Fotó: Rékasi Attila | Vers CD bemutató-Benedek Elek Könyvtár, Debrecen | Rékasi Fotóművészeti Gyűjtemény – Újpest
Hét éve már, hogy nincs közöttünk, hiánya pótolhatatlan. Nem feltétlenül azért, mert egyesek szerint minden ember pótolható, bizonyos jellemzői miatt akár Ő is, hanem inkább úgy, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „milliók közt az egyetlenegy.” Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy nemcsak személyesen ismerhettem, hanem élete alkonyán barátjának, és ha nem túlzás, szeretném azt gondolni, hogy „szellemi” társává, „fiává” fogadott. Egy kicsit talán túl is értékelte irodalmi talentumomat és irodalomnépszerűsítő szerepem jelentőségét. Ezt talán az olvasó is megbocsájthatja egy idős, élete alkonyán lévő, már beteges napjait morzsoló embernek, akire egy volt tanítványa „rázúdítja a rivaldafényt”.
Engem egyszerűen csak a versei szeretetén túl felháborított, hogy egy ilyen kaliberű alkotót így „elfeled” a világ, vagy, ami még szomorúbb, az általa rajongva imádott Debrecen. Ma, a születése napján megírom ezt a kis nekrológot, és kivárom az év végét, hátha valakinek eszébe jut az „Öreg babérkoszorús”, vagy ahogyan ő nevezte: A kalapos király.
Egyelőre nem rengette meg a világot a költészete – igen, sejtem, nagy valószínűséggel nem is fogja. De mindig rengetni kell ezt a világot? Csak halkan kérdezem. Az irodalom művészete kapcsán hobbistának tartom magam, és megszerzett bizonyítványaim ellenére valószínűleg az is vagyok, de nekem, irodalomszerető embernek, élmény volt nemcsak a „nagyok” strófáit olvasni. A mezőn is azt szeretem, hogy sokszínű, változatos.
Az, hogy Józsi Bátyámmal összeköt minket a magyar ugar, a Hortobágyból szakadtság, csak hab volt a tortán számomra. Ő rajongásig szerette, és művelni is igyekezett ezt a valljuk meg őszintén kietlen tájat. Művelgetésével én is próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, de azért gyakran hangot adtam kritikáimnak – szándékaim, mint Adyé, a jobbítás és a haladás érdekében. Jóska bá is tudta, látta a gondokat, jobban is, mint én, de neki igazi hazája volt az alföldi táj. Az a föld, mely testét is befogadta.
Mennyit foglalkozott „ontológiai” vonatkozású költeményeiben ezzel az utolsó földi aktusával! Mennyire tudta éltében, mit hagy majd el. Mennyit énekelt az édesanyák pótolhatatlanságáról, a nők csodálatáról, a bor, a létezés mámoráról. Bölcs embert tiszteltem benne, hiszen nagyon olvasott, lexikális tudású ember is volt. De Ő is ember volt, és a bölcselet ide-oda belecsúszott a „politikába”. Véleményem szerint ezt jobb lett volna elkerülni, de nem mindenki teheti meg, ilyen-olyan okokból. Azt gondolom, hogy „mellőzöttsége” hátterében ez az „árnyék” is ott lehet. Ezt a dolgot a történészek, a társadalom- és politikaetikai kutatók feladata megítélni.
Nekem, aki a költészete felől közelítettem hozzá, annyi a feladatom és szerepem, hogy emlékezzek rá. Ebben is van elmaradásom, jószerével. De ma, a születése napján, elkezdtem egy régóta tervezett projektemet: filmet készítek róla. Ma elkezdtem írni a forgatókönyvet, ezzel köszöntelek, Mester! Isten éltessen, Bényei József!
A Suntory Hall úrhajót idéző koncerttermében fogadja a MÁV zenekar a japán közönség vastapsát
Székely Edit fuvolaművész arról tájékoztatta a FakTúra folyóiratot, hogy a MÁV Szimfonikusok zenekar húsz napos japán turnéja hatalmas sikerrel zajlik, minden helyszínen telt házzal és vastapssal jutalmazza az európai közönséghez képest nagyon fegyelmezett és tisztelettudó közönség az előadókat. 2024. július másodikán este hétkor Tokióban, a világhírű -belső terével egy futurisztikus űrhajót idéző- Suntory Hallban léptek föl Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével. A fuvolaművész hangsúlyozta: „minden közönség, koncert fontos számunkra, de ez a helyszín a turnénk fénypontjának nevezhető.”
A mester a fuvolaművészekkel (Székely Edit Kobayashi mellett jobbra)
Tudósítónk véleménye egybeesik a zenekar közleményével: „Fantasztikus élménnyel gazdagodtunk ma Tokióban, a Suntory Hallban. Nagy izgalommal készültünk erre a koncertre, hiszen a város neves hangversenytermének közönsége magas színvonalú előadást vár mindenkitől, aki itt színpadra lép. Megtisztelő volt számunkra, hogy a nézőket Aulner-Bálint Anna, Magyarország tokiói nagykövete köszöntötte. A koncert műsora az eddigiekhez képest is más volt, itt játszottuk először a turnénk során Csajkovszij IV. szimfóniáját Rossini, A sevillai borbély nyitánya és Liszt, I. zongoraversenye mellett. Lenyűgöző volt ma is Kobayashi Ken-Ichiro vezénylése, és az is igazolta számunkra a nagy sikert, hogy ráadás nélkül nem engedett el bennünket a közönség. Így Brahms 5. magyar táncával búcsúztunk a várostól, szívünkben a hatalmas siker örömével.„
Én három koncertjén voltam eddig a hivatásos művészegyüttesnek mindegyik egy életre szóló élményt jelentett, és a zenekar tagjaival beszélgetve, illetve róluk kritikát írva is megfogalmaztam azt a véleményem, hogy amennyire én nem szakemberként meg tudom állapítani a MÁV Szimfonikusok egy világszínvonalú zenekar, úgy tűnik a vezetőjük is így gondolkodik:
„Lendvai György, zenekarunk igazgatója mindig arra törekedett, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekart nemzetközi szinten is ismertté, elismertté tegye. Ennek köszönhető, hogy világklasszis karmesterekkel, szólistákkal dolgozhatunk együtt és meghívásokat kapunk külföldi fellépésekre, turnékra is. Japánban legutóbb 2019-ben voltunk, és nagy öröm, hogy újra itt lehetünk.”
Székely Edit elmondása szerint, néha embert próbáló egy ilyen háromhetes turné, de összeszokottan már-már „családként” működik zenekaruk és azért kikapcsolódásra is akad idő, mint azt cikkünk utolsó fényképe is bizonyítja amit tudósítónk egyik kedvenc helyszínéről küldött el a FakTúra kulturális és művészeti folyóiratnak ezzel exkluzívvá téve tudósításunkat, amit ezúton is köszönünk!
A családi házatokban, otthonodban a családi fészek „közepén” van a műtermed, nem igényled az alkotói magányt?
Az alkotás nem egy csapatmunka, hanem önálló tevékenység. Leghatékonyabban én is akkor tudok alkotni, hogyha csak erre összpontosítok és nem kell megszakítanom a folyamatot. Mivel azonban az ihletet a családomból merítem, néha inspiráló a gyerekeim jelenléte a műtermemben. Direkt kialakítottam nekik egy részt, ahol az eszközeik vannak, így amikor elkezdek festeni, ők is lefoglalják magukat. Szerencsére egyre ügyesebbek. Azt is tudják, mit hol találnak, ha esetleg valami egyéb eszközre lenne szükségük. Már nem kell mindenben segíteni nekik, így lehetőségem van elmélyülten alkotni.
Mondhatni patika rend van a lakás minden négyzetcentiméterén, úgy éreztem nem csak az interjú miatt, erre tippeltem a képeid konstruáltsága okán is. Az egy lelki igényed, vagy hétköznapi praktikusság? Hogy viszonyul ehhez a család, csemetéid kicsik még, hogy lehetséges ez a rend és tisztaság?
Ez inkább praktikusság, mint lelki igény. Az eszközeim elhelyezésének van egy rendszere. Amikor festek, vagy tervezek, szeretem a megfelelő anyagokat azonnal elővenni és így valóban az alkotási folyamatra figyelni. Mivel a gyerekek mellett csak korlátozott időt tudok a műteremben tölteni, alapvető fontosságú, hogy mindent azonnal megtaláljak. A gyerekek az elején szinte minden cuccomat szétpakolták. Volt olyan, hogy az alapozáshoz használt ecsetemet hetekkel később a fagyasztóban találtam meg. Ezután kénytelen voltam szabályokat alkotni. Használhatnak szinte mindent a műtermemből, de ugyanoda kell visszarakniuk, hiszen én ott fogom keresni. Ez tök jól bevált. Megtanulták a rendszert, így közösen használhatjuk a műtermet és az ősz hajszálaim is kevesebbnek tűnnek.
Mesélj kicsit a művészeti koncepciódról, illetve festési technikáidról.
Munkáimban a gyerekeim mindennapjait örökítem meg. Ugyan létező jeleneteket festek, de az eseményeket összekeverem és kiegészítem, így a hétköznapi témák mellett saját múltam és gyerekkori élményeim is megjelennek. Ennek szimbóluma a nyúl, amit különböző formában, de szinte mindig a képeimre festek. A hétköznapi cselekedeteink mögötti boldog pillanatok érdekelnek. Gyerekeim még úgy tudnak örülni egy esős időszak csigainváziójának, hogy érdemes példát vennünk róluk. Szeretem ezeket a pillanatokat és ma már tudatosan figyelem és használom fel az alkotásnál.
Az alakok részletgazdag elemeit homogén színfelületekkel variálom. Gyakran használom a gyerekeim rajzainak részleteit is a képeimen, akár még nekik is megengedem, hogy belefessenek a képeimbe. Jelenleg egy barátnőmtől kapott, irodából kiselejtezett indigó készlettel kísérletezek. Érdekel a festés és a grafika kapcsolata.
A kerámia vonal, honnan hogyan jött, ott mintha az iparművészet dominánsabb lenne, vagy rosszul érzem?
A festészet mellett néhány éve kerámiával is kísérletezem. Mindig is élt bennem egy tárgyalkotó vonal. Néha szükségem van arra a fajta kikapcsolódásra, hogy teljesen elengedjem magam és az alkotás által egy másik síkba jussak. Festésnél már bennem vannak a tanult dolgok, még egy elmélyült alkotásnál is figyelek ezekre. Agyagozásnál viszont ezek nincsenek, pusztán egy meditatív, jótékony hatás érződik.
Jelenleg kisméretű szobrokat és tálakat készítek, ezek nem funkcionális, inkább dekoratív elemek. Folyamatosan keresem a kapcsolódást a festményeim és kerámiáim formavilága között. Gyakran kerülnek nyuszifülek, giliszták, csigák, vagy más a képeimen is megtalálható élőlények ezekre a tárgyakra.
Jól érzem, hogy nagyon tervszerűen dolgozol?
Mivel a családom miatt kevés időm jut az alkotásra, fontos számomra, hogy a műteremben hatékony legyek. Eleve az alapozás és egyéb fázisok száradási ideje is lelassít, fontos, hogy legyenek terveim. Általában a laptopomon tervezek, hiszen ezt egy altatáshoz is magammal tudom vinni. Kisfiam még így alszik el. Utazás közben is szoktam rajzolgatni, mindig van nálam füzet vagy legalább egy papírfecni. A festmény egészen az alkotás végéig változik ugyan, de a terv segít az iránymutatásban.
Egyre fontosabb személy vagy a kortárs művészet szövetében, mi az arány a műtermi munka és a menedzsment között?
Próbálok mindenre időt szánni, de ez nagyon nehéz. Tisztában vagyok vele, hogy elengedhetetlen például a social média jelenlét, a műtermi munkát mégis sokkal fontosabbnak értékelem. Próbálom megtalálni az arany középutat
Nagyon lazának, kiegyensúlyozottnak, boldognak tűnsz, mégsem kell pokolra menni, ha dudások akarunk lenni?
Hiszem, hogy lehet és érdemes örülni minden apró dolognak. Nagyon sokat tanulok ezzel kapcsolatban a gyerekeimtől, ők ösztönösen megtalálják ezeket a boldogságforrásokat. Szeretnék többet alkotni, fejlődni, néha őrlődök a feladatok és a vágyak között, vannak mélypontok amikor úgy érzem teljesen elvesztettem a türelmem, de ilyenkor veszek egy nagy levegőt, ránézek a gyerekeimre és rájövök, hogy megtaláltam a helyem.
Fontosnak tartod, hogy legyen időd a festésre, meg tudod mondani, hány kiállítható alkotásod van, illetve 70-80 éves korodra, lesz annyi, hogy mondjuk egy egyéni MODEM kiállításhoz elegendő legyen, beleférhet a Reigl Juditi volumen család, gyerekek, munka mellett is?
Jelenleg nem a képeim mennyiségén van a fókusz. Jobban foglalkoztat, a mögöttes tartalom, a kísérletezés, az új formák keresése, a szimbólumok kialakítása. A gyerekeim születése után inkább kisebb méretű vásznakra dolgoztam, ezeket tudtam befejezni. Most végre újra van lehetőségem nagyméretű képeket festeni. Szuper lenne a MODEM-ben kiállítani, de messze még a 80 év! Esetleg előtte nem lehetne? 2024. július 4-én csütörtökön a HAB-ban nyílik kiállításom. Azért az is menő lesz.
Legyen én szurkolok neked, köszönöm, hogy beengedted a FakTúra folyóiratot a műtermedbe, sok sikert a jövőre is!
Amióta nem emlékszem sem arra, aki vagyok, sem arra, ahonnan jöttem, szabadabban áramlik a levegő a tüdőm felé és vissza, fut a vér az ereimben, a szemem előtt olajos gördülékenységgel különös képek olvadnak egymásba, felfogni sincs időm őket, csupán gyanítom, hogy ezek röghöz kötött egykori világom utolsó tüneményei. Lehunyom a szemem, mert az elmém nem képes követni őket, és amikor kinyitom, egyenest a napba bámulok, nem vakít, nem igazi, kör alakú darabja az égnek a falevelek között,
A Fehér Vera: Mesterséges kör, a Let Them Breathe You című sorozatból, 2022.
negatívja mégis előttem táncol, amint az utca forgatagára irányítom a figyelmemet, körülöttem kocsonyásodik az idő, nagy levegőt veszek, mielőtt borostyánná merevedne, mögötte elmosódó alakok táncolnak, kinyújtott végtagokkal, egymást soha el nem érve,
Agócs József: Tánc, 2019.
már csak az iramot érzem, el fogok szédülni, kell egy tükör, amiben megkapaszkodom, másképp elzuhanok. Egy kirakat üvegében megpillantom magam –vénséges tibeti arc, férfié és nőé egyaránt lehet. Mellette felirat: néma embermese – ő volnék?
eM Soós György: Néma embermesék Tibetből, 2016
Közelítek hozzá, bebújok ráncai hasadékába, vissza önmagamba – hogy ki ez az önmagam, az még kérdés, tengernyi a válasz, látom is e tengert, hamuszürke víztömeg, kopár, sziklás partján ember nagyságú képkeret áll kapuként,
Fuchs Lehel: Képkapu, Ciprus, 2019
a belé zárt hullámok felé indulok. Víz és ég mind sötétebb lesz, már feketén ragyog, mint az éjféli égbolt, a keret mértani szövevényre bomlik. Egy szédítően magas bérház belső udvarán nézek felfelé, egyformán kopott ablakok és erkélyek mechanikus hálójára, melynek súlyát az ég fekete csíkja sem enyhíti.
Balogh Attila: Hong Kong, 2018
Valamelyik piszkos kis lyuk az enyém e toronyban. Érdemes-e tovább kutatni a személyazonosságomat? Teszek egy lépést hátra, ahol az előbb még a part volt, ekkor azonban világosság gyúl egy földszinti ajtó két szárnya közt, a fénycsík épp a lábamig ér.
London Katalin: Kijárat 3, 2010.
Az ajtó homályos szobára nyílik, itt látlak meg először egy hasadt tükörben, lehajtott fejjel, meztelenül állsz egy ódon konyhaszekrény előtt, melledet és ágyékodat elrejtik a törésvonalak,
Hitre Imola: Censored 2. részlet a Censored című sorozatból, 2018.
de már ennyiből is tudhatom, férfi vagyok; némi sajnálattal vetem le fele gúnyám, ekkor nézel fel, de csupán vérvörös ajkadban lehetek biztos, a szemüvegedről visszaverődő fény elrejti tekinteted – ez a fény belőlem eredne? Képtelenség. Oldaladba kerülök, most guggolsz, egy futó lendületével, talpadat magas sarok támasztja meg, hátad nyílként görbül előre,
Ajkai Dávid: Vogue Brasil, 2017.
egy biztos célra meredsz; lehetetlen keresztezni szemed sugarát. Szólok hozzád, de nem hallod, füledet egy szegfű takarja. Aztán mégis észreveszel, arcod fényködbe temetkezik,
Nyilas Ilona: Önarckép,1974.
valaki más hazudja rád, nem én, ezúttal tényleg látsz, egy másodperc, és egyetlen titkom sem marad az enyém. Hogy mindkettőnknek bizonyítsam, tévedek, magammal húzlak, fel a kockalabirintusba, szerény kis odúmba, valami fontosat akarok mutatni, csak akkor tudom meg, mit, amikor rátalálunk. Órákon keresztül mászunk felfelé egyforma folyosók és ajtók rendszerében, lábaid ólmosságát érzem, noha bárhová benyithatok, hozzám jutunk. Felrántom a legközelebbi ajtó kilincsét, mögötte végtelen beton, középen neonfény alatt egy alvó cédrus.
Martinkó Márk: Mesterséges Zöld No.8.
Otthonunk lehet e hely? Rám meredsz, szemeinkben egymásra merőleges kérdések. Lennie kell itt még valaminek, ami jóváhagyja maradásunk, és a fa mögött, a föld fölött lebegve meg is lelem a szegfűd mását. Fellélegzem, máris megragadjuk a szárát, de nem történik semmi; keserves a felismerés: a virágot tartó kezek nem hozzánk tartoznak.
Két csonk kapaszkodik bele görcsösen, mi már nem férhetünk hozzá. A neon halk pukkanással kialszik, és emlékezni kezdek a világra, amelyből jövök, bár helyet és évszámot nem tudnék megnevezni. Nem várom meg, amíg a szoba rám hull, futásnak eredek, talán benned botlok meg, talán a küszöbben, néhány lépcsőfok és az utcán vagyok, romok közt, nehezen tisztul a kép, mintha egy golyó ütötte szélvédőn keresztül figyelném.
Mónos Gábor: Tájkép Csata közben, részlet a Délszláv háború című sorozatból, 1991.
Mánfai György: Apály, 2013
Torkom kiszárad, elhagyott csónakok,
majd egy strand behavazott csúszdája mellett visz az utam,
Kerekes Emőke: Strand, részlet az Losif, Alexe, Koloman című sorozatból, 2019
amin egykor boldogan siklottam lefelé. A nevedet kiáltom, hátha a közelben vagy még, az igazat üvölteném, de a szám tele van újságpapírral,
Haris László: Törvénytelen avantgarde, 1971.
bölcs bolondok gondolatait öklendezem fel csupán, azt is szalagcímekben. Amott végre mozgás: halászok jönnek szembe a parton,
Balázs Zsolt: Halászok, 2022
görnyedt háttal, megfeszült arccal, hosszú kötélen homályos alakzatot húznak. Egyszer már láttam őket, egy anya fiatal arca rémlik fel, a karján ülök, amikor észreveszem a komor menetet a nyitott ajtóból, kinyújtom a kezem, futnék hozzájuk, de ő szorosan fog: Nem szabad!
Schild Tamás: Nem szabad?!, Somogy, 2017
Nem ez az utad. Most mégis közéjük állok, segítek húzni, nem állhatunk meg, menet közben jár körbe a felejtés vize, hogy kimarja orrunkból a halbűzt, két korty között téged kutatlak, mígnem egy ajtó gyanánt lengedező áttetsző függönyön megtalálom csupasz torzódat,
Máthé András: Drapéria, 2020.
jobb így, nem bírnék a szemedbe nézni. Felém libbensz a szélben, először el-elhessegetlek, de végül engedek, drapéria-bőröd rám csavarodik, orromat por savanyás szaga üli meg, fojtani kezd, hörögve-kapálózva szabadulok, nincs miért maradjak, visszahúzatom magam a halászokkal a vízbe. Nyugalomra lelnék a habokban, de a víz nem enged lélegezni, süllyedek, kitapintom ősöreg tibeti arcom, ráncaimban megül az iszap és egyre mélyebbre hatol a fejembe. Tán százszor is megfulladok, míg végre sirályok vijjogására eszmélek, és újra meglátom magam – egy fiú bukkan vigyorogva elő a tengerből.
Molnár Zoltán: Velencei tó, Agárd, Magyarország, 2016.
Hisz mi sem történt; az ég könnyű, a víz nedves, a hangodat hallom a közelből. Pehelyként úszom a felszínen, hajam megszárad, szőkén lebeg, búzakalász a szél ringatta mezőn;
Zsila Sándor: Szellőszárnyán, 1996.
nem vagyok egyedül, mellettem is lengedeznek, olyanok, mint én; maga a búzamező vagyok, ringásom lassan elcsitul, és a mozdulatlan táblából egy arc nevet a napba,
Szilágyi Lenke: Kiss Erzsi, Pettend, 2001.
csak te lehetsz az, még ha nem is tudom a neved, lehunyt szemhéjad alatt egy újabb napra elegendő béke. Idáig ritkán jutok el, nincs is már tovább, ezért jöttem, ez az a perc, amit, érzem, már nem vehetnek el tőlem. És miután az ébresztőóra hangjára engedelmesen visszaólmosodom testem horgonyába egy fotókiállítás másnapján, néhány másodpercig csakugyan az enyém.
Kettőspont / színház & spirituális ügynökség MÁJUSI PROGRAMOK a Kettőspontban és a Kispontban ❤
Mindent lehet mondani, de azt nem, hogy eseménytelen lesz a május a Ráday utcai teátrumban! Mindjárt a hónap elején egy erős felütéssel indul a program, a finoman szólva is karakteres Hádész Látomások az Alvilágból monodráma az egyik leggrandiózusabb színpadképpel rendelkező színmű amit eddig a Kettőspontben láthattunk, másnap a Diogenészben csodálhatjuk meg Formanek Csaba játékát.
Nagy örömömre a filozófia is helyet kap a programban a Diogenész Kávéház második estjével, amit Nemes László filozófus vezet. A komoly kérdésfeltevéseket Forgács Gábor Humorforgácsai előzik meg a sűrű programkavalkádban, mely jelzi mennyire széleskörűen igyekszik a teátrum kiszolgálni nézőit.
Személy szerint nagyon várom Ács Tamás új estjét, A bor dicsérete címmel, Tamás karizmáját ismerve azt hiszem az előadás telitalálat lesz, melyhez a Dúzsi borászat szervírozza a finomabbnál, finomabb borokat.
Nem tudom a kedves olvasó, hogy érzi, de én úgy érzem mintha kifejezetten nekem állították volna össze a májusi programot, hiszen nagy szenvedélyem a Jazz zene is megjelenik a repertoárban HEJ! 🙂
Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon, bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt, amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem, hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben. S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte, az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam. Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai, közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz. Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként, miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást. Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak, játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy, hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő- felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e? Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?” De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon. Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása, és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni, majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni, lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk, hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk. Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert, előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész, egy alaktalan, örökkön változó izé. Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott, elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk, együttműködünk, kapcsolódunk is. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője (nem jelzett fotók: magánarchívum)
FakTúra: Két hét múlva nyílik jubileumi tárlatod az Újpest Galériában, ennek kapcsán szeretnélek szakmailag kicsit jobban megismerni. Egy vidéki kisvárosban nőttél fel a 80-as 90-es években, ahol a fényképezőgép inkább volt családi eseményeket kiszolgáló kellék, mint művész eszköze. Ebben a közegben mi vitt téged a fotózás felé? Miért pont a fotó?
Sőt, egy három gyermeket nevelő szerény körülmények között élő családban nevelkedtem, úgyhogy fényképezőgépünk nem is volt. Néhány fotó, amit hivatásos fényképészek készítettek óvodai ballagásról, tablóképek, egy-két albumra való esküvői fotó rokonoktól: ennyi volt a fényképekkel való kapcsolata a családomnak. Papír és ceruza volt, ezért rajzoltam gyermekként (nem túl tudatosan, nem is túl jól), lánglelkű ifjúként verseket fabrikáltam, de ezek a próbálkozások még nem voltak értékelhető alkotások. A művészi lélek (nagyon érzékeny gyermek voltam, illetve volt bennem egyfajta különcség, amit a tanáraim is szóvá tettek) megvolt bennem, illetve jó eszű voltam – mondom a tanáraim után -, tanulás nélkül is jó érdemjegyem voltak, több tantárgyban kiemelkedő voltam, kémia, történelem, irodalom. Aztán Kozma László sógorom külföldre ment dolgozni és hozott egy Premier 620-as kompakt gépet. Életemben előszőr fényképeztem! 18 éves voltam ekkor. Természetesen negatív analóg filmre készültek a képek, amiket előhívatva megdöbbentett azok valóság hűsége. Letaglózott az, hogy általuk meg tudtam állítani az idő múlását. A katonaságnál összeismerkedtem Zombor Ferenc őrnagy, repülő irányító tiszttel, aki azóta is atyai jóbarátom. Ő hobbiként fényképezett, gépeket szervizelt. Megjavította az első, fillérekért vásárolt Zenit tükörreflexes „profi” kamerámat, amivel már a szolgálati idő alatt próbáltam elvontabb, nem emlékkép igényű, azon túlmutató felvételeket készíteni, kifejezetten művészi szándékkal (természetesen akkor még csak a szándék volt meg hozzá). Az azonban ott eldőlt, hogy ezzel a művészeti ággal akarok foglalkozni, úgyhogy leszerelve olyan munkát választottam, ahol sok szabadidőm volt és elkezdtem képezni magam. Minden elérhető könyvet megvettem, azokból tanultam. Akkora szenvedéllyel, hogy egyszer elolvastam és már tudtam is a lényegét kívülről. Két év tanulás, gyakorlás után a Debreceni Fotóklubba vittem el a művészi igényű fotóimat. Azonnal felvettek tagnak. Olyan felvételekkel érkeztem, amik kapcsán nagy jövőt jósoltak nekem, kiállították alkotásaimat.
FakTúra: Harminc éve vagy a pályán, mi az, ami ennyi év után is motivál és alkotásra ösztönöz? Tudatosan vagy ösztönösen alkotsz? Igen, 30 év már nem csak fellángolás, néha az ember akár fel is adná, de egyszerűen nem tud szabadulni ettől a szenvedélytől és amikor már azt gondolja, hogy vége, akkor mindig támad egy újabb ötlete vagy egy újabb érzés ragadja el, hogy kamerát ragadjon vagy új képzőművészeti projekten kísérletezzen. Motiválni, úgy gondolom, semmi nem motivál, ez inkább egyfajta „kényszerűség” erő. Tudatosan és ösztönösen is alkotok, ezek kéz a kézben járnak, mindkettőre szükség van. A tudatosság, ha másban nem is, abban mindenképp megjelenik, hogy hivatásos művészként, el kell helyezzem a munkáimat a világ művészetében, nem tehetek úgy, mintha nem létezne művészettörténet. A montázsaim elkészítésénél is szerep jut a tudatosságnak, hiszen a műfajból adódóan sok áthallás, utalás születik a képeken.
FakTúra: Érzed-e szükségét annak, hogy lépést tarts a szakmában történő változásokkal, lekövetsd az újításokat? Ha igen hogy tudod ezt megtenni? Ha nem, mi ennek az oka? Ha nem érezném szükségét, akkor is valamilyen szinten rajta kellene hogy tartsam a szemem a „pályán”, hiszen ez a tanult szakmám. Úgy technikailag mint művészileg fél szemem rajta tartom a dolgokon, de az alkotói munkámra nincs túl nagy hatással ez a figyelés, vagy legalábbis csak nagyon ritkán. Inkább ez a magam útját járom típus vagyok. Én analóggal kezdtem fényképezni, tehát ha nem követném a változásokat akkor még mindig analóggal fotóznék és akkor nagyon trendi lennék, de én a forradalmat és a lehetőséget láttam az elektronikus változásban, úgyhogy digitális fényképezőgépekkel dolgozom, sőt ma a legtöbbet telefonnal fotózom.
FakTúra: Mikor lesz egy alkotásod „teljesen kész”? Mit jelent számodra ez a kifejezés ha fotókról van szó? Létezik-e tökéletesen befejezett műalkotás? Az attól függ, hogy montázst készítek vagy klasszikus fotót. Klasszikus fotónál viszonylag egyszerűbb a helyzet, az bizonyos szempontból már az expozíció pillanatában kész van, de én mindig végzek utómunkát is. Nagyon ritka az, hogy semmilyen utólagos korrekció ne kelljen. Ennek az az oka, hogy a a digitális kép – ugyanúgy mint régen a negatív – egy nyers kép, azon még, ha nagyon keveset is, de utólag biztos, hogy egy-két paramétert be kell állítani. Mivel én sokat foglalkozom kísérletező, illetve fotómontázs technikákkal, így viszonylag sokszor van az, hogy hetekig, hónapokig dolgozom egy képen, többször félreteszem, előveszem a munkát, mire egy kép elkészül, ahogy te fogalmaztál „teljesen kész” lesz, ez akkor jön el, ha két hét ránemnézés után elővéve, úgy érzem, sem hozzátenni, sem elvenni nem tudnék belőle. Természetesen létezik tökéletesen befejezett műalkotás, sőt, műalkotás meglátásom szerint csak a tökéletesen befejezett kép lehet!
FakTúra: Szakmailag és helyileg hol látod magad 10-15 év múlva? Lesz Rékasi 60/40? Amikor rosszat álmodom, akkor a fronton egy lövészárokban hasalok rettegve. Nagyon-nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni, én voltam katona és voltam harci helyzetben is élesben, a hátam közepére sem kívánom a háborút, nem hiszem, hogy képes lennék emberek életét kioltani, megrögzött pacifista vagyok. Amikor nem álmodom rosszat, akkor a realitás talaján állok. Régebben azt gondoltam, mivel tanulmányaim is ezt jósolták, hogy 50 év felett már nem nagyon alkot új dolgokat egy művész, nem nagyon tud eredetit mutatni, de vagy elírták a személyi adataimat, vagy nem feltétlenül mindenkire igazak a kutatások eredményei, ugyanis egyelőre – legnagyobb csodálkozásomra – vannak még kreatív ötleteim, bízok a jövőben. Reményeim szerint Újpesten leszek, lesz 60/40, bár ez már olyan finisesen hangzik, de az idő nem kegyelmez senkinek, miért pont nekem kegyelmezne?
FakTúra: A fotó a pillanatot ragadja meg. Melyik volt életedben az a momentum az elmúlt 30 évben amelyet mindenképp megörökítenél?
Na most beletrafáltál egy sarokpontomba – erre mindig harapni szoktam – pár éve írtam egy tanulmányt arról, ami mindig is bosszantott engem: „a fotó a pillanat művészete”, miszerint azt ragadja meg, illetve a fotó a pillanatról szól. Szerintem ez maximum csak egy fizikai jellemzője. De vegyünk csak egy egyszerű gyermek portrét. A pillanat belőle az, amikor éppen a fejére esik a labda és édesen, vagy ijedten hunyorít. Ám amikor „csak” belenéz a kamerába, ami megrajzolja őt, az sokkal több egy pillanatnál. Meglátásom szerint az egy antropológiai tanulmányként fogható fel inkább. Ha nem tévedek, a saját életem kapcsán kérdezted ezt. El kell mondjam, hogy szerencsére nagyon-nagyon sok olyan pillanat van az eddigi életemben, ami megörökítésre érdemes, úgyhogy ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Ezen pillanatok zöme a művészethez kötődik, a másik része pedig Hölgyekhez, szerelmekhez illetve a barátaimhoz. Ha kifejezetten egy pillanatot kellene mondanom, akkor az az első saját alkotásaimat tartalmazó önálló könyvem kézbevétele, mert arra mondtam fiatalon, ha egyszer megjelenik egy könyv nyomtatásban, amin csak az én nevem szerepel, akkor már elértem mindent, amit akartam, a többi csak hab a tortán!
FakTúra: Jelenleg milyen művészeti és kulturális projekteken dolgozol? Hol láthatjuk/olvashatjuk a munkáidat, hol találkozhatunk veled mostanában?
Művészetileg mostanában két általam kitalált, létrehozott technika művészeti megvalósításán dolgozom, amik egy teljesen új vizuális világot hoznak létre, ennek első munkája az Anita kapitánya című alkotásom volt. Folytatom ezt a vonalat és van egy teljesen új is, de az még nem publikus. Kulturális projektként megemlíteném a honlapom portfólió részének feltöltését a teljességre törekedve (ez hatalmas munka lesz), illetve továbbra is sokat foglalkozom önkénteskedéssel a Kettőspont Színházban, illetve az általam alapított civil szervezeteimet Újpesten próbálom újraéleszteni. Tagként sok alkotó közösségben is dolgozom, igyekszem azokban is helyt állni. 2024-ben áprilisban indul a Rékasi 50/30 program és kiállítás sorozat. Április 5-én az Újpest Galériában nyitunk, 25-én a születésnapomon folytatjuk a Kettőspont színházban. Olvasni a Tanka János irodalmi kör honlapján lehet írásműveimet.
A Kortárs Magyar Fotográfia 2024 kiállítás meghívója – Faktúra folyóirat
A külső szemlélőnek hosszú idő óta úgy tűnhetett, hogy magyarország legrangosabb fotóművészeti szervezete „eltűnt” a jó pár éve megfigyelhető bárkinek teret adó honi kulturális kavalkádból. Akár tűnhetett így is, belülről végigélve a folyamatokat én azt láttam, a társadalmi változások, a gazdasági környezet átalakulása, a demográfiai folyamatok megfejelve a koviddal nagy csapásokat mért minden civil szerveződésre, a szövetségre is. Az MFSZ is megvívta harcait és a jelek szerint újult erővel mutatja fel egyetemes értékeit, az általa létrehozott -előszobájaként is definiált- Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával vállvetve egy majd kétszáz kortárs alkotót bemutató pécsi kiállítás keretében igyekszik „új” színt hozni hazánk kiállítási kínálatába.
Ha jól érzékelem az egyesülés hatvanadik születésnapján a Várkert Bazárban megrendezett nagyszabású Face-BOOM tárlathoz lehet mérni ezt a kiállítást úgy jelentőségében mint volumenében. Az is egy grandiózus, reprezentatív és látogatott esemény volt.
A pécsi tárlat nívóját tovább növeli, hogy egy minőségi, a munkákat, illetve azok leírását tartalmazó könyv is bemutatásra kerül a megnyitón 2024. március 23-án szombaton este öt órakor a Pécsi Galériában.
Kortárs Magyar Fotográfia 2024 A Magyar Fotóművészek Szövetsége egy generációkat összefogó csoportos kiállítást szervez közel 200 alkotó részvételével 2024 március 23. és április 28. között Pécsen, a Pécsi Galériában és a Martyn Ferenc Galériában.
A tárlat kurátora: Nagy Izabella A kiállításon köszöntőt mond: Hamarits Zsolt, Elnök, Magyar Fotóművészek Szövetsége. A kiállítást megnyitja: Fekete Valéria művészeti vezető
A két helyszínen párhuzamosan zajló kiállításon a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagjai (FFS) és a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai (MFSZ) mutatják be legfrissebb munkáikat.
MFSZ tagok: A Fehér Vera, Agócs József, Ambrits Tamás, Apáti-Tóth Sándor, Arató András, Assay H. Péter, Balázs Zsolt, Balogh Attila, Dr.Baloghné Kovács Matild, Barcsi Diána, Barta Zsolt Péter, Bátorfi Andrea, Bátori Zsolt, Becze Anita, Belicza László Gábor, Benkő Imre, Beregi Edina, Chochol Etelka, Czimbal Gyula, Csikós Árpád, Csillag Pál, Csizik Balázs, Deim Balázs, Diósi Máté, Drégely Imre, Dusha Béla, Eifert János, eM Soós György, Erdős Gábor, Fábry Péter, Farkas Ildikó, Fedor Ilka, Fejér Zoltán György, Felicides Ildikó, Féner Tamás, Fuchs Lehel, Gaál Zoltán, Gál András, Gálos László, Galyasi Géza Attila, Gerhes Gábor, Glázer Attila, Gombos Lajos, Varga Tamás, Gőbölyös Luca, Gyenes Zsolt, Gyukics Péter, Haid Attila, Haris László, Haid Attila, Hajdú József, Hamarits Zsolt, Harnóczy Örs, Hegedűs 2 László, Herbst Rudolf, Herendi Péter, Hitre Imola, Homoga József, Horváth Barnabás, Horváth M Judit, Horváth Péter, Horváth Tamás, Ilku János, Jáger Viktor, Kállai Márton, Kaiser Ottó, Katona Bálint, Katkó Tamás, Kele János, Keleti Éva, Kerekes Emőke, /Keresztes Zoltán, Kis Lajos, Kiss-Kuntler Árpád,Kolozsi Beáta, Korniss Péter, Kovács Norbert, Kóti Réka, Körtvélyesi László, Landthaller Judit, Lehotka László, London Katalin, Martin Wanda, Martinkó Márk, Mánfai György, Mészáros János, Mezősi Ágnes, Módos Gábor, Molnár Zoltán, Mónos Gábor, Móser Zoltán, Mike Károly, Nagy Tamás, Nagy Zopán, Nyilas Ilona, Papp Elek, Polyvás Béla Albert, Ritter Doron, Rékasi Attila, Schild Tamás, Schreck Mo, Sélley Miklós, Seres Géza, Siklós Péter, Simon Csilla, Síró Lajos, Stalter György, Sulyok László, Szabó Béla, Szabó Ferenc, Szabó Judit (Meer), Szamódy Zsolt Olaf, Szilágyi László, Szilágyi Lenke, Sziráczki György, Szirányi István, Szita János, Szél Ágnes, Szolga Hajnal, Tamási Gábor, Tarjáni Antal, Tasnádi László, Timár Péter, Tombor Zoltán, Tóth Egó István, Tóth György, Tumbász András, Urbán Ádám, Váczi Anna, Vadászi Zoltán, Vágó Lévai Katalin, Dr. Varga Tamás, Venczel Attila, Vedres Ágnes, Vécsy Attila, Vizúr János, Wei Xiang, Zséger Olivia, Zsila Sándor.
Vizuális Művészeti Centrum-Pécsi Galériák Zsolnay Örökségkezelő Nkft A kiállítás fő támogatói: NKA, MMA. Az esemény támogatói a Bock Pincészet és a Kostas Oliva. Zenei háttér: Bodó Marci. A képanyag szakszerű szállítását Honfi Zsolt biztosította.
Ma nyílik egyik legkiválóbb, legszenzitívebb magyar fotóművészünk a ceglédi Apáti-Tóth Sándor tárlata Az idő kapujában címmel a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában mely április 14-ig látogatható. Olyan kérdésekre keresi a választ a művész, mely előbb utóbb minden élőt érint. Miként távozunk a földi világból, milyen módon rejtélyes utakon. Nagyon nagy szeretettel ajánljuk a tárlatot, akár egy kirándulással összekötve az országból bárhonnan érdemes felkerekedni, Apáti-Tóth magas minőségű művészete garantált látogatói élményt ígér!
A FakTúra folyóirat Szókratész védőbeszédét emeli ki a Ráday utcai teátrum márciusi kínálatából, annak okán, hogy Ács Tamás eddig nekünk nem okozott csalódást, ha szereti a filozófiát, vagy csak a szellem nagyságát, akkor mindenképp érdemes ellátogatnia a Kettőspont Színházba 2024. március 27-én este hét órai kezdettel, és a világ pusztulásának kapujában gyönyörködni abban, mi nagy volt az Ember!
Az előadás utáni képzőművészeti foglalkozás fotója
A 2024. február 3-i Leprikónok átka előadás előtt Formanek Csaba a Kettőspont Színház „atyja”, alkotója, remetéje, házigazdája, műhelyvezetője, ügyvivője, gondnoka, az egybegyűlt közönségtől megkérdezte, ki érzi gyereknek s ki felnőttnek magát. Kézfeltartással jeleztük hovatartozásunkat. Én felnőttnek érzem magam, FELNŐTT FELNŐTT, igen! – emeltem a kezem jó magasra. (gyermeki lelkesedéssel)
Tudom, ismerem, alkalmazom baráti beszélgetéseimben a „valahol belül megmaradni gyermeknek” filozófiáját, pszichológiáját és spirituális jelentőségét is. Mindig vegyül tehát egy kis bánat abba, amikor ennyire határozottan felnőttnek tapasztalom magam. Nekem a gyerekkor nem fennkölt nosztalgia, megvagyon annak is az oka, bár úgy érzem, jócskán túlléptem már a gyerekkori sérelmek dédelgetésének szakaszán. A felnőttléthez társuló belső szabadságérzet, erőim és készségeim birtokbavétele, uralása (na jó, törekvés rá) , az autonómia tágassága, a felelősségtudat éberségre szólító ereje engem valahogy mindig ebbe a „táborba” húz. Azt is hiszem, hogy ez a kettő nem zárja ki egymást. De hogy ez mit jelent pontosan, azt most ezen a felületen nem tudom és nem szeretném kifejteni. Akit érdekel, hívjon el kávézni és fülibe dadogom.
Azt viszont le merem itt is írni, hogy ami Ács Tamás előadása közben történik az emberi lénnyel, az túl van ezeken a szofizmákon.
Vajon mi az, amitől egy hatvanperces egyhelyben tartózkodást még a legkisebb kis hároméves is sikerrel „abszolvál” (pici fészkelődést leszámítva) és ami egy alapvetően gyerekeknek szóló előadás felnőtt nézőjét is székhez szegezi és szinte sértődötten veszi tudomásul, hogy véget ért? Azt gondolom, hogy Tamás pazar előadásán is túl ez a valami az, hogy testtől lelken keresztül szellemig elmerülünk valamiben, ami mindünknek, akit anya szült erre a világra, ismerős és otthonos, ami még a tépázott sorsúaknak is bölcső, kapaszkodó és erőforrás lehet: a nyelv ritmusában!
Volt ma egy posztom arról, hogy járjatok színházba, kiállításra meg ilyenek. Most kiegészítem azzal, hogy olvassatok a gyerekeiteknek (magatoknak) Varródani verseket! Teljesen mindegy, hogy hány éves a kölek. Hogy kibújt-e már az anyaméhből vagy sem. Ha nem érti hogy mi a sztori, sebaj, az a réteg akkor neked szól. De a ritmusos szöveg mondásával mondásával mondásával megadod neki, hogy otthon legyen mindenütt, hogy eligazodjon ott is, ahol nem lehet, úristen, ahol képtelenség eligazodni. Oltsuk be a gyerekeket a nyelv ritmusával és az apokalipszis lovait is megülik majd.
Nem tudom, hogy lesz-e még Leprikónok a Kettőspontban, de ha lesz, szólok! Aztán elgyertek ám.
Egy pályázati lehetőséget ajánlunk íróknak, fotósoknak, festőknek, szobrászoknak, műkritikusoknak publikálási lehetőségre tematikánkhoz illeszkedően, minden művészeti ágban.
A 2024 során beérkezett alkotásokat, szakértő zsűri választása alapján minden művészeti ágban az év FakTúra publikációja díjjal tüntetjük ki, melyhez oklevél és művészeti ajándékcsomag is átadásra kerül.
A pályamunkákat a fakturafolyoirat@gmail.com címre várjuk folyamatosan!
Kritika a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak „A nagy zabálás” című pályázati tárlatáról
Ivády Holli alkotása
Attól, hogy az egyetem patinás Barcsay terme zsúfolásig megtelt, még lehetne nem tetsző egy ott megrendezett kiállítás, de a „Nagy zabálás” esetében szó sincs erről! Kíváncsisággal mentem, nagy élményekkel távoztam. Erőssége a tárlatnak, hogy úgy a „klasszikus” mint a modern kifejezési képzőművészeti formák megmutatják útjaikat. Kellemes volt a felismerés: noha hallgatókról, pályakezdő fiatalokról, tizennyolc életévükön épp csak túllépő művésznövendékekről beszélünk, a kitett képek láttán érett, komoly kvalitásokat villantó alkotókat ismerhettem meg.
A két kisebb teremben a legmodernebb tendenciákat idéző kortárs művészet volt jelen, míg a nagyteremben a „klasszikusabb” képvilág, grafika, festészet volt domináns. Kezdjük a modernitásnál. A sötétbe burkolózó leghátsó kiállítótér az intermédia, médiaművészet barlangja lett, a sarokban két végtelenített videómunkával, melyek a kiállítás vezérgondolatára reflektálnak. Az egyiken egy a falánkság oltárán feláldozott sertés perzselését láthattuk. Nekem kissé túl dokumentarista stílusban készült ez a videó, több kreativitást vártam volna. A tényszerűség lehet koncepció és nem kell mindig nagy hatásokra törni, sőt! Itt mégis egyfajta „ez csak úgy megtörtént” érzetem volt.
A középső terem konceptuálisabb alapon közelített a tárlat tematikájához, bár ez a meglátásom néhány mű esetében vitatható, illetve nézőpont kérdése. Ivády Holli képzőművész Innards/Belsőségek című munkája kronológiailag „visszafelé” vezet be a sötét terembe, ahol a fent említett sarokban elhelyezett monitoron futó, a disznósors kilátástalanságát ábrázoló perzseléses videón a lélekvesztés vége, a tor nyitánya látható. Azonban Ivády nem dokumentálni inkább elgondolkodtatni akart alkotásával: a falfelületre is installált, térbe komponált, anyagtalanított és szagtalanított disznóbelek „Hello Kitty-s” rózsaszíne a szűrrealitás irányába tolja a természete okán meglehetősen bizarr, már-már banális témát.
Meglepő módon e banalitás ellenére sikerült „esztétikát” csempésznie a progresszív kompozícióba; nekem első látásra nagymamáim pamutgombolyagai villantak be a színek és formák miatt. Aztán jobban fókuszálva, lokalizálva a bélszerűséget, József Attila szerelmi lírájának profán vonatkozásai sejlettek fel. Szarka Boglárka Hús szigetei aligha büntetésből lettek sarokba állítva, de ha ez szimbolikus helyválasztás volt részéről, akkor az a földgolyópusztító, húsevő, urambocsá’ zabáló emberre kimért morális ítéletként volt értelmezhető. Plasztikus, realitásba is hajló fizikai megvalósítás jellemzi.
A nagyterem közepén egy fiktív zabálás megmaradt attribútumaira utalóan hosszú terített asztal fogadta a látogatót – installáció formájában. A térelem jól vezette fel a falakon bemutatott – szinte kivétel nélkül -figyelemre méltó műalkotásokat. Kezdem az egyik kedvencemmel (ha ennyi személyesség megengedhető). Lakó Dorka „Asztalnál” című kollográfiájával, ami a kiforrottságával, magas esztétikai művészeti színvonalával emelkedett ki a többi közül. Megjegyzem, az e kiállításon szereplő művészek mindegyike nagyon magas szakmai és művészeti jártasságot mutat.
Szécsi Ödön munkáival nem először találkoztam, már felvételi munkáinak láttán is megbizonyosodtam a tehetségéről, és most örömmel konstatáltam, hogy továbbra is jó úton jár, markánsak a festményei, érezhető a formabiztossága, egyedi, karakteres stílusjegyei a legjobbakat sejtetik. „Részegek” című munkáját emelném ki kritikámban. Ha nagy zabálásra, konkrétan disznótorokra gondolok, a sertéslét megrázkódtatásai után hamar a részeg férfiak képe villan fel. Máris a társadalomkritika egy újabb felütésénél tartunk, ez a munka is árnyalja a képet. Ödönnek sikerül minden „jellemzőt” sűrítenie amit elvárunk egy műalkotással szemben, magas esztétikai minősége az anyagon túlmutatás képességét mutatja miközben érzéseket vált ki szemlélőjéből.
Figyelemre méltóak Bálint-Norbert László festőiséggel megalkotott, a feldarabolt sertések részleteit ábrázoló, azokat az örökkévalóságnak átadó torzói. Az állatoknak az emberi önzésből lelt halálát a Barcsay terem fenségességével oldja, a közös tematikát ezzel egy még nemesebb dimenzióba emeli.
Kovács Lili azonosíthatatlan alakjai, arcai mindannyiunk közös felelősségét vetik fel, úgy a mértéktelen fogyasztás, mint -messzebb tekintve – az ipari állattartás vonatkozásaiban.
A fiatal művészek eredetileg a kisebb méretű „kamara” jellegű aulában állítottak volna ki, de összefogva a Nagy zabálás koncepciójával megpályázták a – nemcsak nevében – patinásabb Barcsay galériát és nyertek. Jól döntöttek, mert így a „jelentősége” is nagyobb lett a tárlatnak, többen felfigyeltek rá, nagyobb „rangot” kapott. Azt gondolom, mi látogatók is nyertünk, mert egy nagyobb lélegzetű, technikailag és gondolatilag is összetettebb kiállítást láthattunk. A figyelemfelkeltő cím minden bizonnyal sok nézőt hozott, de a hivatásos pályára készülő alkotók esetében nélkülözhetőek az ilyen marketing-fogások. Nem, sőt! Az ilyesmi persze visszaüthet, ha nincs a cím mögött tartalom, itt azonban erről szó nincs, sőt nagyon is a tartalom dominál.
Az utóbbi néhány évtizedben érte kritika a képző kicsit bedohosodni látszó falait. Szándékosan nem „levegőjét” írtam, mert a jó „emberanyag” (mesterek növendékek) nem engedte a nívót lezuhanni, még ha néha egyesek véleménye szerint lehettek is vakvágányok. Mintha kicsit megállt volna az idő az intézmény körül -mondták a kétkedők- például a MOME-hez viszonyítva, ahol minden trendinek, fancynek látszik. Azt hiszem az általam is mélyen tisztelt Barcsay mester örömmel látná, hogy a képzőn újra feléledt a szél, „új idők új dalaival”, melyek most a róla elnevezett teremben „csendülnek fel”.
Mindenképp ajánlom, hogy nézzék meg ezt a kiállítást, és ha véleményük van, írják meg a FakTúra folyóiratnak.
Szarka Boglárka alkotása
Lakó Dorka alkotása
Szécsi Ödön alkotása
Bálint-Norbert László alkotása
Kovács Lili alkotásai
(A fényképeket és műtárgy reprodukciókat Rékasi Attila készítette, minden jog fenntartava!)
Ezekben a pillanatokban nyílik a Mamű Galériában egy izgalmas csoportos kiállítás, Lázgörbe címmel, mi már láttuk nagyon ajánljuk a megtekintését, az anyag szerintünk vegyes, mind tematika, mind minőség szempontjából, látogassanak el a tárlatra és gondolják át egyetértenek e velünk, mindaddig is közreadunk néhány izgalmas munka a tárlatról.
RANDOM VI. – LÁZGÖRBE / FEVER CURVE / RANDOM VI 2024.02.02. -02.23.
KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK / EXHIBITING ARTISTS: ANTAL Malvina | BARTUS Ferenc | BÁCS Emese | BODOR Anikó | DARADICS Árpád | DÉR Virág | ELEKES Károly | FEKETE Tibor | GESZTELYI NAGY Zsuzsa | GULYÁS Andrea Katalin | GYENES Zsolt | GYŐRFFY Sándor | HERMANN Zoltán | HOLLÓ István | KACSÓ Fugecu | KOROKNAI Zsolt | LOSONCZY Béla | LŐRINCZ Emőke | LUCZA Zsigmond | MAROS Lili | NAGY Árpád Pika | NAGY Zopán | NAYG István | NÉMETH Róbert | OCSKAY László Doky | PAPP Ildikó | PETŐ Hunor | POKORNY Attila | RÉVÉSZ Ákos | SEBESTYÉN Zoltán | SZIGETI Csongor | SZITÁS Bernadett | TASKOVICS Éva | TORÓ Annamari | ZAKARIÁS István | ZIRCZI Judit
MEGNYITÓ / OPENING: 2024. február 2. 19.00 / 2 February 2024, 7 pm
A Bartók 1 Galériában bemutatott művésztelepi anyag meglátásom szerint a magyarországi, sőt akár a kárpátmedencei vagy európai (bár utóbbira kicsit kevesebb a rálátásom), de akár világszinten is megállja a helyét. Professzionális művészek átgondolt munkáit tekintheti meg az érdeklődő közönség. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan országban élhetek, ahol nem csak „dudva és muhar” terem, hanem színvonalas tárgyalkotó művészet is. Ezen a kiállításon senki ne számítson bizonytalan útkeresésre, hiszen itt még az „újonc” is belesimul a mezőnybe, ami a határozottságot illeti. Az az apró hullám, kicsiny rezgés, amit érezhetünk művei kapcsán, mint „enyhe zavart az erőtérben”, elfogadható ilyen esetben, amikor az embernek környezetéből kilépve kell megmutatnia tehetségét. A teret Drabik Tamás nagyméretű fej torzója uralja, mondhatni felüt, leüt. E munka el- és befogadása talán ízlés, hozzáértés és előműveltség függvénye is, ám ami borítékolható: reakció nélkül nem hagy bennünket. Ne higgyük azonban, hogy Tamás e reakció kiváltása céljából készít ennyire kendőzetlen alkotásokat, amik messze nem a „köztéri szépségideál” esztétikumával hatnak. Azért készíti őket, mert autonóm szobrász, ami pedig az én olvasatomban a jó szobrász elengedhetetlen ismérve. Abban mutatkozik ez meg, ahogyan az anyaggal dolgozik, vizsgálja, gyűri, és – ami számomra még fontosabb-, hogy szellemi síkon legalább annyira megdolgozza anyagát, mint fizikailag. Hiteles, nem akar hazudni, más lenni, mint ami. E hitelesség elmondható a tárlat többi alkotójáról is. A Drabikkal való „megküzdésben” egy cyber amazon figura segít minket. Bár Retkes Maté szobrászművész lovon ülő figurájának nemét nem tudnám megmondani – tekintettel űrhajós szkafander öltözékére -, de arra gondoltam, a tárlat plasztikusabb bemutatásának okán Drabik maszkulinságát az amazonnal jobban feloldhatom. Tamás szögletes formálását lírai finomsággal oldja Máté kerekded vonalvezetése. Első látásra nem is Retkes munkára tippeltem volna a műtárgy láttán, annyira újszerű volt számomra ez a formálás, úgy méretben, mint anyagban, színben, valamint geometrikusabb, ikonszerűbb formavilágában. Szabó Zoltán mitikus figurái az emberiség örök kérdéseire keresik a választ. Milyen lény az ember? Valóban a küzdés volna az egyetlen útja? Túlléphetünk-e a saját árnyékunkon? Ha túloz a kritikus, akkor mondjuk azt: „csak” állnak a posztamensen és gipszbe fagyasztják a hétköznapi küzdelmeinket. Bajári Zsolt munkáival most találkoztam először – köszönöm Sándorfalva! – s teljesen világos, miért hívták maguk közé a többiek. Kísérletező, karakteres művész, akár a társai. Betonból készült munkája engem igencsak zavarba hozott. Ha az anyaggal való kísérletezés lényege az volt, hogy a beton papír érzetet keltsen, örömmel üzenem: nekem átjött! Nem valószínű, hogy ez volt a művész célja, egyszerűen arról lehet szó, a szobrászat ilyen: anyagközpontú. Bennem ezt az érzetet keltette, más szemlélőben talán ez így fel sem merülne. Egy biztos: Bajári hagyott helyet az asszociációnak.
Drabik Tamás alkotása
Ezen a kiállításon a falat a festmények uralják. Ha nem nézi a látogató a képaláírásokat, akkor is érzi a táblaképekről a női energiát. Nemcsak a témaválasztás miatt, hanem a kisugárzás okán is. Harmóniára törekvés, az otthon, a család világa sejlik, ám ebből a toposzból, mint gomba a fatörzsből akar kitörni Kusnyár Evelin, ami szürreáliái révén sikerül is neki. A kérdés, amit felvet: kitörhetünk-e hétköznapi szerepeinkből, miközben meg is maradunk bennük? Vágyaink vannak, értelmet szeretnénk adni az életünknek, s közben kortárs képzőművészek maradunk akkor is, ha történetesen nőnek születtünk és gyermekeink vannak, boldogok vagyunk. Kötelező vajon minduntalan a „kardunkba dőlni”? Szélsőségekben, végletekben gondolkodhatunk csupán, erre predesztinál minket az ún. művészlét? Evelinnek igaza van, nem kötelező, de véleményem szerint csak az úszhatja meg a kérdésfeltevés konfliktusát, aki a mérleg másik serpenyőjébe belerakja az ellensúlyt, vagyis ad valami olyat, ami a dráma hiányát ellensúlyozza. Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik Csanálosi Mária is. Ő sem a dráma oldaláról közelített jelen munkáiban a művészet kérdéseihez, de miért is tette volna Sándorfalván, a nyár kellős közepén, vélhetően vidám és boldog szobrászok flexszólói között? Szobabelsőket, lakásrészleteket ábrázoló akvarelljei szép jövőt sejtetnek. Úgy vélem, Csanálosi jó műhelybe került, hiszen ezen a telepen mindenki fontos, mindenki munkáját becsülik. Németh Csabával és műveivel is most találkoztam először, bár a munkáiban mutatkozó humánkontinuitást tekintve úgy is fogalmazhatnék: „előző életeinkben” korábban is találkozhattunk már. Ez az időtlen ismerősség érzés, amit „őserőként” szoktam definiálni, körüllengi Németh produktumait. Emberi, elemi és egyetemes. Figurái túlmutatnak az anyagon, kiragadnak térből és időből.
Kusnyár Eveline alkotása
Az összképet tekintve leszögezhetjük, hogy ez a művész társaság nem a véletlen játékaként került közös térbe, legyen ez alkotói erőtér, vagy kiállítótér. Dolguk van egymással, akár még azt is érezhetjük, inspirálják egymást. Hivatásos művészeknél az egymásra hatás nem mindig olyan egyértelműen jelentkező, mint a műkedvelők vagy a még útkeresők esetében, itt tehát csak sejthetjük az inspirációt, s nem tudhatjuk biztosan, hogy nem párhuzamos utakon jutottak-e ugyanoda. Ilyesmire példa bőven akad, vegyük csak a technológia világából Talbot és Daguerre mesterek esetét, akik ugyanabban az időben egymástól földrajzilag is elkülönülve fedezték fel a fényképezést.
Csanálosi Mária alkotása
A műelemzést zárva engedjen meg az olvasó egy nem feltétlenül kritikai írásba való személyes észrevételt, ami csak áttételesen kapcsolódik az alkotásokhoz, de egy művésztelepi miliő érzékeltetésére talán alkalmas. Arról akarok megemlékezni, hogy túlmutatva az egyértelmű célon, miszerint azért gyűlünk össze ezeken a jeles alkalmakkor, hogy megismerkedjünk személyesen az alkotókkal, műveikkel, mindezeken túl tehát én úgy érzem, egy jó művésztelep esetében ugyanolyan fontosak azok az Angyalok, akik törődnek velünk, kedveskednek nekünk, ettől érezzük otthonosan magunkat. Ezúton köszönöm Máté feleségének a dínós megnyitó sütiket, és visszagondolva saját bajai művésztelepi napjaimra, Kovács N. Zitának feledhetetlen pogácsáit, a szeretet ezen finom megnyilvánulásait!
Végezetül kérem látogassanak el a Bartók 1 Galériába, döntsék el Önök, megfelel-e a valóságnak, amit e sorok írója a művek befogadása közben megfogalmazott. Merüljenek el a kortárs képzőművészet szerintem jelentős alkotóinak legújabb telepi munkáiban és ha kedvükből, idejükből telik, öntsék szavakba saját gondolataikat, a FakTúra művészeti folyóirat mindig nagy örömmel publikálja azokat.
