Kritika a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak „A nagy zabálás” című pályázati tárlatáról
Ivády Holli alkotása
Attól, hogy az egyetem patinás Barcsay terme zsúfolásig megtelt, még lehetne nem tetsző egy ott megrendezett kiállítás, de a „Nagy zabálás” esetében szó sincs erről! Kíváncsisággal mentem, nagy élményekkel távoztam. Erőssége a tárlatnak, hogy úgy a „klasszikus” mint a modern kifejezési képzőművészeti formák megmutatják útjaikat. Kellemes volt a felismerés: noha hallgatókról, pályakezdő fiatalokról, tizennyolc életévükön épp csak túllépő művésznövendékekről beszélünk, a kitett képek láttán érett, komoly kvalitásokat villantó alkotókat ismerhettem meg.
A két kisebb teremben a legmodernebb tendenciákat idéző kortárs művészet volt jelen, míg a nagyteremben a „klasszikusabb” képvilág, grafika, festészet volt domináns. Kezdjük a modernitásnál. A sötétbe burkolózó leghátsó kiállítótér az intermédia, médiaművészet barlangja lett, a sarokban két végtelenített videómunkával, melyek a kiállítás vezérgondolatára reflektálnak. Az egyiken egy a falánkság oltárán feláldozott sertés perzselését láthattuk. Nekem kissé túl dokumentarista stílusban készült ez a videó, több kreativitást vártam volna. A tényszerűség lehet koncepció és nem kell mindig nagy hatásokra törni, sőt! Itt mégis egyfajta „ez csak úgy megtörtént” érzetem volt.
A középső terem konceptuálisabb alapon közelített a tárlat tematikájához, bár ez a meglátásom néhány mű esetében vitatható, illetve nézőpont kérdése. Ivády Holli képzőművész Innards/Belsőségek című munkája kronológiailag „visszafelé” vezet be a sötét terembe, ahol a fent említett sarokban elhelyezett monitoron futó, a disznósors kilátástalanságát ábrázoló perzseléses videón a lélekvesztés vége, a tor nyitánya látható. Azonban Ivády nem dokumentálni inkább elgondolkodtatni akart alkotásával: a falfelületre is installált, térbe komponált, anyagtalanított és szagtalanított disznóbelek „Hello Kitty-s” rózsaszíne a szűrrealitás irányába tolja a természete okán meglehetősen bizarr, már-már banális témát.
Meglepő módon e banalitás ellenére sikerült „esztétikát” csempésznie a progresszív kompozícióba; nekem első látásra nagymamáim pamutgombolyagai villantak be a színek és formák miatt. Aztán jobban fókuszálva, lokalizálva a bélszerűséget, József Attila szerelmi lírájának profán vonatkozásai sejlettek fel. Szarka Boglárka Hús szigetei aligha büntetésből lettek sarokba állítva, de ha ez szimbolikus helyválasztás volt részéről, akkor az a földgolyópusztító, húsevő, urambocsá’ zabáló emberre kimért morális ítéletként volt értelmezhető. Plasztikus, realitásba is hajló fizikai megvalósítás jellemzi.
A nagyterem közepén egy fiktív zabálás megmaradt attribútumaira utalóan hosszú terített asztal fogadta a látogatót – installáció formájában. A térelem jól vezette fel a falakon bemutatott – szinte kivétel nélkül -figyelemre méltó műalkotásokat. Kezdem az egyik kedvencemmel (ha ennyi személyesség megengedhető). Lakó Dorka „Asztalnál” című kollográfiájával, ami a kiforrottságával, magas esztétikai művészeti színvonalával emelkedett ki a többi közül. Megjegyzem, az e kiállításon szereplő művészek mindegyike nagyon magas szakmai és művészeti jártasságot mutat.
Szécsi Ödön munkáival nem először találkoztam, már felvételi munkáinak láttán is megbizonyosodtam a tehetségéről, és most örömmel konstatáltam, hogy továbbra is jó úton jár, markánsak a festményei, érezhető a formabiztossága, egyedi, karakteres stílusjegyei a legjobbakat sejtetik. „Részegek” című munkáját emelném ki kritikámban. Ha nagy zabálásra, konkrétan disznótorokra gondolok, a sertéslét megrázkódtatásai után hamar a részeg férfiak képe villan fel. Máris a társadalomkritika egy újabb felütésénél tartunk, ez a munka is árnyalja a képet. Ödönnek sikerül minden „jellemzőt” sűrítenie amit elvárunk egy műalkotással szemben, magas esztétikai minősége az anyagon túlmutatás képességét mutatja miközben érzéseket vált ki szemlélőjéből.
Figyelemre méltóak Bálint-Norbert László festőiséggel megalkotott, a feldarabolt sertések részleteit ábrázoló, azokat az örökkévalóságnak átadó torzói. Az állatoknak az emberi önzésből lelt halálát a Barcsay terem fenségességével oldja, a közös tematikát ezzel egy még nemesebb dimenzióba emeli.
Kovács Lili azonosíthatatlan alakjai, arcai mindannyiunk közös felelősségét vetik fel, úgy a mértéktelen fogyasztás, mint -messzebb tekintve – az ipari állattartás vonatkozásaiban.
A fiatal művészek eredetileg a kisebb méretű „kamara” jellegű aulában állítottak volna ki, de összefogva a Nagy zabálás koncepciójával megpályázták a – nemcsak nevében – patinásabb Barcsay galériát és nyertek. Jól döntöttek, mert így a „jelentősége” is nagyobb lett a tárlatnak, többen felfigyeltek rá, nagyobb „rangot” kapott. Azt gondolom, mi látogatók is nyertünk, mert egy nagyobb lélegzetű, technikailag és gondolatilag is összetettebb kiállítást láthattunk. A figyelemfelkeltő cím minden bizonnyal sok nézőt hozott, de a hivatásos pályára készülő alkotók esetében nélkülözhetőek az ilyen marketing-fogások. Nem, sőt! Az ilyesmi persze visszaüthet, ha nincs a cím mögött tartalom, itt azonban erről szó nincs, sőt nagyon is a tartalom dominál.
Az utóbbi néhány évtizedben érte kritika a képző kicsit bedohosodni látszó falait. Szándékosan nem „levegőjét” írtam, mert a jó „emberanyag” (mesterek növendékek) nem engedte a nívót lezuhanni, még ha néha egyesek véleménye szerint lehettek is vakvágányok. Mintha kicsit megállt volna az idő az intézmény körül -mondták a kétkedők- például a MOME-hez viszonyítva, ahol minden trendinek, fancynek látszik. Azt hiszem az általam is mélyen tisztelt Barcsay mester örömmel látná, hogy a képzőn újra feléledt a szél, „új idők új dalaival”, melyek most a róla elnevezett teremben „csendülnek fel”.
Mindenképp ajánlom, hogy nézzék meg ezt a kiállítást, és ha véleményük van, írják meg a FakTúra folyóiratnak.
Szarka Boglárka alkotása
Lakó Dorka alkotása
Szécsi Ödön alkotása
Bálint-Norbert László alkotása
Kovács Lili alkotásai
(A fényképeket és műtárgy reprodukciókat Rékasi Attila készítette, minden jog fenntartava!)
