Egy friss zenei alakulat, a nagyon találó és humort sem nélkülöző nevű Milyen MorálEz koncertjén járt a FakTúra. Mint Baka Szilárd Elvis énekes, dalszerző frontember elmondta olyannyira friss még a csapat, hogy az elsőre elhangzó Hollywood című nótát tegnap a próbán írta, ott ahol ma felléptek, az újpesti ifjúsági ház deszkáin.
Az öttagú zenekar végig nagyon jó színvonalon, pontosan, dinamikusan játszott, igazi Rock and Roll hangulatot teremtve a hallgatóságnak, professzionális hangszeres játék, dob, gitár, bőgő mindet hibátlannak véltem, az ének Elvis mellett Rostás Regina esetében is rendben volt. Az egy órás műsor alatt, ami délután hat órától kezdődött, végig saját dalokat adott elő a banda. Ezekből nekem a csúcspontot a kocsmadaluk jelentette, ami a Lábvizem munkacímet viselte. A dal hallgatása közben mindenkinek táncmozdulatokat lüktetett a lába, nekem pedig azon jártak a gondolataim, hogy abszolút el tudom a zenekart bármelyik fesztivál színpadán képzelni, biztos, hogy remek hangulatot teremtenének. A FakTúra hamarosan induló youtube csatornáján egy rövid videóetűd lesz majd látható a koncertről ízelítőként, keressék majd a kedves olvasók 🙂
Kritikaként azt tudom megemlíteni, hogy sajnos a hangosítás nem sikerült tökéletesre, a valószínűleg jól megírt dalszövegek 70 százalékát nem lehetett érteni, amit nem csak én vettem észre, egy hölgy mellettem szintén erre panaszkodott. Azonban szívesebben emlékszem a remek koncertélményre, Felvinczi Attila nem véletlenül muzsikált Demjén mellett is, fantasztikusan játszott ma este. A doboknál Őri Zsolt remekül dobolt, Barna Gyuri jó kedvel pengette a basszusgitárt, az egész koncert jó hangulatú, vidám esemény volt.
A Milyen MorálEz koncertje után volt szerencsém belehallgatni a Soul Wanders formáció koncertjébe is. Esetükben az – egyébként mindkét együttesben szereplő – Rostás énekművészetét tudom kiemelni, véleményem szerint gyönyörű hangja van, csodaszépen énekel! Bármelyik együttesbe futna bele az olvasó, mindenképp ajánljuk a meghallgatásukat, igazi koncertélmény!
Egy újabb megvalósult álom. -Sándor Máté zeneakadémiai diplomakoncertjén Bényei József versei-
Amikor 2005-ben létrehoztam a Fiatal Alkotók Közösségét Hajdú-Biharban az egyik álmom volt, hogy közös projektek szülessenek, ilyen volt többek között a FAKTúra művészeti újság, a Verskiállítás, a Versek a műteremből hangoskönyv. Ezek sem voltak kis dolgok, de az esetek többségében a megyehatáron belül illetve az Alföldön maradtak. Holnap (2023. május 5. 19:00 Solti Terem) Budapesten a Liszt Ferenc Zeneakadémián Sándor Máté zeneszerző BA diplomakoncertjén Bényei József (1934-2017) debreceni költő versrészleteire komponált diplomadarab ősbemutatóját hallhatjuk, címe: Bényei-dalok (szoprán hangra, fuvolára és zongorára). Máté a FAK (Fiatal Alkotók Közössége) legfiatalabb alkotója lett amikor figyelmembe fókuszába került kiemelkedő tehetsége. Amikor kompozícióihoz keresett szövegeket verseket azt javasoltam neki használja Bényei költeményeit, hiszen kortársunk és debreceni. Nagyon büszke vagyok, hogy a diplomakompozíció is Bényei sorokat tartalmaz. Van értelme a közösségi munkának, olyan dolgokat teremthetünk amik nélkülünk nem jöttek volna létre, bizonyosan szegényebb lenne a világ! A koncert ingyenes, aki teheti legyen részese a különleges pillanatnak.
Rékasi Attila a Fiatal Alkotók Közösségének vezetője
Másodjára hallottam őket péntek este hétkor a zeneakadémia nagytermében. Első élményem kapcsán azt írtam, úgy szólnak mint az ágyú. Az megmaradt, de ezen az esten az a hihetetlen finomság nyűgözött le, ahogy a halk, érzékeny, dinamikailag visszafogott zenei részleteket előadják. Nem tudok betelni azzal, hogy tökéletes koncertélményt adnak. Élőben CD minőséget, de a Marantz Teszt CD sorozat audiofil minőségét. Ott ültem, dicsértem magamban a hangversenyterem akusztikáját, de az biztosan van máshol is. A zenekart világ szinten semmiképp, hazai szinten sem tudom megítélni, mert nincs elég összehasonlítási alapom. Azt tudom megítélni, hogy amit egy ember elvárhat a Zeneművészettől, azt itt maximálisan megkapta. A legutolsó száncsengőig minden varázslatosan szólt, ha semmi mást nem hallottam volna életemben, csak azt a hatalmas nagy dobot a karzaton balra, már megérte a néha küzdelmes lét. Olyan volt a hangja, mint amilyennek képzelem Isten szívdobbanását. Aki nem szereti a komolyzenét, de szereti a hangokat a Hi-Fi minőségű zenehallgatást, az is menjen el egyszer a koncertjükre, mert szerintem új alapokra tudja helyezni hangokkal kapcsolatos élményeit. A műsorból kiemelem Dohnányit, a Szimfonikus percei lenyűgöztek, a darab játékossága könnyedsége, szinte olvadt ennek a kitűnő zenekarnak a korpuszán. Azt gondoltam a jól sikerült első rész után, hogy Mahler IV. szimfóniája már nem tud meglepni, de tévedtem, amikor a harmadik tételben megszólaltak a csellók olyan gyönyörű volt, hogy a sírás környékezett. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de akkor belépett Pasztircsák Polina szoprán. Rég láttam ilyen szépséget színpadon, saját élményként csak Pusztai Lucához tudom hasonlítani az Ady titkos múzsájaként megformált szerepében. Polina kisugárzása rendkívül finom, nőies, olyan tiszta érzékiségű amit csak az Angyalok világához tudok hasonlítani. Nem volt szerencsém Blaha Lújzát látni élőben, de azt tudom a kocsija elől kifogták a lovakat, úgy éreztem műanyag lett a világ azáltal, hogy ilyet már nem teszünk, mert Ő megérdemelné. Az eddigieket csak arra írom, ahogy bejött, „megérkezett” Farkas Róbert karmester mellé, illetve arra, ahogy megérkezve arcán átlényegült a koncentráció a „figurára” nekem énekelnie sem kellett volna a lovak pihentetéséhez. Énekelt! Megítélésem szerint olyan ritka ráhangolódással, ami csak a nagy énekművészek sajátja, hihetetlen érzékenységgel megformálva a hangok zsigeri szépségét. Úgy gondolom egy különleges pillanat tanúja lehettem, amit a szűnni nem akaró vastaps is igazol. A MÁV Szimfonikusok előadása közben többször az járt a fejemben, hogy milyen szélsőséges lény tud lenni az ember, egy határral odébb a legsötétebb pokol itt pedig egy sötétbe boruló nézőtéren a legtisztább Isteni gyönyörűség.
Tegnap volt szerencsém hallani a MÁV szimfonikusok előadását egy MA karmesteri diplomakoncert keretében a zeneakadémia nagytermében, túlzás nélkül állíthatom, hogy felejthetetlen élmény volt!
A kovid miatt rég nem jártam komolyzenei koncerten és már el is feledtem milyen élmény a katarzis. Az a zsigeri ingerület ami az ember feje búbjától a gerincvelőn -medulla spinalis (kitartás Anita)- keresztülfutva a lábán szaladva jut el a talpába, majd bizseregve távozik az energiája a földbe, ami akár meg is nyílhatna mint amikor egy Csontváry, Debreczeni vagy Sütő festmény előtt állok és azt érzem érdemes élni.
Minden eltűnik. Tér, idő. Csak a mű létezik!
Úgy szólt az a zenekar mint az ágyú, no nem olyan bömbölve, hanem olyan dinamikával és megrendítő erővel! Ha nem uralkodom az érzelmeimen, a Beethoven: 7. (A-dúr) szimfónia, op. 92 lassú tételénél kitör belőlem minden vélt vagy valós sérelmem egy zokogásban, oly gyönyörűen húzták a vonósok. Ilyesmit legutóbb Vad Fruttik hallgatása közben éltem át és szerencsére csak egy embert rémítettem meg vele, bár biztosan láttak már könnyeket a zeneakadémia patinás falai, ha abból indulok ki, hogy kik jáctak itt.
Sárosi Dávid úgy vezényelte a zenekart mit egy rocksztár, nekem nem volt ez zavaró, de azon járt az eszem eljut e a dupla leszúrt rittbergerig? Energiáit tekintve benne volt a pakliban!
A MÁV-ot legtöbbször szidom és csak bosszant, de ezt a számomra világszínvonalú élményt köszönöm nekik!
/Rékasi Attila Budapest, 2022. június 4./
Az esemény: SÁROSI DÁVID KARMESTER DIPLOMAKONCERTJE
Fuvolisták, átütő sikere Balassagyarmaton! | Debreceni Kodály Zoltán zeneiskola Hírei KOMÓCSIN REBEKA, KÖDÖBÖCZ FLÓRA, MAGYARI LILLA, PALLÓS DOROTTYA a kvartett kategóriában I. helyezést ért el és a gálán szerepelt Tanáraik: Cseri Gyöngyi és Majorosné Tóth Eleonóra. forrás: a zeneoskola.webleg.hu | http://www.zeneoskola.webleg.hu/
2014. március 8-án zajlott Derecskén a Bocskai iskolában a XIII. Megyei Kürtöstalálkozó. A hangversenyterem ismét kicsinek bizonyult, zsúfolásig megtelt a résztvevőkkel és az érdeklődőkkel. forrás: a zeneoskola.webleg.hu | http://www.zeneoskola.webleg.hu/
Cseri Gyöngyi fuvolaművész, művésztanár meghívására tartott a derecskei AMI-ban előadást a neves művészünk, akinek sikerült megújítania a fuvolajáték technikáját bravúros egyedi hangzásvilágot alakítva ki.
Még jól emlékszem, hogy egyáltalán nem szerettem a Guns ‘n Rosest. Túl durva, túl nyers, a tagok meg bunkónak, agresszívnek tűntek a Paradise City klippjében. Tizenegy voltam, és a mikulásnapi ajándékozás során az egyik osztálytársamtól naná, hogy az Appetite For Destruction-t kaptam, amolyan nevelő célzattal. Becsületemre legyen mondva, legalább kétszer legyűrtem otthon, egy-két rész még tetszett is, aztán egy sértődés miatt visszaadtam az illetőnek. Snitt, ugrás ’91 nyarára: 14 vagyok, nagy az izgalom, láttuk a T2 trailerét a tv-ben (minden esti reklámblokkban lenyomták), tuti megnézzük a moziban, már elég nagy vagyok hozzá, hiába korhatáros. Az MTV-n meg persze ezerrel dübörög a You Could Be Mine, de nem jön be, mindig lehalkítom, csak a filmbejátszások érdekelnek a klippben. Hiába, akkor épp az első – és utolsó – rapkorszakomat élem (a Kylie Minogue, Michael Jackson rajongás után). Aztán néhányszor véletlenül marad a hang, és azon kapom magam, hogy kezdem dúdolgatni a dallamot, és hamarosan már bömböltetem, ha látom valahol. Kritikai érzék bekapcs, sok műanyag szemét ki, kisrocker korszak indul. Anyám meg mindig átkiabál, ha épp Guns megy valamelyik csatornán. 90-es évek eleje, változik a rockvilág, sok izgalmas, eredeti zene, talán a rock utolsó aranykora, ebbe csöppenek bele. Naná, hogy király!
Megint ugrunk: 2010, pár száz lemezzel később. Az ízlésem jócskán kiszélesedett, hol van már a Guns-polós korszakom, meg az amibenszintivanazgáz hozzáállás. Mégis felfigyelek, mikor a volt Guns-tagok, vagy épp az „Axl és a többiek” megjelentetnek valamit. Hiába, első szerelem. Most Slash volt a soros, és ha nem is rágom tövig a körmöm, jóleső várakozással teszem be a cd-t a lejátszóba.
Szerencsére nem vártam gunsos muzsikát a változatos énekesgárda miatt, így a dögös, modern Ghost le is vesz egyből a lábamról, meg hát Astbury (The Cult) hangja még mindig ász. Ozzy nótájával később sikerül megbarátkozni, pedig elég sabbath-os, valahol úgy a Sabotage környékéről. Aztán jön a meglepetés: a Black Eyed Peas pacsirta, Fergie olyan döggel vezeti elő a Beautiful Dangerous-t hogy nem is nagyon értem mit keres még abban a gagyi ugra-bugra izében. Abba’ van a pénz, azért. Mindegy.
Tehát már a felvezetés is király, pedig még csak most jön Myles Kennedy nótája – mit mondjak, nem véletlen, hogy végül őt kérte fel a cilinderes a turnéra, hangjában ott van Robert Plant és Chris Cornell, de persze saját stílusban. Ha már Cornell, következőnek ő jön, és bár alig ismerni fel a hangját ezzel a falsetto-val, libabőrös dallamokat hoz.
És így tovább, végig, igaz az album második fele leheletnyivel kevésbé karakteres. Jó nóták váltakoznak szuper nótákkal, itt van Lemmy papa, Kid Rock, sőt még Iggy Pop is. A legtöbb nótánál érzek egy afféle kortalanságot, mindenféle trendek fölött állást, pedig nagyon változatos a felhozatal. Az tuti, hogy 90-es években iszonyú nagyon ütött volna ez a zeneanyag, bár így is az év egyik sikerlemeze, (még ha ez manapság nem is jelent már arany- és platinalemezeket), igazi rock-házibuliba való cucc.
Kreativitása teljében van az öreg boglyashajú, könnyedén pipálta le a Chinese Democracy-t, ezek után nem sírok a klasszikus Guns-reunionért. Viszont máris várom a következő Slash-lemezt, ha minden igaz, végig Myles Kennedy-vel a mikrofon mögött.
A múltkori Yes-kritikában a 60-as, 70-es éveket emlegettem, mint különösen kreatív művészeti időszakot, különösen a rockzenét illetőleg. Való igaz, hogy legendás zenekarok tucatszám adtak ki korszakalkotó albumokat, amik akkor egy kivételesen fogékony közegbe cseppentek. A progresszív rock aranykora szerencsére nem múlt el nyomtalanul: a 90-es évekre szárba szökött a Yes, Genesis, Pink Floyd és még sok más zenekar által elültetett mag.
Az új hullám zászlóshajói közt a legnépszerűbbek a The Flower Kings, a Spock’s Beard valamint a Porcupine Tree voltak. Utóbbi zenekar páratlan atmosztférájú lemezeket jelentetett meg a 90-es években, a korai Pink Floyd pszichedeliája találkozott a Radiohead melankóliájával, de az elszállósabb tánczenék és a kemény rock is a csapat eszköztárához tartoztak. A 2000-es évek elejétől aztán bekeményítettek, ezáltal egyre nagyobb hírnévre tettek szert, de a hangulati többlet szerencsére megmaradt. Nem túlzás állítani, hogy remekművek sorát tették le az asztalra, (Lightbulb Sun, In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) nem mellesleg olyan hangzással, amilyenről a legtöbb banda még csak álmodni se szokott. A banda zenei agytrösztje, producere, egyben cikkünk tárgyának szerzője: Steven Wilson.
Noha a Porcupine Tree muzsikája sokat változott a kezdetektől fogva, az utóbbi néhány album egy jól meghatározható irányt követett, amitől a főnök egyre szűkebbnek érezte az alkotói mozgásterét. Így a Tree most pihenőpályán van, ám nem maradunk hoppon, a Grace for Drowning azóta már a második szólólemeze Wilsonnak, és a kanyarban van a harmadik is. Míg az első, Insurgentes című munkája még magán viseli az anyabanda stílusjegyeit, a Grace-en sikerült eléggé elrugaszkodnia mindattól, amit eddig csinált.
Steven egész egyszerűen visszatért a forráshoz, oda, ahol minden elkezdődött, azaz a késői hatvanas, korai hetvenes évekbe. Ám ahelyett, hogy készített volna egy a korszakra jellemző lemezt, csupán azt a kompromisszumoktól mentes alkotói szabadságot vette át, amit a 70-es évek végétől egyre inkább kiszorított az üzleti szemlélet. Célját maradéktalanul megvalósította: ritkán születik manapság eféle művészalbum, ami teljesen fittyet hány a közízlésre, vagy ilyen-olyan marketing szempontokra. Alighanem a PT rajongóknak is feladja a leckét ez a kísérletező anyag, bár Steven jellegzetes hangja és dallamvilága elegendő kapaszkodót nyújt.
Már a címe (Ima a fuldokláshoz) elárulja, hogy nem délutáni piknikhez való, kedélyes sanzongyűjteményről van szó. Hihetetlen mélységeket jár be a zene: olyan helyekről hoz fel érzéseket, hangulatokat, amiknek a létezéséről sem tudtam, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Fuldoklásról szerencsére szó sincs, hossza és fajsúlyossága ellenére meglepően gördülékeny muzsika, köszönhetően olyan közérthetőbb daloknak, mint a Deform To Form a Star, a Postcard, vagy az igézően gyönyörű Belle de Jour. A hosszabb tételekben viszont tényleg nem fukarkodnak a hangokkal. Különösen igaz ez a 23 perces, teljesen elborult Raider II-re. Ezután tényleg megkönnyebbülés a záró Like a dust I have cleared from my eye éteri lebegése.
Wilson hihetetlen zenészgárdát toborzott ehhez a produkcióhoz, és hagyja is őket kibontakozni, nem próbálja a megmozdulásaikat négy vagy nyolc ütembe sűríteni. Tény, hogy sokszor megszalad a szólisták keze, ám valahogy mégsem unalmasak ezek a részek, inkább kisebb utazások egy nagyobban. Persze olyan vendégmuzsikusoktól, mint Robert Fripp (King Crimson) Alex Lifeson (Rush) nem is várnánk rosszabbat. Megannyi hangszer színesíti az összképet: fuvola, szaxofon, klarinét, zongora, sőt vonósok is szerepelnek.
Széles érzelmi spektrumot fog át az album egésze, ám alapvetően befelé forduló, és szomorú, talán a legszemélyesebb, amit Wilson valaha akotott. Az interjúkban előszeretettel használta a spirituális szót, amit én roppant elcsépeltnek érzek, ám ha valami, a Grace tényleg képes egy lélekcsupaszító utazásra vinni bárkit, aki képes átadni magát neki. Odafigyelést igényel, de ha a hosszú jazzes szólók alatt elkalandozunk, az sem baj, valahogy mégis benne sodródunk öntudatlanul, hogy aztán a következő hangsúlyosabb téma kétszer olyan hatásos legyen. Nem könnyű szórakozás, de felemelő, egyszersmind hátborzongató élmény, ami után egy kicsit másnak látjuk a világot. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Igazibbnak.
Ha azt mondom: Steve Lukather, a többség csak néz ki a fejéből bambán. Ha azt mondom: Toto, akkor a harmincasok bizonytalanul bólogatnak. Ha azt mondom: Africa (avagy Rosanna, netán Hold the line) akkor persze rögtön: Jaaaa! Hát azt ismerem! Való igaz, hogy a Toto-t a 90-es évek óta elkerüli a médiafigyelem, különösen Angliában és az USA-ban, pedig sose voltak hajbanda, hogy a feltámadó alternatív zene esküdt ellenségei legyenek, a zenéjükben pedig továbbra is meg volt a siker záloga. Egy rövid időre fel is oszlottak, de már újra vannak, tavaly Budapesten is jártak, és óriási bulit csináltak. Lukather, a csapatfőnök már egyenesen hazajár hozzánk, idén is jön új albumát bemutatni az A38-ra.
Az örökmozgó gitárhős játékát egyébként valószínűleg az is hallhatta, aki még életében nem találkozott egyetlen Toto szerzeménnyel sem. Michael Jackson Off the Wall-ján például ő szolgáltatta a funky-s alapokat a fényre fehéredő Mikey alá, de játszott Donna Summerrel, Richard Marx-szal, és egy seregnyi popsztárral. Ugyanakkor a fúziós jazz-ben is otthon van, ahogy jószerivel bármilyen stílusban. Nem a legtechnikásabb gitáros, de az egyik legsokoldalúbb.
Az utolsó Toto (Falling in Between, 2006) már jó rég volt, hál’istennel Luke azóta is folyamatosan jelentkezik jobbnál jobb eresztésekkel, melyek nem térnek el különösebben a késői Toto stílusától. Ebben a jazz-es elemekkel tarkított, fanyarul szentimentális pop-rockban kevesen alkotnak ilyen minőségben, manapság meg különösen hiánypótló ez a muzsika. A kilenc dalból legalább négyet nyugodtan játszhatna a rádió, de a többi is fogós. Szerintem Luke bátyó akkor is fülbemászó melódiákat írna, ha direkt az ellenkezőjére törekedne.
Az előző album, az All’s weel that ends well valamivel tüskésebb, rockosabb volt, több instrumentális résszel. Akkor a magánéleti válsága erősen rányomta a bélyegét a zenére, most viszont már jóval bizakodóbb hangvétel, ahogy a cím sugallja: egyfajta átmenet a sötétségből a fénybe. Luke elmondása szerint megszabadult démonaitól, valamint káros szokásaitól, és sokkal jobban érzi magát, mint pár éve. Ez persze nem jelent felszabadult örömhimnuszokat, sokkal inkább a mondanivaló letisztulását, ami magával hozott némi melankóliát, így a rockos momentumok most háttérbe szorultak. Egy popba ágyazott blueslemez a Transition, éjszakai autókázáshoz épp megfelelő. Különösen a névtelenség mögé bújó internetes gyűlölethuszárokat ostorozó Creep Motel tetszik, de a Last Man Standing is király azzal az „elhajtok a naplementébe” érzéssel. Az élénkebb Do I stand alone-ban az amcsi kormányt osztja egy kicsit, hogy mindenki örüljön, a címadóban pedig nekiereszti zenészeit néhány fergeteges jazz-es futamnak. A bluesos Rest of the World-nél Ritchie Sambora (Bon Jovi) szóló dolgai jutottak eszembe, és itt tűnik fel igazán, hogy mennyit fejlődött Luke hangja az utóbbi időben.
Semmi újdonsággal nem szolgál a Transition, de akár csak elődei, hamar hozzá tud nőni az emberhez. Egy idősödő ex-rocksztár őszinte gondolatai, melyek mindig számíthatnak egy maroknyi zenerajongó érdeklődésére szerte a világon. Találkozunk a hajón!
Nagyszabású filmzenés koncerttel zárják az évet a Kodály Filharmonikusok a Kodály Kórussal és 3 vendégsztárral, Náray Erikával, Szabó Dáviddal és Vágó Bernadettel. Műsoron többek között A profi, a Volt egyszer egy vadnyugat, a Titanic, a Harry Potter, a Több mint testőr, a Csillagok háborúja, valamint sok más nagysikerű mozi zenéje és Oscar-díjas dala!
A Kodály Filharmónia Debrecen igazgatója és művészeti vezetője Somogyi-Tóth Dániellel Puccini Bohéméletével debütál zeneigazgatóként és karmesterként a Csokonai Színházban.
Kovács Ákos előadóművész, popsztár azt nyilatkozata a kritikai hangot megütőknek -akik szerint nevetséges és szégyenteljes a „halott virágok illatát nyögik a fák” szerzőjét a legmagasabb állami kitűntetéssel jutalmazni, hogy szégyellje magát az aki adta. El kell ismerni, bizonyos olvasatból ebben van is némi igazság -szó mi szó- az állami csúcsdíjak (tehát nem a szakmai csúcsdíjak) sajnos politikai díjak, az egy másik kérdés, hogy azért az esetek többségében van mögötte teljesítmény.
