A Kettőspont Színház 2025. januári programja a FakTúra ajánlásával
Szinte hősiesnek nevezhető az a küzdelem, amellyel a független színházak próbálnak életben maradni, és alternatívát kínálni az államilag dotált teátrumokkal szemben. Itt, a FakTúra folyóirat hasábjain olvashattuk tavaly év végén Ritter Márta kollégánk szintén heroikusnak nevezhető sorozatát, egy adventi naptárt, amely több mint húsz független játékhelyet mutatott be nem csekély alapossággal. Természetesen abból sem maradt ki a Kettőspont, ami még mindig a felszínen van. Itt jegyzem meg, hogy fontos lenne, hogy minél többen vásároljanak bérletet, jegyet, vagy akár ajándékutalványt, mert olyan időket élünk, amikor már kevés a szó és az ígéret! Én is vettem bérletet, mindenkit erre biztatok. Biztos vagyok benne, hogy a januári kínálatban is mindenki talál kedvére való programot. Amit én nagyon ajánlok, az a Game of My Life és a Kiborult című előadások, de a Kovács kutyája előadás is nagyon kíváncsivá tett.
Szívrohamot kapott úszás közben és belefulladt a termálfürdő hidegvizes medencéjébe. Mindössze 42 éves volt. Így halt meg Doktor Mengele, a náci orvos is, csak ő a tengerbe fulladt bele Brazíliában és persze jóval idősebb korában. Sosem kapták el, hiába kutatott utána a fél világ. G. sohasem akart orvos lenni, tűzoltó annál inkább, de elutasították a jelentkezését a tetoválás miatt az alkarján, legalábbis ő ezt híresztelte. Mások szerint a pszichológiai alkalmasságin bukott el, azért szórták ki, mert túlságosan perverz válaszokat adott a személyiségét firtató kérdésekre. A tetkó amúgy egy mexikói koponyát ábrázolt, alatta „Rocco” felirattal, utóbbi becenevet még gimis korában kapta a csajoktól, ugyanis legalább olyan mesterien csinálta hátulról, mint az azonos nevű olasz pornócsillag. Persze ezt is csak ő maga híresztelte. Az első komolyabb emlékem G.-vel kapcsolatban, amikor hatévesen a játszótéren összevesztünk, mert szerinte Farkas Bertalan nem is akkora hős, a tévében szándékosan úgy mutatták, hogy jobb kiállásúnak tűnjön és talán nem is járt soha az űrben. A vita annyira elfajult, hogy G. megharapta a karom, én pedig fejbe vágtam őt a lapáttal, sokáig megmaradt a púp a fején. Néhány hónappal korábban volt a csernobili atombaleset, anyám attól félt, a szél veszélyes sugárzást hordoz, ezért akkoriban csak napi egy órát engedett le a játszótérre. Évekkel később, amikor G. összejött az első barátnőjével, elmentünk hármasban a diszkóba, ahol a neonfényben G. arca és karja olyan furcsa zölden csillogott, hogy mondtam is anyámnak, biztosan többet mehetett ki a játszótérre annak idején, mint én. A családja elég zűrös volt, az apja otthagyta őket, aztán később halálra itta magát, mumifikálódva feküdt egy fürdőkádban, mire napokkal később rátaláltak a szomszédok. Az anyja újra megházasodott, egy jugoszláv fazonhoz ment hozzá, valami Dejánhoz, aki több millió forintot lenyúlt a városi szerb nemzetiségi önkormányzattól, de váltig állította, hogy népi hangszerek készítéséből lett pénze. Persze ő is szerette az italt, és amikor beivott, agresszív lett. Kamaszként G. sokat fantáziált arról, hogy patkánymérget tesz a mostohaapja ételébe, de persze sosem merte megtenni, hiába mondogatta fennhangon, hogy úgyis kegyelmet adna neki a köztársasági elnök. Miután kiszórták a tűzoltósági rostán, a nagybátyja autószervizében és használt autó kereskedésében kapott munkát, naphosszat nézte a statisztikákat, ki hány járgányt vett meg, mennyi karburátort kellett kicserélni, közben tette a szépet az irodistalányoknak, akiknek imponált a rámenős, de mégis kedves, figyelmes stílusa. A haját olyan formára nyíratta, mint a Scooter frontemberének volt, ez is sok csajnak bejött akkoriban. Egyszer véletlenül rosszul parkolt és összezúzta az egyik eladandó kocsi motorháztetőjét, a nagybátyja kicsapta a balhét, levonja a fizetéséből, mindegy, hogy rokon. G. viszont a szerelőkre hárította a felelősséget és sikerült is kirúgatnia az egyiküket. Ekkor jött rá, mekkora tehetsége van a rábeszéléshez. Pár évvel később összeállt az egyik beszállítóval és saját bizniszt alapított, hűtőfolyadékkal és ablaktörlőkkel üzletelt, egész jól ment neki, sikerült egy kisebb vagyont összeharácsolnia. Az irodájukat egy felüljáró alatt rendezte be, tetszett neki, hogy akármikor is megy be, mindig árnyékban van, még nyáron sem látja a napot, ha kinéz az ablakon, ez olyan rejtélyes légkört teremtett körülötte. Összeszólalkozott az egyik ismerősével, aki lebuzizta, válaszként G. széttörte a söröspoharat a fazon hátán. A sértett feljelentette testi sértésért, egy évig járogattak a bíróságra, végül G.-t csak pár nap közmunkára és egy kisebb összegű kártérítésre ítélték. Alig egy évre rá már országos cimborák voltak, együtt jártak kenuzni Gödre a Dunához, G. pénzt is adott kölcsön korábbi ellenségének, amikor az megszorult a pókeradósságokkal. G.
büszke volt rá, hogy az ellenségeit is képes a legjobb barátaivá tenni, csak erőfeszítés kérdése a dolog. Egyszer középsuliban belógtunk egy másodosztályú focimeccsre, átkúsztunk a beléptető kapu alatt, amikor a biztonsági őr észrevett minket és ki akart tessékelni, G. odaadta neki ajándékba a sálját és két doboz ukrán cigit. A fazon nem csupán hagyta, hogy bemenjünk, a meccs után meghívott minket fröccsözni. G. egy biliárdszalonban ismerte meg Ágit, aki akkor még Puttó Ferinek, egy köpcös szőnyegkereskedő vállalkozónak a barátnője volt, de nem igazán kedvelte a Ferit, a háta mögött inkább a török üzletfelekkel enyelgett titokban. Kiváló biliárdjátékos volt, jobb, mint G., az első találkozásukkor alaposan le is alázta őt, amit G. ugyan sértésnek vett, valahogy felizgatta a dolog és elkezdett utána érdeklődni a csajnak. Egy héttel később egy medencés bulin Erdőkertesen lesmárolta Ágit, azt mondta neki, ha máshoz is olyan jól ért, mint a biliárdhoz, elválaszthatatlanok lesznek. Közölte Puttó Ferivel, hogy Ági mostantól az ő barátnője és neki egy szava nem lehet emiatt. Így is történt, aztán a kettesben töltött horvátországi nyaralásukon megkérte Ági kezét. G. ekkor már egy pizzéria tulajdonosa volt, Rocco’s Pizza and Grill néven ment a hely a Duna- parttól nem messze, tágas kerthelyiség, a belső térben biliárdasztalok, péntek esténként retró diszkó. A húsimádó pizzájukat sokan dicsérték, de szerintem az igazi aduász a tejfölös alapú Vezúv-pizza volt. Aznap, amikor megszületett a kisfia, G. minden ismerősét meghívta egy zártkörű partira, ő állta a sört és a viszkit és még a szakácsot is meggyőzte, hogy maradjon és rittyentsen nekünk vacsorát. Ritkán részegedett le, de akkor nagyon, az este végefelé a nyakamba akaszkodott és könnyes szemmel emlegette a régi időket. Másnap reggel rohant a kórházba egy hatalmas virágcsokorral és egy fél embernyi méretű plüss elefánttal. A következő időszak a szerelem jegyében telt, Ági gondoskodott a gyerekről, G. pedig, amikor ideje engedte, igyekezett az újdonsült családjával foglalkozni, elvitte őket kirándulni, állatkertbe, vidámparkba. Az első házassági évfordulójukon elmentek Ciprusra nyaralni, G. lábát megvágta egy kagyló a tengerben, azt hitte, ott menten elvérzik, de a mentők gyorsan rendbe tették, állítólag azóta is látszik az alvadt vére a part homokjában. A boldogság azonban nem tartott sokáig, ahogy eltelt egy-két év, Ági egyre jobban ráunt G.-re, elege lett belőle, hogy folyton az étteremben tölti az időt, a biznisz mellett sosem jut elég ideje őrá, mire hazaér, hullafáradt és semmihez sincs kedve. Időközben G.-nek meggyűlt a baja a könyvelőjével, aki lenyúlt tőle egy nagyobb összeget. Szólt pár haverjának, éjszaka kirángatták az ipsét az ágyából, elvitték az autóút szélén egy gödörhöz, lapátot adtak a kezébe és ráparancsoltak, hogy ásson. Annyira halálra rémült, hogy sírva könyörgött G.-nek, minden pénzt visszafizet, csak ne haragudjon rá. Ági ekkoriban kezdett újra a törökökhöz járni, az egyik régi hapsijával feküdt össze, sokszázezret érő kézzel varrt keleti szőnyegeken falták egymást. Az üzlet körüli teendők egyre jobban leterhelték G.-t, akinek folyamatosan viaskodnia kellett az alkalmazottjaival, a beszállítókkal, olykor még a városvezetéssel is, akik nehezményezték, hogy túl keveset fizet és túl sokat elfoglal a Duna-partból. Amikor nem volt elég kapacitása a futároknak, ő maga vitte ki a pizzákat a különböző címekre, akár még Pest külső kerületeibe is, máskor a szakács nem bírta a terhelést és sírva zuhant össze félórával konyhazárás előtt, G.-nek kellett betennie a pizzákat a sütőbe. Az egyik alkalommal annyira stresszes lelkiállapotban volt, hogy nem állt fel neki, amikor Ágival ágyba bújtak, hiába próbáltak minden trükköt bevetni, szégyenszemre csak nyalásra és ujjazásra futotta. Ági ettől kezdve egyre jobban tartózkodott tőle, hogy G.-vel összefeküdjön, inkább Ömerhez járt, aki nem csak testileg elégítette ki, de elvitte kocsikázni a Mercédeszében, strandra, moziba,
bárokba, még valamelyik török légiós focista születésnapi partijára is eljutottak. A dolog persze idővel G. fülébe jutott, ismerősei húzni kezdték, hogy az asszony inkább a török csődörökön szeret lovagolni, mintsem az öreg Rocco tűzoltócsövén. Ezen annyira feldühödött, hogy titokban beleolvasott Ági chateléseibe a mobilján és kiderült, a rosszindulatú pletykák igazak. A törökök metélt farka biztos jobb az enyémnél, vágta Ági fejéhez, amikor számon kérte. Az legalább működik, válaszolta a nő, mire G. akkorát bepancsolt az arcába a pecsétgyűrűs kezével, hogy hónapokig látszódott a nyoma. Ági azt hazudta, elesett a jeges úton, azért lett véraláfutásos seb az arcán. Hónapokig dúlt a háború, G. hiába próbálta elérni, hogy Ági ne járjon a törökhöz vagy másokhoz, nem sikerült hatnia rá, se szép szóval, se erőszakkal. A végső csapást az jelentette, amikor G. dühében az étterem közepén, a haverjai és pár vendég szeme láttára vágta szájon Ágit. DJ Maci, a nagydarab, százkilencvenöt magas házi lemezlovas, aki egészen addig barátjaként tisztelte G.-t, annyira felháborodott, hogy bepancsolt egyet a saját főnökének. Másnap Ági és a gyerek elköltöztek G.-től, állítólag Puttó Ferihez mentek, és elkezdődött a válási procedúra. G. hiába könyörgött Áginak, rendbe fogja hozni a dolgokat, hiszen ő az élete értelme, soha senkit nem szeretett ennyire, nélküle nem érzi magát teljes embernek, Ágit nem érdekelte a szövege. A következő lotyódat áltasd ezzel, ne engem, hátha ő jobban beveszi. Ekkoriban G. gyakran összejárt a régi haverokkal, köztük velem is, volt, amikor hajnalig biliárdoztunk vagy pókereztünk, miközben elsírta nekünk a bánatát. Előfordult, hogy csak azért hagyott engem nyerni, hogy jutalmul meghívhasson még egy-két italra és addig is panaszkodhasson nekem. Néha egészen furcsa témáknál kötött ki. Lehet, hogy a Farkas Bertalan tényleg járt az űrben. Most már mindent elhiszek. A pizzéria tönkrement, amibe belejátszott, hogy a megnövekedett költségek mellett G.-nek elég tetemes gyerektartást is kellett fizetnie, valamint teljesen elvesztette a lelkesedését. Nem harcolt már sem az önkormányzattal, sem az üzletfelekkel és azt is magasról leszarta, hogy a szakács néha beleköp vagy vaskosan ráizzad a pizzára. Sokszor csak ült a hátsó helyiségben egymagában, számolta a legyeket az asztalon. Nem volt búcsúbuli, a Rocco’s egyszer csak csendben lehúzta a rolót, igazából nem is nagyon érdekelt senkit a hely sorsa. Van még tíz másik étterem a környéken. Pár hónappal később G. elköltözött a városból, többnyire elvesztettük vele a kapcsolatot, annyit tudtunk róla, taxizgat, néha pedig ukrán cigivel üzletel, hogy a tartozásait rendezni tudja. Azt beszélték, összejött egy nála tíz évvel fiatalabb jógaoktató csajjal, de ennél többet senki sem hallott. DJ Maci mesélte, hogy egy alkalommal látta G. kocsiját a városban, a polgármesteri hivatal előtt. Várt egy darabig, hátha felbukkan maga G. is, de csak egy vastag napszemüveget viselő, furcsa férfit látott, aki belovagolt a térre és egy nagy X-el ellátott dossziét tett az autó ablakába, aztán gyorsan távozott, ugyanúgy ahogy érkezett, lóháton. Egyesek úgy gondolták, a különös figura G. egyik régi alvilági kapcsolata lehet, mások szerint a titkosszolgálat embere, akiktől G. megbízást kapott cserébe egy nagy rakás pénzért és bizonyos bűnei megbocsátásért. Az igazság persze sohasem derült ki. G. haláláról is csak az anyjától értesültünk. Kevesen jöttek el a temetésre, se Ági, se az időközben általános iskolássá lett fiuk nem volt ott, de Puttó Feri valamilyen okból kifolyólag odatolta a képét. Az elhunyt mindig szerető fia volt édesanyjának, barátai mindenkor számíthattak rá, a szíve tele volt szeretettel, önzetlenséggel, olvasta egy papírról az előre megírt szöveget a pap. A szertartás után lehajtottam egy felest G. tiszteletére, ekkor hallottam, hogy épp aznap délelőtt leégett az egykori Rocco’s pizzéria épülete, a tűzoltók egy órán keresztül küzdöttek a lángokkal. Akaratlanul is röhögnöm kellett.
Este kilenctől majd’ fél tizenkettőig játszotta Formanek Csaba Kiborult című legújabb monodrámáját egy hangulatos, vidámságot sem nélkülöző vacsoraszínházi est keretében. Az öniróniával, önsors-kritikai és ontológiai aspektusokkal dúsított darab igyekezett társadalmi „áthallásokat” is artikulálni. A Formanekre jellemző ön- és világelemző szövegtörzseket interaktív videobejátszások, valamint nézőbevonós jelenetimprovizációk tarkították. A vacsora nem csupán „nézőcsalogató” ötlet, fontos szerepe van a szépen kibomló történetben, és a rövidnek nem nevezhető előadás „emésztését” is kiválóan szolgálja, lazítja.
Idén, hosszú évek szokását megszakítva (sokakat a keletkezett űrrel a kétségbeesés peremére taszítva), az éppen regnáló Köztársasági elnökünk nem szólt népéhez. Isteni szerencse, hogy van nekünk a Kettőspont, így nem maradtunk intelmek és állami jókívánságok híján. Kobakos Alajos lustának sem nevezhető, hiszen már a pezsgőbontás előtt elmondta sajátságos, filozófiai mélységeket is megjáró nagyívű ünnepi köszöntőjét. Nekem személy szerint nagyon szimpatikus volt, hogy elődeitől eltérően nem adott amnesztiát senkinek, illetve a közbeszerzési szabályokat komolyan véve nem csupán díszletnek vásároltatta az elnöki hivatallal a pezsgőt, hanem azt testi épségét sem kímélve bőszen nyakalgatta a beszéde alatt. Természetesen nem csak a magas rangú vendég okán ajánlom a darabot, véleményem szerint egy remek színházi élménnyel gazdagodhatunk, ha jegyet, vagy bérletet vásárolunk rá.
Délceg társai között a félig kidőlt, kopaszocska lucfenyő úgy festett, mintha szándékosan akarná nevetségessé tenni a kórház parkja mögötti látképet. Bal tövénél szemérmetlenül mutogatta csenevész gyökereit, miközben vígan dacolt a fel–feltámadó novemberi széllel.
„Ferde vigyázzban, mint fizetésnapon apánk” – ötlött fel Juliban egy régi Bikini dal. Persze, nem is így szólt, Erdős elvtárséknak gyanús volt ez a sor, így a lemezre már „fizetésnapon a fák” került. Nemrég olvasott csak az eredeti változatról. De lám, közel negyven év után már így is van értelme – grimaszolt egyet a tükörképének az szívsebészet folyosóját bevilágító hangszigetelt ablak előtt. Apja arcát akarta felidézni, helyette a nevelőapja vigyorát sikerült, azt, amivel napokkal a fizetés felvétele után haza méltóztatott jönni. Rég túl van már ezen a vigyoron, ez az egyik előnye, ha az ember megöregszik, de ha az eszébe villan, még mindig elcsodálkozik, hogyan lett neki Ferije, két gyereke, unokája, kertes háza, meg a többi.
Mindegy már ez is, csak Feri jöhessen mihamarabb haza.
Megfordult és belesett a kórterem nyitott ajtaján. A férjéből csak a vézna lábai látszottak, a többit kitakarták a doktoranduszok. Nem is bánta, hogy most nem látja a mellén lévő kötszer alól kilógó csövek és egyéb kütyük garmadáját, úgy nézett ki Feri, mint egy robot, valami vacak, ősrégi scifiből. De a szemei végre élnek, és a szörnyű apuviccei is visszatértek, amivel annyit heccelik az unokájával. A műtét sikerült, a beteg is él, és még vécépapír is volt a retyón – akarhat ennél többet bárki ma a magyar egészségügytől? Csak a menzát kell valahogy túlélni.
A kórteremmel szemben volt négy műanyag ülés, az ajtóhoz legközelebbin egy nő ült. Néhány évvel lehetett idősebb Julinál. A köszönésen már túl voltak, Juli leült a kettővel arrébb lévő székre. Direkt nem a másik szélen, az udvariatlanság lett volna. Elvégre sorstárs mindenki ezen a folyosón. Mindazonáltal nem bánta, hogy a nő a mobiljával volt elfoglalva, most, hogy Feri túl van a nehezén, egyedül aludni lett volna kedve. Pár napja még beszédesebb volt az intenzív osztály folyosóján, szinte összekapaszkodva (legalább is most így rémlett neki) öntötték ki egymásnak a szívüket egy fiatalasszonnyal. Az ő férje harmincnyolc évesen kapott szívrohamot, Feri aznapi műtétjét miatta halasztották el.
Juli is elővette a telefonját, és a korábban megnyitott online cikkhez („Sereghajtók lettünk Európában”) navigált. Az Ausztriát tárgyaló bekezdés, ahol korábban abbahagyta az olvasást, nem tudta lekötni, ki–kibámult az ablakon. Ott, a némán zúgó fenyvesen túl – valahol rohadt messze – ott van Ausztria. Jó, valójában fogalma sincs mi van arra, itt északkeleten inkább Ukrajna az esélyesebb. A csálé fenyőn állapodott meg a tekintete, ahogy rezzenéstelenül állta a széllökéseket. Igazi keleti fajta, kilóg a segge a földből, mégis, milyen jól elvan itt.
– Úgy látom, mindjárt vége a vizitnek – szólalt meg a nő. – Ideje. Kihez tetszett jönni? – Bárándi Józsefhez, a nagy mackó a kedves férje mellett, az ablaknál – Juli az ajtó felé fordította a fejét, nem mintha onnan láthatott volna bárkit. – Mikor műtötték? – Ó, ez már a harmadik volt, a múlt héten, de azt mondták, hogy valószínűleg lesz még egy. Bypass. Az kemény, gondolta Juli. Amennyire tudja, a bypass nem gyerekjáték. Ferié ehhez képest egyszerű rutinműtét. – A férjemé szívbillentyű. A nő nem felelt, így Juli folytatta. – Persze őt is felvágták, egész Európában katéterrel csinálják már, csak nálunk meg Romániában nem. Legfeljebb magánban, ötmillióért. – Hát igen – felelte a nő szórakozottan. Egy darabig hallgattak, Juli máris bánta az előbbi mondatot. Már megint nem bírta ki, hogy politizáljon. Tamás fia is épp ilyen dünnyögéssel szokott válaszolni a skype–on, ha kitér az épp aktuális disznóságokra, utána nem győz szabadkozni, amiért elragadtatta magát. – És miért kellett három műtét? – Jaj, hát megvolt az első, utána szépen gyógyult is az uram, haza is jött, de megint rosszul lett. Bevérzett, azt mondták, ahogy beért vele a mentő, már vitték is műteni. Utána már benntartották, de megint… szóval, csak vérzik.
Juli már emlékezett, hogy Feri beszélt neki az egyik szobatársáról, aki, úgy tűnik, már lemondott a gyógyulásról. Közelebb hajolt, hogy megfogja a nő kezét, de aztán túlzásnak érezte a gesztust. – Ne tessék aggódni, ez egy elég jó hírű sebészet, kész csoda, hogy itt… – elharapta a végét – rendbe fog jönni. – Ühm – sóhajtott nagyot Bárándiné – Most jól van, jó étvággyal evett, de tegnap elesett a folyosón. Azt mondja a doktor, hogy ő sem érti, mitől vérzik.
Most Juli hallgatott. Dehogyisnem érti az orvos, azért van a diplomája, hogy értse. Bizonyára el is mondta az okokat, de bizonyára könnyebb a sors, vagy ha úgy tetszik, Isten akaratának tulajdonítani a történteket, jobban meg tud vele békélni, mint azzal, hogy Józsi bácsi szívének minimum harminc kiló túlsúlyt kellett cipelni évtizedekig, a diétával pedig alighanem elkéstek.
Máris milyen rosszhiszemű.
– Az a lényeg, hogy megint lesz műtét, tehát látnak esélyt a gyógyulásra – akarta mondani, de a Bárándiné arcán lévő szelíd mosoly elhallgattatta, csak a szeme árulkodott arról, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban. Én nem lennék ilyen erős, gondolta, és eszébe jutott a fiatalasszonnyal való kétségbeesett beszélgetése. Igen, rutinműtét, tudja ő is, csak hát annyi rosszat hall az ember a kórházi állapotokról. És még nem készült fel. A fia külföldön, a lánya ugyan Pesten, de nála nincs hely, itt marad egyedül abban a nagy házban. Kinek tudja azt ott falun eladni annyiért, amennyit érne? Hiába írtak mindketten végrendeletet, és tervezték el előre évekkel ezelőtt, hogy mik a teendők arra az esetre, ha… de ne most, ne most!
Ugyan mit számít, ki miben talál vigaszt?
– Be lehet menni – szólt oda a nővér.
Felálltak, Juli előre engedte Bárándinét. Már nem sok megbeszélnivalójuk maradt Ferivel, de még nem köszönt el tőle úgy, ahogy szeretett volna. Bárándiék sem sokat beszéltek, a férfi egy jókora tepertős pogácsát rágott, az asszony mögötte a párnákat igazgatta. A takarító érkezett a felmosószettel, úgyhogy megint ki kellett menniük. Bárándiné leült az előbbi helyére. Juli begombolta a kabátját, majd odalépett és megfogta a kezét.
– A legjobbakat kívánom. – kicsit remegett a hangja, pedig utált érzelgős lenni idegenek előtt. – Én is maguknak, kedves – mosolygott rá a másik és enyhén megszorította Juli kezét. Juli elindult a folyosón a liftek irányába, de egy ideig maga előtt látta az asszony árnyát, amint ott ül egyenes derékkal az ablak világító négyszögében.
Bárándiné elővette a telefonját, hogy folytassa a cikket, amit olvasott („Magyarország nevet utoljára!”), de a bekezdés, ami Brüsszelt tárgyalta, nem kötötte le igazán. Elnézte a ringó fenyvest odakint. Valahol mögötte ott kell legyen az a nevető ország, szinte ide hallani. Arra gondolt, hogy egyszer majd együtt nevet velük megint, és a széltépte kis fenyőt leste, hogy melyik pillanatban fordul ki a földből.
Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.
A fiú észbe kap: nincs rajta jelmez! Az öltözőbe fut, nincs már ott senki, szabadon válogathat, ám a számára kedveseket már elvitték, vagy vastag fólia borítja, amihez tilos nyúlnia. Felkapja az első keze ügyébe kerülőt, szalad vissza a színpadhoz, de megint az ügyelőbe ütközik.
Még nem te jössz.
Leül egy ládára, kemény a fa alatta, felpattan, fel-alá járkál, a nyitány utolsó crescendója a gyomrába vág, az ügyelőfülkében a vénasszony elbóbiskolt, a következő percekben sem fogja tehát hívni. Halk klarinét viszi a prímet, egy díszletmunkás érkezik, int neki, hogy segítsen eltolni a ládát az útból. A klarinéthoz fájdalmas hegedű csatlakozik hívogatón. Megpillant egy estélyi ruhában a függöny előtt várakozó dámát, aki élénken mutogat neki valamit. Ez lesz a pillanat. A dáma a ládájára mutat.
Ott nincs jó helyen.
Egy sarokba tolja, a hegedű elvékonyodik, mire visszaér, a dáma már odaát jár, éles szopránjára elnémul a zenekar, tenor felel rá, valamit ünnepelnek, bekúszik közéjük a kórus, alájuk a vonósok, nagy crescendo emeli, körkörös motívum tartja a bent lévőket éteri magasban. A folyosó gyér fényében végigpillant magán, ezt a jelmezt már kinőtte, újat kell hoznia. Kétszer is a rossz irányba fordul, bent kacag egy trilla, dörmögve hahotáz egy tuba. Őt nevetik.
Egy öltöny várja az öltözőben, eddig nem is látta, tapintása bársonyos, hónaljban elszakadt. Tűt, cérnát fog, megszúrja magát, ímmel-ámmal megfoltozza, legfeljebb nem emelgeti a karját a táncjelenetben. Azon mindenképp ott kell lennie. Siet vissza, de ezúttal végképp eltéved, mire a kulisszák mögé ér, az ügyelő szünetet hirdet és sajnálkozóan tárja szét felé a karjait. A szemüveg és a ráncok eltűntek, nem is olyan vén, csak szomorú, amint elfordul kérdő tekintete elől.
A ládájához lép, kijjebb húzza a sarokból, nehezebb lett, beletehettek valamit a kellékesek, de nem, egy lány ül rajta, jelentéktelen zöld kosztümben. Leül ő is, suttogni kezdenek, hangjukat elnyomja a hangoló zenekar moraja, az ügyelőpult üresen tátong velük szemben. Felpattan és beles a függöny mögé, odaát épp kihunytak a fények, nem lát semmit, egy-egy köhintést hall a nézőtér felől. Csak egy lépés és bent van, aztán már lesz, ami lesz. De a szövegének már az első sora sem jut az eszébe, ijedten néz a sötétben ücsörgő lány felé, nem látja, biztatja-e vagy magához inti.
Ledermed, a zenekar kivár, egy vékony fénycsík jelenik meg a színpad közepén, senki se látszik. Vidám trombita töri meg a csendet, visszamegy a ládához, nem ül rajta senki. Az ügyelőpult lámpácskája felgyullad, egy pillanatra mintha a lány karcsú alakját látná odabent, de nem, az ügyelő az, hullámos vörös haja a vállára omlik, feszülten követi a szövegkönyvet. Hogyan félhetett tőle? Feléje suttog, az ügyelő elpirul és ujját a szájára téve inti csendre.
A térdét felhúzva ül a ládán, keze papírost érint, egy újság az, benne kritika a darabról. Lassan betűzi a homályban, előbb bólogat, a fejét csóválja, aztán elhajítja. Magasan a feje fölött hatalmas felhő-kartonok úsznak, beléjük tudna markolni, hogy messze vigyék innen.
Közelebb húzza a ládát a függönyhöz, alig bírja mozdítani, erősen súrlódik, néha megáll, hátha túl nagy zajt csap. Kifullad, de szuszogni se mer, a dereka roppan. Résnyire húzza a függönyt, ehhez már nem kell bátorság. Kavargó fények közt suhanó alakokat lát, karokat, lábakat, a táncosok belelendülnek, egy szigorú, barázdált arc őrá néz… de hiszen nem láthatja onnan bentről. A forgatag alatt mintha meginogna a föld, egy oszlop dőlni kezd és maga alá temeti a barátságtalan alakot, majd egymás után a szereplők egy részét, köztük a szép dámát is. Már nem emlékszik, hogy mindez része-e az előadásnak, arra sem, hogy hősköltemény, tragédia, vagy bohózat-e, ami odabent zajlik, netán mind egyszerre. Tanácstalanul pillant az ügyelőfülke felé, de a zenére ringatózó szeplős leánytól nem várhat választ.
Lefekszik a ládára, feje alatt furcsán puha a fa, talán valaki otthagyott egy párnát, de nem párna az, hanem egy öl, egy kéz a haját cirógatja. A zöld ruhás naiva jött vissza. De mégsem, szürke fürtjei közül egy sokat látott szempár mered rá. A dáma az.
Nem szól, a szavak elkergetnék e megtört jelenést, a ládát mégis arrébb kéne vinni, hogy ne zavarják őket az izgága bonvivánok, szubrettek. A zenekar a visszatérő taktust játssza, ami végigkíséri a darabot, halkan dúdolni kezdi, két ütemmel később a társa is beszáll. Mellettük egy ifjú kórista a szöveget biflázza, segít neki, már emlékszik mindenre, hogy is felejthette el. A fülkéből egy fogszabályzós, vörös hajú kislány pisszeg nekik, aztán megbánástól szabadon, ránevet. Ő is mosolyog, így fordul vissza a dámához, de a ládán már nem ül rajta kívül más.
Kiegyenesedik, amennyire tagjai engedik, megragad egy kellékbotot és a függönyhöz botorkál vele, utoljára visszanéz a ládára, aztán reszkető kézzel megmarkolja a bársonyt. Odaát csönd támad, valaki elfelejtette a szövegét, kritikus mondat, enélkül képtelenség folytatni, súg, amíg meg nem hallják. A zenekar megkönnyebbülve indítja az utolsó dalt, a kislány hálásan biccent felé a fülkében. Nem szabadul a gondolattól, hogy a darab félkész, a szövegkönyv az öltözőben maradt, vissza kéne mennie, hogy odafirkantson egy tisztességes befejezést. Mégsem indul, a fődallam tér vissza, ennyire szépnek még sosem hallotta. Ott kéne lennie, legalább a végén, ha csak a sarokban megbújva is, de megszédül a lehetőségtől. Ilyen könnyű lenne?
Mire elcsoszog a fülkéig, a zene bejárja az egész színházat, belerezeg az összes díszlet, néhány szólamot mintha először hallana, már nincs idő megtanulni őket, a gong öblös kongása véget vet a finálénak, csak a klarinét sírja el még egyszer a refrént. Egy pici gyermek tipeg elé, haján finom szőkésvörös pihék, a keze felé nyúl.
Dere
A függöny mögött síri csend, a közönség még nem tért magához. Talán nem is lesz taps, mindenki hazament, és azon töpreng, mit is látott az imént. Látja, amint gyermek keze a rést kutatja a vásznon, a túloldalról friss fuvallat érkezik, a takarítók máris szellőztethetnek. El sem hiszi, hogy lámpalázas, a lába nem engedelmeskedik, pedig tudja, hogy nincs miért izgulnia, csak az első lépés lesz nehéz.
Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész alkotásai „Ár-Tér” címmel még láthatók a Budapest Art Bridge Galériában, amely a belváros szívének egyik legreprezentatívabb kiállítótere. Csak emiatt is érdemes betérni a tárlatra, de Knyihár dinamikusabb színeket megjelenítő koloritja és Pokorny érzékeny, a természeti elemeket felnagyító, az örökkévalóságba „öntő” térformálása miatt különösen ajánlott. Olyan nagyszabású, minőségi képzőművészeti élményeket szerezhetünk, amelyek méltóak Budapest világvárosi státuszához. Sok éve zajló tendencia a táblaképművészetben a képméretek folyamatos növekedése, legyen szó festészetről vagy fotóról. E közben az ingatlanárak, a művészetek befogadói és társadalmi marginalizálódása eredményeként egyre kisebb terekbe szoruló galériákról beszélhetünk fővárosunkban. Számomra sokszor bántó, hogy a belmagasság nélküli, szűk helyekre „beerőszakolt” nagyméretű munkák sora milyen módon rontja el egy-egy igéretes tárlat minőségét. A BAB-ba öröm bemenni; Knyihár zömében hatalmas vásznai remekül befogadhatóvá válnak, és egy loft lakás nagyvonalúságát adják. Természetesen a lényeg a műalkotások minősége, amivel a két alkotó tematikailag foglalkozik; meglátásom szerint azt magas színvonalon, a tartalom és a forma összhangjával közvetítik az anyagba. A kiállított munkákról kinek mi a véleménye, az mindig az egyéni megélés folyamata, és nagyon sok perszonális tényező eredménye. Személy szerint nekem tetszenek a kiállítás képei és szobrai. Amikor ilyen tárlaton járok, hamar megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy egyelőre nem aggódom a magyar művészetért, képzőművészetért. Meglátásom szerint sok tehetséges alkotó él még Magyarországon; változatos, minőségi, kreatív emberek dolgoznak, dacára a finoman szólva sem könnyű pályának. Nekem élmény volt erre a tárlatra ellátogatni; a nyüzsgő belvárosban egy energetizáló szigeten szerezhetünk szekunder természeti élményt, színekbe és formákba öntve.
Rékasi Attila, Újpest
Információk a tárlatról:
Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész ÁR-TÉR című kiállítása keddtől péntekig 12 és 18 óra, szombaton 10 és 16 óra között látogatható.
V. kerület, Kossuth utca 10. 14-es kapucsengő. BAB Galéria
Tartalmas és változatos műsorral várja látogatóit a Kettőspont Színház októberben is! Az évad egyik újdonsága, hogy bérletet is válthatunk az előadásokra. A nagy sikerrel futó „sikerdarabok”, mint a Pusztai Luca és Formanek Csaba alkotta Senki se mer egyedül élni, vagy az Ács Tamás megformálta Szókratész védőbeszéde mellett számomra új formációk is feltűnnek. Újdonság lesz például az Özvegyek Alice Cooper Tribute Band zenekar koncertje, amiben, ha jól látom, Lehoczky Frici barátom is megmutatkozik – ott a helyem! Örömmel látom, hogy továbbra is menetel Szitás Balázs remek Radnóti darabja, az Ikrek hava. Összefoglalva: színház magas fokon, ezért véleményem szerint akár jeggyel, akár bérlettel, Önöknek is ott a helyük! 🙂
Nem a tragikus sorsú költőóriás jut az eszünkbe, ha a Magyar Dráma műfajára gondolunk, ez talán nem újdonság. Szitás Balázs színművésznek sikerült azonban egy új színt hozni a budapesti, a magyar és -lokalitása okán- a világ drámajátszásának palettájára azzal, hogy egy monodrámában álmodta a „Világot jelentő deszkára” Radnóti Ikrek hava című prózáját. Meglátásom szerint a Kettőspont Színházat vezető Formanek Csaba nagyon érzékeny választása volt a repertoárból a Szitás darabbal ünnepelni ezt a minden teátrum számára jeles napot, melyet a Magyar Írószövetség indított országos útjára 1984-ben. Azt hiszem a négy évtizedes kerek évfordulón unikális választás minden színház-látogatónak Balázs intim, elgondolkodtató de legfőbb megrázó estje, hiszen magas szakmaisággal szerkesztette színpadra a prózát és rendkívül szenzibilisen formálja meg a szerepet.
Nem tudom Madách vagy Paulai Ede mit szólna ehhez a darabválasztáshoz, ehhez az interpretációhoz, vajon megérintené e őket az eszköztelenség, a sallangmentesség, a természetesség vagy kardjukba dőlnének a világ „pőreségét” látva, vagy esetleg az akkoriban jellemző vehementális reakcióval, kiáltozva, füttyögve botrányba fullasztanák az előadást és felháborodásuknak hangot adva követelnék a Formaneken miért nem egy „veretes” a Nemzethez méltóbb nagyszabásúbb darabbal ünnepel? Az én véleményem szerint ennél nemzetibben, méltóbban, nagyszabásúbban nemigen lehetne ünnepelni a Magyar Dráma Napját, minthogy megélhetjük Radnóti Miklós költő egyetlen prózai remekművének színpadi adaptációját. Különleges, minőségi ünneplés ez.
Remélem nem ér a pátosz vádja a fenti elismerő kritikám okán, de ha kételkednek a hozzáértésemben, ne legyenek restek, menjenek el ma, a Magyar Dráma Napján a Kettőspont Szíházba, és nézzék meg Szitás Balázst.
Előadja és rendezte: Szitás Balázs Fény: Formanek Csaba
Az Ikrek hava Radnóti Miklós egyetlen prózai műve. Sodró lendületű, ritmikus és dallamos, hol humoros, hol megrázó alkotás. Mélyre merülünk Radnóti boldog és mégis traumatikus gyermekkorába. Az emlékek láncolatán át felsejlik egy ember, egy sors, egy korszak: egy költő születése. KRITIKA: ”Szitás Balázs alkotása hiteles, megrendítő és elgondolkodtató színház lett, érdemes volt a nyári este könnyedségét felcserélni erre a súlyos élményre.” (Két Lámpás blog) https://ketlampas.blog.hu/2024/07/06/ikrek_hava_516
Filp Csaba és Radák Eszter festőművész a szerdai megnyitón, fotók: Rékasi Attila
Buda egyik ékköve a Barabás Villa és az impozáns épületet körülölelő hegyrefutó, a zajból a nyugalom szigeteként kiemelkedő kert. A kapun átlépve majd jobbra tartva egy hangulatos üvegfalú galériába jutunk, ahol meglátásunk szerint igazán otthonra találtak Radák Eszter nyugalmat, harmóniát árasztó olajfestményei. Számszerint nyolc nagy méretű munka. Nem mindennapi performatív megnyitót láthatott, hallhatott a szép számú közönség, Filp Csaba festőművész egy angol dalszöveg adaptálásával reagált a kiállítás „Engedjétek be a jó időt, amíg még lehet!” címére hajazva, „Csabi Sheen”-ként jelent meg a galériában, surranót húzva a képzőművészeti egyetem logóját szakaszjelvényként viselve „zubbonyán” és így adta elő humorral fűszerezett a művésznő alkotói világát „lefestő” írását.
Radák Eszter Klimó Károly, és Maurer Dóra tanítványaként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a Pécsi Tudományegyetem DLA-képzése alatt mestere Keserü Ilona volt. Elvégezte a Hubert Schmalix vezette Akademie der Bildende Kunst Wien mesterosztályát és részt vett Salzburgban, Hermann Nitsch kurzusán, a Sommerakademie für Bildende Kunston. Intermédia, valamint festő és vizuális nevelés képzettsége mellett diplomázott az ELTE bölcsészkarán, esztétika szakán.
Filp Csaba megnyitószövege:
Mindjárt elvonyítom a Purple Raint. Ez a kiállító művész által adott képcímek legjellegzetesebbje, Eszter, amikor leteszi az ecsetet, és nézi a kész képet, azt adja címnek ami éppen eszébe jut. Na jó nem mindig azt. Ilyen a mostani kiállításának a címe is, ami egy tanács, vagy felszólítás, hogy engedjük be a jó időt amíg még lehet. Ez a mondat is, ahogy sajnos vagy nem sajnos a mondatok általában többféleképpen értelmezhető. A kiállított képeket nézve, bármelyik vásznat, nem úgy tűnik, hogy bármit is be kellene oda engedni. Mindegyik képen van valami alapvetően hívogató távlat, be lehetne hosszan úszni a vízbe az aranyhídon, ki lehetne lépni az ablakon, keresztül a gyümölcsöskosáron, óvatos mozdulattal szét lehetne hajtani a gyönyörű sárga függönyt, mondom, hívogat a távlat a képeken. Ha szándékosan félreértem, én MSZFCS, aki vagyok, azaz megnyitó személy Filp Csaba, kijelentem, hogy az időt kérem nem lehet beengedni, ez kérem szépen hülyeség, az idő kérem ott van mindenütt. És csak akkor rossz, ha elrontja magának az ember. Normális. Szaknyelven szólva derített képek ezek, a fény egyenletesen öleli körbe a képépítő elemeket, az árnyékok színesek, egyetemes, zárt, éteri univerzum mindegyik, mélyen humanista a mögöttük álló szemlélet, semmi odaégetett keserű fekete kozma, vagy rohadó gyümölcs, a jól ismert evilági magyar barna pörköltszaft, még a kupi is rend rajtuk, semmi lepergő festék vagy porcsík az ablakkereten, fitt, nett, harmónikus képeket látunk. Csak- Esztert idézve ismét- a rárücsközésekben, a pimpelésekben, a gesztusokban jelenik meg az a mikrovilág, azaz szín-tér, ahol az olajfesték vaskos anyaga van használva, ott lesz észrevétlen módon személyes, ott van az a hely, ahol ha volt, a rossz idő ki lett cifrázva. Közelebb lépve, tovább fókuszálva az ecsetvonásokra, akkurátusan festett pöttyökre, mintákra, alkalmi fordítást kell eszközölnöm, elnézését kérve a hallgatóságtól, mert eléggé botcsinálta fordító vagyok, és a kevesek által ismert Gaspara Stampa költőnőtől idézek: Hogy lehet ez, nem tudom jól értetni, de mégis érzem, a nagy szerencsém miatt, hogy szívembe új erős stílus van mintázva. Nézem a kiállított képeket, engedjük be a jó időt amíg még lehet, nézem, nézem és mindjárt elvonyítom, hogy let the sunshine in. De másként fokozom: Io provo che per mia gran ventura mi sento il cor di novo stile impresso. Nem gondoltam volna soha, hogy Eszter kiállítását valaha én nyitom meg, se esztéta se bölcsész nem vagyok, az meg tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy reneszánsz költőnőt fordítsak neki. Végtelen gazdag a világ, amíg akkora szerencse adatik, hogy be tudjuk engedni a jó időt. A kiállítást ezennel megnyitom.
1968-as megalakulása óta a huszonharmadik stúdiólemezét adja ki a legendás brit ötösfogat. Ennyi még gombócból is sok, ám úgy tűnik, a Purple veretes hardrockját még mindig nem unja a nagyérdemű, hisz újabb albumaikat is nagy érdeklődés övezi. A tavalyi váratlan csere a gitárosi poszton tovább fokozta az izgalmakat: beválik-e az új fiú, Simon McBride, vagy túl nagy lesz neki Blackmore és Morse kabátja. A július 19-én megjelent, hülye című „=1” alapján az előbbi látszik valószínűbbnek.
Steve Morse közel harminc évnyi közös muzsikálás után hagyta el a fedélzetet, hogy nagybeteg felesége mellett lehessen. A csapat érthető módon nem tiltakozott a gitáros döntése ellen, és noha bőven rászolgáltak arra, hogy innentől fogva valamelyik trópusi paradicsomban szürcsöljék a koktélokat, eszük ágában sem volt bedobni a törülközőt.
Az új lemez hírére csak a vállamat vonogattam, úgy tűnt, 21-re húznak lapot. Már a 2017-es „Infinite” is laposabb volt elődjénél, covid-albumuk, a „Whoosh!” totál elwhoossant mellettem, azóta pedig csak egy felejthető feldolgozásalbummal jelentkeztek. Ugyanakkor a Purple-nél a vérfrissítés mindig új energiákat hozott magával, mint pl. a „Burn” (1974) vagy a „Purplendicular” (1996) esetében. Morse-szal kapcsolatban amúgy is gyakran felmerül, hogy a jazz-rock-ból jövő, kifinomult stílusa nem ér fel a zsigeri Blackmore feelinghez. Nekem, mint későn érkezettnek sosem volt vele problémám, és hát, valljuk be, a belépése előtti utolsó három lemez sem volt nagy eresztés. A vele készültek közül mégis csupán az emített „Purplendicular”-t és a 8 év szünet után visszatérő 2013-as „Now what”-ot éreztem igazán ihletett dolgozatnak. Így végül mégiscsak kíváncsi lettem, mire jutnak Gillan-ék a náluk jó 30 évvel fiatalabb McBride-dal.
Gyökeres változásról nincs szó, a Mélybíbor most is azt az elegáns, kimért, egy lehelletnyit talán öreguras, de szerethető hammondos hardrockot játssza, amit az elmúlt 30 évben. Mégis, már az első dalnál megéreztem valami vibrálást, feszültséget, ami egyértelműen hiányzott az utolsó lemezekről. Azokon mintha inkább a billentyű dominált volna, Morse pedig csak kísérte az eseményeket, néha villantva egy-egy ízesebb futamot. McBride itt máris nagyobb szerephez jut, játékán érződik az éhség, a motiváció, és a soundja is jóval vastagabb. Ami azt illeti, az egész lemez koszosabban szól, semmi cizella, és ez jól is áll neki. Mondhatni, a hardrock szóból a „hard” nem csak dísznek van ott.
Erre jó példa a nyitó „Show me”, ami egy ügyes, vissza-visszatérő téma köré épül. Már itt feltűnő, hogy a gitáros „ifjonti” energiája Viagraként hatott a vén rókák alkotókedvére. Sokszor mondják a jelenlegi Purple-re, hogy karrierjük levezető, jutalomjáték szakaszában vannak, ők pedig szemlátomást ki is egyeztek ezzel. Itt viszont az örömzenélés mellett kicsit újra megjelenik a kinyilatkoztatás vágya is, mintha eme dalcsokor most egy kicsivel fontosabb lett volna nekik. A cím a számomra nem túl szimpatikus „minden egy”-féle leegyszerűsítő világelméletekre hajaz, de szerencsére maguk a dalok nem ezt bocolgatják; itt-ott csipkelődnek, beszólnak pl. Instagram-huszároknak, de nem akarják megmondani a tutit. Jól teszik, a Purple-nél mindig is a szöveg volt a gyenge láncszem.
A korai klasszikusokkal nyilván ez a korong sem vetekedhet, kár is lenne ilyesmit várni a nyolcadik x felé ballagó uraktól. Az ember vére mégis felpezsdül a lendületes „Sharp Shooter”-től, és „Now You’re Talking”-től, együtt énekli Gillan-nel a „Pictures Of You”, és a „Portable Door” fülbemászó refrénjeit. A „Lazy Sod” és a „No Money To Burn” egészen a Machine Head albumig kanyarodik vissza, és a két balladisztikusabb nóta is rendben van, Gillan rég volt ilyen szenvedélyes, bár hangszálai már nem mindig tudják követni oda, ahová menni akar. Ezen azért túl lehet lépni, pláne Don Airey és McBride remek gitár-billentyű párbajait hallgatva. Az utolsó „Bleeding Obvious” c. tételben is nagyot mennek, itt még a Dream Theater neve is eszembe jutott, ez a kedvencem talán a nyitó nóta mellett.
Még nem tudni, hogy az „=1” hol fog elhelyezkedni a zenekar életművében,, nekem mindenesetre határozottan tetszik ez az új hozzáállás, és a kritikákat hallva nem vagyok ezzel egyedül. Most kivételesen búcsúzkodni sem akarnék tőlük, van ott még a tankban legalább egy albumra való.
Fotó: Rékasi Attila | Vers CD bemutató-Benedek Elek Könyvtár, Debrecen | Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény – Újpest
Hét éve már, hogy nincs közöttünk, hiánya pótolhatatlan. Nem feltétlenül azért, mert egyesek szerint minden ember pótolható, bizonyos jellemzői miatt akár Ő is, hanem inkább úgy, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „milliók közt az egyetlenegy.” Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nemcsak személyesen ismerhettem, hanem élete alkonyán barátjának, és ha nem túlzás, szeretném azt gondolni, hogy „szellemi” társává, „fiává” fogadott. Egy kicsit talán túl is értékelte irodalmi talentumomat és irodalomnépszerűsítő szerepem jelentőségét. Ezt talán az olvasó is megbocsájthatja egy idős, élete alkonyán lévő, már beteges napjait morzsoló embernek, akire egy volt tanítványa „rázúdítja a rivaldafényt”.
Engem egyszerűen csak a versei szeretetén túl felháborított, hogy egy ilyen kaliberű alkotót így „elfeled” a világ, vagy, ami még szomorúbb, az általa rajongva imádott Debrecen. Ma, a születése napján megírom ezt a kis nekrológot, és kivárom az év végét, hátha valakinek eszébe jut az „Öreg babérkoszorús”, vagy ahogyan ő nevezte: A kalapos király.
Egyelőre nem rengette meg a világot a költészete – igen, sejtem, nagy valószínűséggel nem is fogja. De mindig rengetni kell ezt a világot? Csak halkan kérdezem. Az irodalom művészete kapcsán hobbistának tartom magam, és megszerzett bizonyítványaim ellenére valószínűleg az is vagyok, de nekem, irodalomszerető embernek, élmény volt nemcsak a „nagyok” strófáit olvasni. A mezőn is azt szeretem, hogy sokszínű, változatos.
Az, hogy Józsi Bátyámmal összeköt minket a magyar ugar, a Hortobágyból szakadtság, csak hab volt a tortán számomra. Ő rajongásig szerette, és művelni is igyekezett ezt a valljuk meg őszintén kietlen tájat. Művelgetésével én is próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, de azért gyakran hangot adtam kritikáimnak – szándékaim, mint Adyé, a jobbítás és a haladás érdekében. Jóska bá is tudta, látta a gondokat, jobban is, mint én, de neki igazi hazája volt az alföldi táj. Az a föld, mely testét is befogadta.
Mennyit foglalkozott „ontológiai” vonatkozású költeményeiben ezzel az utolsó földi aktusával! Mennyire tudta éltében, mit hagy majd el. Mennyit énekelt az édesanyák pótolhatatlanságáról, a nők csodálatáról, a bor, a létezés mámoráról. Bölcs embert tiszteltem benne, hiszen nagyon olvasott, lexikális tudású ember is volt. De Ő is ember volt, és a bölcselet ide-oda belecsúszott a „politikába”. Véleményem szerint ezt jobb lett volna elkerülni, de nem mindenki teheti meg, ilyen-olyan okokból. Azt gondolom, hogy „mellőzöttsége” hátterében ez az „árnyék” is ott lehet. Ezt a dolgot a történészek, a társadalom- és politikaetikai kutatók feladata megítélni.
Nekem, aki a költészete felől közelítettem hozzá, annyi a feladatom és szerepem, hogy emlékezzek rá. Ebben is van elmaradásom, jószerével. De ma, a születése napján, elkezdtem egy régóta tervezett projektemet: filmet készítek róla. Ma elkezdtem írni a forgatókönyvet, ezzel köszöntelek, Mester! Isten éltessen, Bényei József!
A Suntory Hall úrhajót idéző koncerttermében fogadja a MÁV zenekar a japán közönség vastapsát
Székely Edit fuvolaművész arról tájékoztatta a FakTúra folyóiratot, hogy a MÁV Szimfonikusok zenekar húsz napos japán turnéja hatalmas sikerrel zajlik, minden helyszínen telt házzal és vastapssal jutalmazza az európai közönséghez képest nagyon fegyelmezett és tisztelettudó közönség az előadókat. 2024. július másodikán este hétkor Tokióban, a világhírű -belső terével egy futurisztikus űrhajót idéző- Suntory Hallban léptek föl Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével. A fuvolaművész hangsúlyozta: „minden közönség, koncert fontos számunkra, de ez a helyszín a turnénk fénypontjának nevezhető.”
A mester a fuvolaművészekkel (Székely Edit Kobayashi mellett jobbra)
Tudósítónk véleménye egybeesik a zenekar közleményével: „Fantasztikus élménnyel gazdagodtunk ma Tokióban, a Suntory Hallban. Nagy izgalommal készültünk erre a koncertre, hiszen a város neves hangversenytermének közönsége magas színvonalú előadást vár mindenkitől, aki itt színpadra lép. Megtisztelő volt számunkra, hogy a nézőket Aulner-Bálint Anna, Magyarország tokiói nagykövete köszöntötte. A koncert műsora az eddigiekhez képest is más volt, itt játszottuk először a turnénk során Csajkovszij IV. szimfóniáját Rossini, A sevillai borbély nyitánya és Liszt, I. zongoraversenye mellett. Lenyűgöző volt ma is Kobayashi Ken-Ichiro vezénylése, és az is igazolta számunkra a nagy sikert, hogy ráadás nélkül nem engedett el bennünket a közönség. Így Brahms 5. magyar táncával búcsúztunk a várostól, szívünkben a hatalmas siker örömével.„
Én három koncertjén voltam eddig a hivatásos művészegyüttesnek mindegyik egy életre szóló élményt jelentett, és a zenekar tagjaival beszélgetve, illetve róluk kritikát írva is megfogalmaztam azt a véleményem, hogy amennyire én nem szakemberként meg tudom állapítani a MÁV Szimfonikusok egy világszínvonalú zenekar, úgy tűnik a vezetőjük is így gondolkodik:
„Lendvai György, zenekarunk igazgatója mindig arra törekedett, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekart nemzetközi szinten is ismertté, elismertté tegye. Ennek köszönhető, hogy világklasszis karmesterekkel, szólistákkal dolgozhatunk együtt és meghívásokat kapunk külföldi fellépésekre, turnékra is. Japánban legutóbb 2019-ben voltunk, és nagy öröm, hogy újra itt lehetünk.”
Székely Edit elmondása szerint, néha embert próbáló egy ilyen háromhetes turné, de összeszokottan már-már „családként” működik zenekaruk és azért kikapcsolódásra is akad idő, mint azt cikkünk utolsó fényképe is bizonyítja amit tudósítónk egyik kedvenc helyszínéről küldött el a FakTúra kulturális és művészeti folyóiratnak ezzel exkluzívvá téve tudósításunkat, amit ezúton is köszönünk!
A családi házatokban, otthonodban a családi fészek „közepén” van a műtermed, nem igényled az alkotói magányt?
Az alkotás nem egy csapatmunka, hanem önálló tevékenység. Leghatékonyabban én is akkor tudok alkotni, hogyha csak erre összpontosítok és nem kell megszakítanom a folyamatot. Mivel azonban az ihletet a családomból merítem, néha inspiráló a gyerekeim jelenléte a műtermemben. Direkt kialakítottam nekik egy részt, ahol az eszközeik vannak, így amikor elkezdek festeni, ők is lefoglalják magukat. Szerencsére egyre ügyesebbek. Azt is tudják, mit hol találnak, ha esetleg valami egyéb eszközre lenne szükségük. Már nem kell mindenben segíteni nekik, így lehetőségem van elmélyülten alkotni.
Mondhatni patika rend van a lakás minden négyzetcentiméterén, úgy éreztem nem csak az interjú miatt, erre tippeltem a képeid konstruáltsága okán is. Az egy lelki igényed, vagy hétköznapi praktikusság? Hogy viszonyul ehhez a család, csemetéid kicsik még, hogy lehetséges ez a rend és tisztaság?
Ez inkább praktikusság, mint lelki igény. Az eszközeim elhelyezésének van egy rendszere. Amikor festek, vagy tervezek, szeretem a megfelelő anyagokat azonnal elővenni és így valóban az alkotási folyamatra figyelni. Mivel a gyerekek mellett csak korlátozott időt tudok a műteremben tölteni, alapvető fontosságú, hogy mindent azonnal megtaláljak. A gyerekek az elején szinte minden cuccomat szétpakolták. Volt olyan, hogy az alapozáshoz használt ecsetemet hetekkel később a fagyasztóban találtam meg. Ezután kénytelen voltam szabályokat alkotni. Használhatnak szinte mindent a műtermemből, de ugyanoda kell visszarakniuk, hiszen én ott fogom keresni. Ez tök jól bevált. Megtanulták a rendszert, így közösen használhatjuk a műtermet és az ősz hajszálaim is kevesebbnek tűnnek.
Mesélj kicsit a művészeti koncepciódról, illetve festési technikáidról.
Munkáimban a gyerekeim mindennapjait örökítem meg. Ugyan létező jeleneteket festek, de az eseményeket összekeverem és kiegészítem, így a hétköznapi témák mellett saját múltam és gyerekkori élményeim is megjelennek. Ennek szimbóluma a nyúl, amit különböző formában, de szinte mindig a képeimre festek. A hétköznapi cselekedeteink mögötti boldog pillanatok érdekelnek. Gyerekeim még úgy tudnak örülni egy esős időszak csigainváziójának, hogy érdemes példát vennünk róluk. Szeretem ezeket a pillanatokat és ma már tudatosan figyelem és használom fel az alkotásnál.
Az alakok részletgazdag elemeit homogén színfelületekkel variálom. Gyakran használom a gyerekeim rajzainak részleteit is a képeimen, akár még nekik is megengedem, hogy belefessenek a képeimbe. Jelenleg egy barátnőmtől kapott, irodából kiselejtezett indigó készlettel kísérletezek. Érdekel a festés és a grafika kapcsolata.
A kerámia vonal, honnan hogyan jött, ott mintha az iparművészet dominánsabb lenne, vagy rosszul érzem?
A festészet mellett néhány éve kerámiával is kísérletezem. Mindig is élt bennem egy tárgyalkotó vonal. Néha szükségem van arra a fajta kikapcsolódásra, hogy teljesen elengedjem magam és az alkotás által egy másik síkba jussak. Festésnél már bennem vannak a tanult dolgok, még egy elmélyült alkotásnál is figyelek ezekre. Agyagozásnál viszont ezek nincsenek, pusztán egy meditatív, jótékony hatás érződik.
Jelenleg kisméretű szobrokat és tálakat készítek, ezek nem funkcionális, inkább dekoratív elemek. Folyamatosan keresem a kapcsolódást a festményeim és kerámiáim formavilága között. Gyakran kerülnek nyuszifülek, giliszták, csigák, vagy más a képeimen is megtalálható élőlények ezekre a tárgyakra.
Jól érzem, hogy nagyon tervszerűen dolgozol?
Mivel a családom miatt kevés időm jut az alkotásra, fontos számomra, hogy a műteremben hatékony legyek. Eleve az alapozás és egyéb fázisok száradási ideje is lelassít, fontos, hogy legyenek terveim. Általában a laptopomon tervezek, hiszen ezt egy altatáshoz is magammal tudom vinni. Kisfiam még így alszik el. Utazás közben is szoktam rajzolgatni, mindig van nálam füzet vagy legalább egy papírfecni. A festmény egészen az alkotás végéig változik ugyan, de a terv segít az iránymutatásban.
Egyre fontosabb személy vagy a kortárs művészet szövetében, mi az arány a műtermi munka és a menedzsment között?
Próbálok mindenre időt szánni, de ez nagyon nehéz. Tisztában vagyok vele, hogy elengedhetetlen például a social média jelenlét, a műtermi munkát mégis sokkal fontosabbnak értékelem. Próbálom megtalálni az arany középutat
Nagyon lazának, kiegyensúlyozottnak, boldognak tűnsz, mégsem kell pokolra menni, ha dudások akarunk lenni?
Hiszem, hogy lehet és érdemes örülni minden apró dolognak. Nagyon sokat tanulok ezzel kapcsolatban a gyerekeimtől, ők ösztönösen megtalálják ezeket a boldogságforrásokat. Szeretnék többet alkotni, fejlődni, néha őrlődök a feladatok és a vágyak között, vannak mélypontok amikor úgy érzem teljesen elvesztettem a türelmem, de ilyenkor veszek egy nagy levegőt, ránézek a gyerekeimre és rájövök, hogy megtaláltam a helyem.
Fontosnak tartod, hogy legyen időd a festésre, meg tudod mondani, hány kiállítható alkotásod van, illetve 70-80 éves korodra, lesz annyi, hogy mondjuk egy egyéni MODEM kiállításhoz elegendő legyen, beleférhet a Reigl Juditi volumen család, gyerekek, munka mellett is?
Jelenleg nem a képeim mennyiségén van a fókusz. Jobban foglalkoztat, a mögöttes tartalom, a kísérletezés, az új formák keresése, a szimbólumok kialakítása. A gyerekeim születése után inkább kisebb méretű vásznakra dolgoztam, ezeket tudtam befejezni. Most végre újra van lehetőségem nagyméretű képeket festeni. Szuper lenne a MODEM-ben kiállítani, de messze még a 80 év! Esetleg előtte nem lehetne? 2024. július 4-én csütörtökön a HAB-ban nyílik kiállításom. Azért az is menő lesz.
Legyen én szurkolok neked, köszönöm, hogy beengedted a FakTúra folyóiratot a műtermedbe, sok sikert a jövőre is!
Amióta nem emlékszem sem arra, aki vagyok, sem arra, ahonnan jöttem, szabadabban áramlik a levegő a tüdőm felé és vissza, fut a vér az ereimben, a szemem előtt olajos gördülékenységgel különös képek olvadnak egymásba, felfogni sincs időm őket, csupán gyanítom, hogy ezek röghöz kötött egykori világom utolsó tüneményei. Lehunyom a szemem, mert az elmém nem képes követni őket, és amikor kinyitom, egyenest a napba bámulok, nem vakít, nem igazi, kör alakú darabja az égnek a falevelek között,
A Fehér Vera: Mesterséges kör, a Let Them Breathe You című sorozatból, 2022.
negatívja mégis előttem táncol, amint az utca forgatagára irányítom a figyelmemet, körülöttem kocsonyásodik az idő, nagy levegőt veszek, mielőtt borostyánná merevedne, mögötte elmosódó alakok táncolnak, kinyújtott végtagokkal, egymást soha el nem érve,
Agócs József: Tánc, 2019.
már csak az iramot érzem, el fogok szédülni, kell egy tükör, amiben megkapaszkodom, másképp elzuhanok. Egy kirakat üvegében megpillantom magam –vénséges tibeti arc, férfié és nőé egyaránt lehet. Mellette felirat: néma embermese – ő volnék?
eM Soós György: Néma embermesék Tibetből, 2016
Közelítek hozzá, bebújok ráncai hasadékába, vissza önmagamba – hogy ki ez az önmagam, az még kérdés, tengernyi a válasz, látom is e tengert, hamuszürke víztömeg, kopár, sziklás partján ember nagyságú képkeret áll kapuként,
Fuchs Lehel: Képkapu, Ciprus, 2019
a belé zárt hullámok felé indulok. Víz és ég mind sötétebb lesz, már feketén ragyog, mint az éjféli égbolt, a keret mértani szövevényre bomlik. Egy szédítően magas bérház belső udvarán nézek felfelé, egyformán kopott ablakok és erkélyek mechanikus hálójára, melynek súlyát az ég fekete csíkja sem enyhíti.
Balogh Attila: Hong Kong, 2018
Valamelyik piszkos kis lyuk az enyém e toronyban. Érdemes-e tovább kutatni a személyazonosságomat? Teszek egy lépést hátra, ahol az előbb még a part volt, ekkor azonban világosság gyúl egy földszinti ajtó két szárnya közt, a fénycsík épp a lábamig ér.
London Katalin: Kijárat 3, 2010.
Az ajtó homályos szobára nyílik, itt látlak meg először egy hasadt tükörben, lehajtott fejjel, meztelenül állsz egy ódon konyhaszekrény előtt, melledet és ágyékodat elrejtik a törésvonalak,
Hitre Imola: Censored 2. részlet a Censored című sorozatból, 2018.
de már ennyiből is tudhatom, férfi vagyok; némi sajnálattal vetem le fele gúnyám, ekkor nézel fel, de csupán vérvörös ajkadban lehetek biztos, a szemüvegedről visszaverődő fény elrejti tekinteted – ez a fény belőlem eredne? Képtelenség. Oldaladba kerülök, most guggolsz, egy futó lendületével, talpadat magas sarok támasztja meg, hátad nyílként görbül előre,
Ajkai Dávid: Vogue Brasil, 2017.
egy biztos célra meredsz; lehetetlen keresztezni szemed sugarát. Szólok hozzád, de nem hallod, füledet egy szegfű takarja. Aztán mégis észreveszel, arcod fényködbe temetkezik,
Nyilas Ilona: Önarckép,1974.
valaki más hazudja rád, nem én, ezúttal tényleg látsz, egy másodperc, és egyetlen titkom sem marad az enyém. Hogy mindkettőnknek bizonyítsam, tévedek, magammal húzlak, fel a kockalabirintusba, szerény kis odúmba, valami fontosat akarok mutatni, csak akkor tudom meg, mit, amikor rátalálunk. Órákon keresztül mászunk felfelé egyforma folyosók és ajtók rendszerében, lábaid ólmosságát érzem, noha bárhová benyithatok, hozzám jutunk. Felrántom a legközelebbi ajtó kilincsét, mögötte végtelen beton, középen neonfény alatt egy alvó cédrus.
Martinkó Márk: Mesterséges Zöld No.8.
Otthonunk lehet e hely? Rám meredsz, szemeinkben egymásra merőleges kérdések. Lennie kell itt még valaminek, ami jóváhagyja maradásunk, és a fa mögött, a föld fölött lebegve meg is lelem a szegfűd mását. Fellélegzem, máris megragadjuk a szárát, de nem történik semmi; keserves a felismerés: a virágot tartó kezek nem hozzánk tartoznak.
Két csonk kapaszkodik bele görcsösen, mi már nem férhetünk hozzá. A neon halk pukkanással kialszik, és emlékezni kezdek a világra, amelyből jövök, bár helyet és évszámot nem tudnék megnevezni. Nem várom meg, amíg a szoba rám hull, futásnak eredek, talán benned botlok meg, talán a küszöbben, néhány lépcsőfok és az utcán vagyok, romok közt, nehezen tisztul a kép, mintha egy golyó ütötte szélvédőn keresztül figyelném.
Mónos Gábor: Tájkép Csata közben, részlet a Délszláv háború című sorozatból, 1991.
Mánfai György: Apály, 2013
Torkom kiszárad, elhagyott csónakok,
majd egy strand behavazott csúszdája mellett visz az utam,
Kerekes Emőke: Strand, részlet az Losif, Alexe, Koloman című sorozatból, 2019
amin egykor boldogan siklottam lefelé. A nevedet kiáltom, hátha a közelben vagy még, az igazat üvölteném, de a szám tele van újságpapírral,
Haris László: Törvénytelen avantgarde, 1971.
bölcs bolondok gondolatait öklendezem fel csupán, azt is szalagcímekben. Amott végre mozgás: halászok jönnek szembe a parton,
Balázs Zsolt: Halászok, 2022
görnyedt háttal, megfeszült arccal, hosszú kötélen homályos alakzatot húznak. Egyszer már láttam őket, egy anya fiatal arca rémlik fel, a karján ülök, amikor észreveszem a komor menetet a nyitott ajtóból, kinyújtom a kezem, futnék hozzájuk, de ő szorosan fog: Nem szabad!
Schild Tamás: Nem szabad?!, Somogy, 2017
Nem ez az utad. Most mégis közéjük állok, segítek húzni, nem állhatunk meg, menet közben jár körbe a felejtés vize, hogy kimarja orrunkból a halbűzt, két korty között téged kutatlak, mígnem egy ajtó gyanánt lengedező áttetsző függönyön megtalálom csupasz torzódat,
Máthé András: Drapéria, 2020.
jobb így, nem bírnék a szemedbe nézni. Felém libbensz a szélben, először el-elhessegetlek, de végül engedek, drapéria-bőröd rám csavarodik, orromat por savanyás szaga üli meg, fojtani kezd, hörögve-kapálózva szabadulok, nincs miért maradjak, visszahúzatom magam a halászokkal a vízbe. Nyugalomra lelnék a habokban, de a víz nem enged lélegezni, süllyedek, kitapintom ősöreg tibeti arcom, ráncaimban megül az iszap és egyre mélyebbre hatol a fejembe. Tán százszor is megfulladok, míg végre sirályok vijjogására eszmélek, és újra meglátom magam – egy fiú bukkan vigyorogva elő a tengerből.
Molnár Zoltán: Velencei tó, Agárd, Magyarország, 2016.
Hisz mi sem történt; az ég könnyű, a víz nedves, a hangodat hallom a közelből. Pehelyként úszom a felszínen, hajam megszárad, szőkén lebeg, búzakalász a szél ringatta mezőn;
Zsila Sándor: Szellőszárnyán, 1996.
nem vagyok egyedül, mellettem is lengedeznek, olyanok, mint én; maga a búzamező vagyok, ringásom lassan elcsitul, és a mozdulatlan táblából egy arc nevet a napba,
Szilágyi Lenke: Kiss Erzsi, Pettend, 2001.
csak te lehetsz az, még ha nem is tudom a neved, lehunyt szemhéjad alatt egy újabb napra elegendő béke. Idáig ritkán jutok el, nincs is már tovább, ezért jöttem, ez az a perc, amit, érzem, már nem vehetnek el tőlem. És miután az ébresztőóra hangjára engedelmesen visszaólmosodom testem horgonyába egy fotókiállítás másnapján, néhány másodpercig csakugyan az enyém.
Kettőspont / színház & spirituális ügynökség MÁJUSI PROGRAMOK a Kettőspontban és a Kispontban ❤
Mindent lehet mondani, de azt nem, hogy eseménytelen lesz a május a Ráday utcai teátrumban! Mindjárt a hónap elején egy erős felütéssel indul a program, a finoman szólva is karakteres Hádész Látomások az Alvilágból monodráma az egyik leggrandiózusabb színpadképpel rendelkező színmű amit eddig a Kettőspontben láthattunk, másnap a Diogenészben csodálhatjuk meg Formanek Csaba játékát.
Nagy örömömre a filozófia is helyet kap a programban a Diogenész Kávéház második estjével, amit Nemes László filozófus vezet. A komoly kérdésfeltevéseket Forgács Gábor Humorforgácsai előzik meg a sűrű programkavalkádban, mely jelzi mennyire széleskörűen igyekszik a teátrum kiszolgálni nézőit.
Személy szerint nagyon várom Ács Tamás új estjét, A bor dicsérete címmel, Tamás karizmáját ismerve azt hiszem az előadás telitalálat lesz, melyhez a Dúzsi borászat szervírozza a finomabbnál, finomabb borokat.
Nem tudom a kedves olvasó, hogy érzi, de én úgy érzem mintha kifejezetten nekem állították volna össze a májusi programot, hiszen nagy szenvedélyem a Jazz zene is megjelenik a repertoárban HEJ! 🙂
