan gyönyörű volt, hogy a sírás környékezett. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de akkor belépett Pasztircsák Polina szoprán. Rég láttam ilyen szépséget színpadon, saját élményként csak Pusztai Lucához tudom hasonlítani az Ady titkos múzsájaként megformált szerepében. Polina kisugárzása rendkívül finom, nőies, olyan tiszta érzékiségű amit csak az Angyalok világához tudok hasonlítani. Nem volt szerencsém Blaha Lújzát látni élőben, de azt tudom a kocsija elől kifogták a lovakat, úgy éreztem műanyag lett a világ azáltal, hogy ilyet már nem teszünk, mert Ő megérdemelné. Az eddigieket csak arra írom, ahogy bejött, „megérkezett” Farkas Róbert karmester mellé, illetve arra, ahogy megérkezve arcán átlényegült a koncentráció a „figurára” nekem énekelnie sem kellett volna a lovak pihentetéséhez.
Énekelt! Megítélésem szerint olyan ritka ráhangolódással, ami csak a nagy énekművészek sajátja, hihetetlen érzékenységgel megformálva a hangok zsigeri szépségét. Úgy gondolom egy különleges pillanat tanúja lehettem, amit a szűnni nem akaró vastaps is igazol.
A MÁV Szimfonikusok előadása közben többször az járt a fejemben, hogy milyen szélsőséges lény tud lenni az ember, egy határral odébb a legsötétebb pokol itt pedig egy sötétbe boruló nézőtéren a legtisztább Isteni gyönyörűség.


kritika és fotó: Rékasi Attila, egy hallgató

Nem hívott a Vasút, de várt a MÁV!

Szerző:

Tegnap volt szerencsém hallani a MÁV szimfonikusok előadását egy MA karmesteri diplomakoncert keretében a zeneakadémia nagytermében, túlzás nélkül állíthatom, hogy felejthetetlen élmény volt!

A kovid miatt rég nem jártam komolyzenei koncerten és már el is feledtem milyen élmény a katarzis. Az a zsigeri ingerület ami az ember feje búbjától a gerincvelőn -medulla spinalis (kitartás Anita)- keresztülfutva a lábán szaladva jut el a talpába, majd bizseregve távozik az energiája a földbe, ami akár meg is nyílhatna mint amikor egy Csontváry, Debreczeni vagy Sütő festmény előtt állok és azt érzem érdemes élni.

Minden eltűnik. Tér, idő. Csak a mű létezik!

Úgy szólt az a zenekar mint az ágyú, no nem olyan bömbölve, hanem olyan dinamikával és megrendítő erővel! Ha nem uralkodom az érzelmeimen, a Beethoven: 7. (A-dúr) szimfónia, op. 92 lassú tételénél kitör belőlem minden vélt vagy valós sérelmem egy zokogásban, oly gyönyörűen húzták a vonósok. Ilyesmit legutóbb Vad Fruttik hallgatása közben éltem át és szerencsére csak egy embert rémítettem meg vele, bár biztosan láttak már könnyeket a zeneakadémia patinás falai, ha abból indulok ki, hogy kik jáctak itt.

Sárosi Dávid úgy vezényelte a zenekart mit egy rocksztár, nekem nem volt ez zavaró, de azon járt az eszem eljut e a dupla leszúrt rittbergerig? Energiáit tekintve benne volt a pakliban!

A MÁV-ot legtöbbször szidom és csak bosszant, de ezt a számomra világszínvonalú élményt köszönöm nekik!

/Rékasi Attila Budapest, 2022. június 4./

Az esemény: SÁROSI DÁVID KARMESTER DIPLOMAKONCERTJE

Beethoven: 7. (A-dúr) szimfónia, op. 92

Szünet

Fauré: Elégia, op. 24

Közreműködik: Fülöp Gergely (cselló)

Dvořák: 7. (d-moll) szimfónia, op. 70

Közreműködik: MÁV Szimfonikus Zenekar

Vezényel: Sárosi Dávid

RENDEZŐ:

Zeneakadémia Koncertközpont

Zeneoskolások sikere

Szerző:

Fuvolisták, átütő sikere Balassagyarmaton! | Debreceni Kodály Zoltán zeneiskola Hírei
KOMÓCSIN REBEKA, KÖDÖBÖCZ FLÓRA, MAGYARI LILLA, PALLÓS DOROTTYA a kvartett kategóriában I. helyezést ért el és a gálán szerepelt Tanáraik: Cseri Gyöngyi és Majorosné Tóth Eleonóra. forrás: a zeneoskola.webleg.hu | http://www.zeneoskola.webleg.hu/

Slash – Slash (2010)

Szerző:

Illusztrácó: Rékasi Attila

Még jól emlékszem, hogy egyáltalán nem szerettem a Guns ‘n Rosest. Túl durva, túl nyers, a tagok meg bunkónak, agresszívnek tűntek a Paradise City klippjében. Tizenegy voltam, és a mikulásnapi ajándékozás során az egyik osztálytársamtól naná, hogy az Appetite For Destruction-t kaptam, amolyan nevelő célzattal. Becsületemre legyen mondva, legalább kétszer legyűrtem otthon, egy-két rész még tetszett is, aztán egy sértődés miatt visszaadtam az illetőnek. Snitt, ugrás ’91 nyarára: 14 vagyok, nagy az izgalom, láttuk a T2 trailerét a tv-ben (minden esti reklámblokkban lenyomták), tuti megnézzük a moziban, már elég nagy vagyok hozzá, hiába korhatáros. Az MTV-n meg persze ezerrel dübörög a You Could Be Mine, de nem jön be, mindig lehalkítom, csak a filmbejátszások érdekelnek a klippben. Hiába, akkor épp az első – és utolsó – rapkorszakomat élem (a Kylie Minogue, Michael Jackson rajongás után). Aztán néhányszor véletlenül marad a hang, és azon kapom magam, hogy kezdem dúdolgatni a dallamot, és hamarosan már bömböltetem, ha látom valahol. Kritikai érzék bekapcs, sok műanyag szemét ki, kisrocker korszak indul. Anyám meg mindig átkiabál, ha épp Guns megy valamelyik csatornán. 90-es évek eleje, változik a rockvilág, sok izgalmas, eredeti zene, talán a rock utolsó aranykora, ebbe csöppenek bele. Naná, hogy király!

Megint ugrunk: 2010, pár száz lemezzel később. Az ízlésem jócskán kiszélesedett, hol van már a Guns-polós korszakom, meg az amibenszintivanazgáz hozzáállás. Mégis felfigyelek, mikor a volt Guns-tagok, vagy épp az „Axl és a többiek” megjelentetnek valamit. Hiába, első szerelem. Most Slash volt a soros, és ha nem is rágom tövig a körmöm, jóleső várakozással teszem be a cd-t a lejátszóba.

Szerencsére nem vártam gunsos muzsikát a változatos énekesgárda miatt, így a dögös, modern Ghost le is vesz egyből a lábamról, meg hát Astbury (The Cult) hangja még mindig ász. Ozzy nótájával később sikerül megbarátkozni, pedig elég sabbath-os, valahol úgy a Sabotage környékéről. Aztán jön a meglepetés: a Black Eyed Peas pacsirta, Fergie olyan döggel vezeti elő a Beautiful Dangerous-t hogy nem is nagyon értem mit keres még abban a gagyi ugra-bugra izében. Abba’ van a pénz, azért. Mindegy.

Tehát már a felvezetés is király, pedig még csak most jön Myles Kennedy nótája – mit mondjak, nem véletlen, hogy végül őt kérte fel a cilinderes a turnéra, hangjában ott van Robert Plant és Chris Cornell, de persze saját stílusban. Ha már Cornell, következőnek ő jön, és bár alig ismerni fel a hangját ezzel a falsetto-val, libabőrös dallamokat hoz.

És így tovább, végig, igaz az album második fele leheletnyivel kevésbé karakteres. Jó nóták váltakoznak szuper nótákkal, itt van Lemmy papa, Kid Rock, sőt még Iggy Pop is. A legtöbb nótánál érzek egy afféle kortalanságot, mindenféle trendek fölött állást, pedig nagyon változatos a felhozatal. Az tuti, hogy 90-es években iszonyú nagyon ütött volna ez a zeneanyag, bár így is az év egyik sikerlemeze, (még ha ez manapság nem is jelent már arany- és platinalemezeket), igazi rock-házibuliba való cucc.

Kreativitása teljében van az öreg boglyashajú, könnyedén pipálta le a Chinese Democracy-t, ezek után nem sírok a klasszikus Guns-reunionért. Viszont máris várom a következő Slash-lemezt, ha minden igaz, végig Myles Kennedy-vel a mikrofon mögött.

Steven Wilson – Grace for Drowning

Szerző:

Illusztráció: Rékasi Attila

A múltkori Yes-kritikában a 60-as, 70-es éveket emlegettem, mint különösen kreatív művészeti időszakot, különösen a rockzenét illetőleg. Való igaz, hogy legendás zenekarok tucatszám adtak ki korszakalkotó albumokat, amik akkor egy kivételesen fogékony közegbe cseppentek. A progresszív rock aranykora szerencsére nem múlt el nyomtalanul: a 90-es évekre szárba szökött a Yes, Genesis, Pink Floyd és még sok más zenekar által elültetett mag.

Az új hullám zászlóshajói közt a legnépszerűbbek a The Flower Kings, a Spock’s Beard valamint a Porcupine Tree voltak. Utóbbi zenekar páratlan atmosztférájú lemezeket jelentetett meg a 90-es években, a korai Pink Floyd pszichedeliája találkozott a Radiohead melankóliájával, de az elszállósabb tánczenék és a kemény rock is a csapat eszköztárához tartoztak. A 2000-es évek elejétől aztán bekeményítettek, ezáltal egyre nagyobb hírnévre tettek szert, de a hangulati többlet szerencsére megmaradt. Nem túlzás állítani, hogy remekművek sorát tették le az asztalra, (Lightbulb Sun, In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) nem mellesleg olyan hangzással, amilyenről a legtöbb banda még csak álmodni se szokott. A banda zenei agytrösztje, producere, egyben cikkünk tárgyának szerzője: Steven Wilson.

Noha a Porcupine Tree muzsikája sokat változott a kezdetektől fogva, az utóbbi néhány album egy jól meghatározható irányt követett, amitől a főnök egyre szűkebbnek érezte az alkotói mozgásterét. Így a Tree most pihenőpályán van, ám nem maradunk hoppon, a Grace for Drowning azóta már a második szólólemeze Wilsonnak, és a kanyarban van a harmadik is. Míg az első, Insurgentes című munkája még magán viseli az anyabanda stílusjegyeit, a Grace-en sikerült eléggé elrugaszkodnia mindattól, amit eddig csinált.

Steven egész egyszerűen visszatért a forráshoz, oda, ahol minden elkezdődött, azaz a késői hatvanas, korai hetvenes évekbe. Ám ahelyett, hogy készített volna egy a korszakra jellemző lemezt, csupán azt a kompromisszumoktól mentes alkotói szabadságot vette át, amit a 70-es évek végétől egyre inkább kiszorított az üzleti szemlélet. Célját maradéktalanul megvalósította: ritkán születik manapság eféle művészalbum, ami teljesen fittyet hány a közízlésre, vagy ilyen-olyan marketing szempontokra. Alighanem a PT rajongóknak is feladja a leckét ez a kísérletező anyag, bár Steven jellegzetes hangja és dallamvilága elegendő kapaszkodót nyújt.

Már a címe (Ima a fuldokláshoz) elárulja, hogy nem délutáni piknikhez való, kedélyes sanzongyűjteményről van szó. Hihetetlen mélységeket jár be a zene: olyan helyekről hoz fel érzéseket, hangulatokat, amiknek a létezéséről sem tudtam, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Fuldoklásról szerencsére szó sincs, hossza és fajsúlyossága ellenére meglepően gördülékeny muzsika, köszönhetően olyan közérthetőbb daloknak, mint a Deform To Form a Star, a Postcard, vagy az igézően gyönyörű Belle de Jour. A hosszabb tételekben viszont tényleg nem fukarkodnak a hangokkal. Különösen igaz ez a 23 perces, teljesen elborult Raider II-re. Ezután tényleg megkönnyebbülés a záró Like a dust I have cleared from my eye éteri lebegése.

Wilson hihetetlen zenészgárdát toborzott ehhez a produkcióhoz, és hagyja is őket kibontakozni, nem próbálja a megmozdulásaikat négy vagy nyolc ütembe sűríteni. Tény, hogy sokszor megszalad a szólisták keze, ám valahogy mégsem unalmasak ezek a részek, inkább kisebb utazások egy nagyobban. Persze olyan vendégmuzsikusoktól, mint Robert Fripp (King Crimson) Alex Lifeson (Rush) nem is várnánk rosszabbat. Megannyi hangszer színesíti az összképet: fuvola, szaxofon, klarinét, zongora, sőt vonósok is szerepelnek.

Széles érzelmi spektrumot fog át az album egésze, ám alapvetően befelé forduló, és szomorú, talán a legszemélyesebb, amit Wilson valaha akotott. Az interjúkban előszeretettel használta a spirituális szót, amit én roppant elcsépeltnek érzek, ám ha valami, a Grace tényleg képes egy lélekcsupaszító utazásra vinni bárkit, aki képes átadni magát neki. Odafigyelést igényel, de ha a hosszú jazzes szólók alatt elkalandozunk, az sem baj, valahogy mégis benne sodródunk öntudatlanul, hogy aztán a következő hangsúlyosabb téma kétszer olyan hatásos legyen. Nem könnyű szórakozás, de felemelő, egyszersmind hátborzongató élmény, ami után egy kicsit másnak látjuk a világot. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Igazibbnak.