Ilyen szeretnék lenni nyolcvan évesen – kritika a jubiláló MÁV zenekarról

Kritika és fotó: Rékasi Attila

FakTúra kritika – A MÁV Szimfonikus Zenekar tegnap ünnepelte alapításának 80 éves jubileumát a Zeneakadémián, egy a közönség soraiban fergeteges sikert arató koncerttel. Nem gondoltam volna, hogy kortárs kompozíció – Sándor Máté fiatal zeneszerző Bényei dalok című alkotásán kívül- zsigereimig ható borzongást tud kiváltani belőlem. Bánkövi Gyula Loco című zeneműtárgya (nem találok jobb szót rá, mert a legremekebb festmények tárgyi minősítését kellene zenei összefüggésben megfogalmaznom) beírta nálam magát a legkitűnőbb művek, műremekek közé. Nemcsak annak okán sejlett fel Sándor énekműve, mert az is könnyekig hatott, hanem a kortársság „sztereotípiái” okán. Gyakran éri a mai alkotókat, kiváltképp a zeneköltőket az a kritika, hogy darabjaik élvezhetetlenek, befogadhatatlanok. Máté Bényei József költő verseire komponált munkája meglátásom szerint modern, „ennek ellenére” nyitott szívű, nem zeneértő számára is befogadható. Ha a Bényei dalokat befogadhatónak neveztem, akkor Bánkövi kompozícióját -ha nem sértem a mestert ezzel- kifejezetten „populárisnak” nevezném, értem ez alatt azt, hogy akinek ez sem befogadható, annak jelenleg komolyzenében nehéz lesz kedvencet találni. Kortárs mű ez azonban a javából, hiszen Bánkövi nem fülbemászó dallamvezetéssel, „slágergyártással” éri el a zenével való szimbióta befogadói állapotot, hanem a hangszerek hangalaki és karakterisztikai sajátosságainak, a szimfonikus zenekar adta lehetőségeknek a mesteri és értő finomságokkal fűszerezett megszólaltatásával. A szerző a darabot az Angliában kétszáz éve meginduló vasútközlekedésre emlékezve írta, a MÁV megrendelésére. Megbocsátom a szülinaposnak azt a véleményem szerint felszínes és közhelyes dramaturgiai elemet, hogy a darabban szereplő síp megszólaltatásánál az ütő szekció egyik játékosa piros vasutas tányérsapkában, indítótárcsáját magasba emelve bocsájtotta útjára az ősbemutató kezdő dallamait. Nem tudom elképzelni, hogy ez a partitúrában szerepelt, de ha igen, akkor én kérek elnézést a jelenlévőktől. Utoljára a bécsi újévi koncert közvetítésén láttam hasonló szcenikai elemet, azonnal kikapcsoltam a televíziót és azóta nem nézem a közvetítéseket. Azt gondolom, a Zeneakadémiára ennél kicsit „igényesebb” közönség jár, bár köhögős és mobilcsörgős „páciensekből” megint akadt a nézők soraiban, hacsak őket nem akarták ezzel „szolgálni”. No csak azért említem ezt az intermezzót, mert akkor még én is úgy gondoltam, hogy megint egy „kortárskodó” darabot kapunk, de Bánkövi gyakorlatilag egy induló gőzmozdonnyá változtatta a világhírű MÁV Szimfonikus zenekar ezer koncerten profivá kovácsolódó korpuszát. Sínpárrá lényegültek a rezesek, rajtuk gördültek a vonósok – sokasodó zenei lüktetéssel- a végtelen felé gyorsuló kerekeikkel, a fafúvósok színeikkel festették fel a süvítő gőz és a menetszél ecsetvonásait, az ütősök adták az út és a utasok lüktető dinamikáját; az egész zenekar együtt pedig az ember heroikus küzdelmét festette fel a képzeletbeli vászonra, mellyel a kiváló zeneszerző a távolság meghódítását, a modern ember megszületésének aktusát ábrázolta művészi zeneiséggel. Ettől még lehetne a darab egy ügyes blikkfang és akkor is okozhatna borzongást, de ennyitől még nem szoktak megindulni „künnyűim”. Azonban a darab közepe táján (tér és idő gyakorlatilag megszűnt számomra, nézzék el, ha tévedek az időzítést illetően) érkezett egy számomra katartikus élményt nyújtó tétel. Magamban utólag azt mondtam, hogy ez a fülkékben utazó első közlekedők megélésének zenei ábrázolása lehetett. Olyan gyönyörűséges, borzongató, megható, szomatikus és szellemi beteljesedést generált ez a dallamsor, ez a varázslatos muzsika, amihez hasonlót csak a szerelem magas fájáról tudnak szakajtani az abban járatosak. Egyszerűen boldog voltam! Utaztunk tovább és én úgy érzékeltem, kétszáz évet átutazva egy modern szerelvénnyel gördültünk be a sokat látott pályaudvarra – jelen esetben a Zeneakadémia patinás nagytermébe – a finálé szintén katartikus pillanataiban. Óriási siker, szűnni nem akaró vastaps. Telitalálat.

Így kell egy jubileumi koncertet elkezdeni! Nos, folytatni már nem biztos, hogy így folytattam volna. Következett a világhírű Wynton Marsalis trombitaversenye, Tarkövi Gábor trombitaművész szólójával csendült vagy „horkant” fel a mű számomra. Szó nem érheti a játék minőségét, a zenekar és a szólista is átlagon felül teljesített megítélésem szerint, de Marsalis úrral egyelőre nem leszünk kebelbarátok. Ez természetesen lehet ízlés kérdése is, úgyhogy mea culpa. A tudósítás szintjén leírom, hogy engem kivéve a közönség tombolva tapsolt, ezt nem tagadhatom le.

A szünet után bebizonyosodott, hogy a MÁV Szimfonikusok nem sajnálják a „tortát” – még az előző sorokkal kekeckedőnek tűnő, kritikát megfogalmazóktól sem. Olyan habot, koronaékkövet raktak fel a királyként tartott hallgatóság fejére, hogy az leírhatatlan. Világszínvonalú zenekarnak világszínvonalú zenemű! Akár ki is lehetne találni… hát persze, hogy Dvořák IX. szimfóniája, az Újvilág négy tétele adatott elő. Minden hangját ismerem. Fantasztikus kompozíció, túlzás nélkül mondhatom. A zeneműről ennyit, nem szorul rá az én dicséretemre. Nyilván a MÁV zenekar sem, most is tökéletesen játszottak. Karmesterüket, Farkas Róbert fiatal dirigenst „megszóltam” már párszor a szerintem túlzott dinamika miatt. Én most is lennebb csavartam volna a „hangerőt” itt-ott, de javuló tendenciát figyeltem ezen a téren, talán ezért is tűnt fel más. Amit nem neveznék ugyan hibának, de kihagyott lehetőségnek igen. Nem vagyok zenei szakember, zenekedvelő vagyok, tehát felvetésemről szívesen elbeszélgetnék más zene iránt érdeklődőkkel vagy szakemberekkel, akik hallották az előadást. Én úgy éreztem, hogy a harmadik tételben Farkas nem bontja ki eléggé a vonósokban rejlő lehetőségeket és ezzel kicsit visszafogja a darabban fellelhető zenei finomságokat. Közérthetőbben mondva nekem kicsit vattásabban szóltak a vonósok, mint szólhattak volna cizelláltabb dinamikai instrukciókkal.

Ezt leszámítva, az egész estre vonatkozólag csak dicsérni tudom Farkas Róbert karmester urat, mert ünnephez méltó katartikus estet álmodott, zenészei pedig a világ legjobbjai között, ez nem vitás! Sok sikert az egész zenekarnak, nekünk pedig minél több ilyen koncertet!

Mindenki Senkisézzen a Magyar Dráma Napján

FakTúra ajánló: Rékasi Attila (fotó: ketospont.org)

Esendő tervek egy felvonásban a Magyar Dráma Napján, a Kettőspont Színház műsorán ma este héttől, Pusztai Luca és Formanek Csaba játékával, Lakatos Dániel segédletével. Remek darab, jó párszor láttam már, de mindig csodálatos színházi élmény volt. Szeptember 25-én este héttől Szitás Balázs értő játéka viszi tovább a stafétát Radnóti Ikrek hava című prózájának színpadra álmodásával. Mindenképp nézzék meg! Ha Mesterhármas bérletet vásárolnak a színháztól, akkor akár ebben a hónapban le is járhatják, mert kihagyhatatlannak mondom a Liselotte és a május című Pozsgai Zsolt bábdarabot felnőtteknek, ifjaknak. Ha tetszett a felsorolt három előadás, vehetnek egy új Mesterhármast vagy egy több alkalmas bérletet. Persze jegyet is tudnak váltani. Ajánlom még Ács Tamás által megformált Az őrült naplója című monodrámát és Balogi Virág első kötetes költő könyvbemutatóját Erdőszéli jegyzetek címmel a bőséges kínálatból.

Rékasi Attila, Újpest

Narratívából absztrakció-Interjú Schnabel Annabella filmrendezővel

Jelenet Dióssi Gábor színművésszel az „Egy kisember triptichonja” című filmből (Szirtes András Kísérleti Filmszemle)

Rékasi Attila intrjúja

Egy filmfesztivál nem csak filmünnep, hanem egy nagyon fontos fórum arra, hogy egy-egy alkotás felkeltse a sajtó a közvélemény figyelmét. A FakTúra művészeti folyóirat is kiemelten foglalkozik a Szirtes András kísérleti filmszemlén valamely szempontból „kiemelkedő” mozival. A fiatal alkotókra igyekszünk még jobban odafigyelni, Schnabel Annabella fiatal, de egyáltalán nem kezdő művész. Tanult hivatása a filmművészet, figyelmünket mégis autonóm munkája keltette fel a kísérletező kedv és minőség sajátos szimbiózisa okán.

FakTúra-Rékasi Attila: A filmed szerény véleményem szerint kimagaslott a Szirtes András kísérleti filmszemle alkotásai közül, proffesszionalitásán felül sajátos hangulatával. Ez volt benne a kísérleti jelleg?

Schnabel Annabella: Számomra a kísérlet elsősorban abban rejlett, hogyan lehet egy klasszikus narratív szöveget absztrakt formába önteni. Érdekelt, hol húzódik a határ a játékfilmes és a kísérleti filmes megközelítés között, mivel magam a klasszikus elbeszélő iskola felől érkezem — ezt tanultam az SZFE-n. Talán épp ezért is jelentkeztem a Hamvas Béla Alapítvány Új Közjáték pályázatára, amelynek támogatásával készült a film: szerettem volna az egyetem után új műfajban is kipróbálni magam.

Formailag a triptichon szerkezetét választottam. Ez eredetileg hármas oltárképként állt templomokban, majd idővel önállósodott és profán képzőművészeti formává vált (például Francis Bacon triptichonjai, amik előképei is voltak a filmnek). Az Egy kisember triptichonjában három „oltárképet” alkottam meg, amelyek ugyanannak a történetnek a különböző perspektívái: az első a „kisember”, a második a „látogató”, a harmadik pedig a „rendszer” nézőpontja. Ezekhez képarányokat társítottam, amelyek folyamatosan “kinyílnak”, ahogy a nézőpontok is egyre komplexebbé válnak.

Az Örkényi “egyperces” rövidséget pedig hosszúsnittekben gondoltam tovább, így három darab egyperces „oltárkép” született. És ha már az idő szóba került: azzal is kísérletezni akartam, hogyan tud megállni, majd újra mozgásba lendülni a film mozgása, ritmusa.

R.A.: A te olvasatodban mitől kísérleti egy film, neked mennyire fontos a progresszió?

S.A.: Nagyon szeretem a fejlődést — nemcsak a filmezésben, hanem az élet más területein is. Fontosnak tartom a nyitottságot, a kreativitást, az új utak keresését. Szerintem erre már kisgyerekkortól érdemes lenne érzékenyíteni az embereket.

A kísérleti film számomra éppen ezért kísérleti: szabad a témájában, formájában, időkezelésében, esztétikájában, és még a befogadójában is (pl installációk, interaktív platformok, stb). De legfőbbképp nekem azért kísérleti, hogy nem akarja előre eldönteni, mi lesz a végeredmény, hanem önmaga játékából születik.

R.A.: Miért pont egy Örkény-egyperces lett a filmed alapja?

S.A.: Három szöveget választottam ki eredetileg: Platónt, Kafkát és Örkényt. Körülbelül ebben a sorrendben is szerettem volna őket megcsinálni, mert tartottam az “Örkényi abszurd” ábrázolásától. De végül Örkényre esett a zsűri választása. Őszintén, kissé meg is ijedtem, mert Örkény tipikusan az a szerző, akiről az egyetemen a tanáraid le szoktak tiltani. Nagyon nehéz — szinte lehetetlen — pontosan megcsinálni azt az abszurd, groteszk hangulatot, amit ő tudott. Éppen ezért, próbáltam nem ráfeszülni az Örkényi abszurdra, hanem inkább arra koncentrálni, ami engem érdekel ebben a kísérletben.


Úgy éreztem, Örkény szellemessége ebben a szövegben abban rejlik, hogy egy rendkívül filozofikus, transzcendens, már-már szakrális témát ütköztet a nyers kispolgárisággal és a hétköznapi egyszerűséggel. Egy kimondhatatlan, megfejthetetlen igazságot ad egy jelentéktelennek tűnő ember szájába — olyat, amellyel még a filozófusok sem birkóznának meg. Számomra ez a feszültség teremti meg a groteszket. Ezt akartam vizuálisan elmesélni, miközben megőrzöm azt a szocialista miliőt, amelyben Örkény egypercesei születtek

R.A.: Mi okozott nehézséget számodra a film elkészítésében?

S.A.: Az, hogy a mű tételmondata “Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe” — honnan jöjjön a portástól. Volt is jó pár instrukció variációm, amiket Quitt Laci igazi kísérletező szellemiséggel — nyitottsággal — vett. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni, és szomorú, hogy azóta nincs már köztünk. Laci nagyon jó szívű, tehetséges, és különleges színész volt.

R.A.: Ez hanyadik filmed? Hol tanultál? Filmes pályád folytatod, ha igen milyen vonalon?

S.A.: 2020-ban diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező mesterképzésén, Gothár Péter és Schwechtje Mihály osztályában. Az egyetemen számos vizsgafilmet forgattunk, végül pedig a diplomafilmet is.

Azóta szabadúszóként dolgozom, szerencsére a szakmámban: olyan rendezői felkéréseket kapok, amelyekben örömömet lelem, és amelyek értéket is teremtenek (videoklipek, oktatási anyagok, reklámok). 

Tavaly elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, ennek keretében jelenleg egy animációs kisfilmen dolgozom. Ez már nagyobb lélegzetvételű munka, amelyen immár 2,5 éve munkálkodom autodidakta módon, hobbiból.

Ha minden jól megy, ezután a nagyjátékfilm felé fordulok, amit önerőből, szabadon szeretnék megvalósítani. Hogy milyen vonalon? Talán a legegyszerűbb, de egyben a legnehezebben képviselhető: az autentikusság vonalán.

R.A.: Ez volt az első filmes eseményed? Hogyan érezted magad a fesztiválon? Ha újra megrendezik ezt a fesztivált tervezed e, hogy ismét pályázol? Ezt a filmedet fogod versenyekre is nevezni?

S.A.: Nem, nem ez volt az első filmes eseményem: több mint ötven fesztiválon szerepeltek már a filmjeim. Ennek a kísérleti filmnek például a világpremierje a 30. Raindance International Film Festivalon volt, Anglia egyik leghíresebb fesztiválján. Ezen kívül bemutatták Olaszországban, Amerikában, Ausztráliában, Kínában, Indonéziában és Oroszországban is.

Korábbi filmjeimmel is sokfelé jártam: a pici, családias hangulatú fesztiváloktól kezdve a nagy presztízsű, csinnadrattás (A-kategóriás, Oscar-kvalifikáló) eseményekig, tengeren innen és túl. Hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam — köztük a Szirtes Filmszemlén is.

Különösen tetszett a szemle közösségi jellege, főleg az, hogy verseny nélkül vetítették a filmeket. Ez az attitűd szerintem rátapint a kísérleti film lényegére: az ember szabadon készíti, mint egy megfigyelő, aki hagyja, hogy a film önállóan kezdjen mesélni.

Ezúton is szeretném megköszönni az alkotótársaimnak és a támogatóinknak (Flow Production, Mojzer Könyvkiadó), hogy megadták nekem ezt a kísérletező bizalmat.

Rékasi Attila kérdéseire Schnabel Annabella filmművész válaszolt, amit ezúton is köszönünk!

Csaholtál már teleholdat? Ted a Kettőspont Színházzal!

Rékasi Attila ajánlója

Program dús laza hétvégével üti fel a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség a budapesti színházi szezont a Ráday utca szívében. A bakátsfesztre reflektálva, vagyis „hozzá simulva” kinyitja hívogató ajtaját és megmutatja ráncfelvarrott falait, illetve új programjait, bérletvásárlási lehetőséggel.
Nézzük mit is kínálnak:

A Bakáts Feszt ideje alatt szept. 6-7-én szombaton és vasárnap 15 és 24h között megnyitjuk színházunkat, ahol remek társaságban és tevékenységek közepette fogjuk változatosan lopni a napot, és éjjelente csaholni a teliholdat.

Térj be hozzánk a Ráday u. 39-be egy kávéra, fröccsre, egy jó beszélgetésre, vagy sakkpartira!
Válts helyben jegyet vagy bérletet az előadásokra!

Mi várható?
– Kávéházi hangulat, találkozás a Kettőspont alkotóival
– Rajz- és olvasósarok, meseolvasás kicsiknek és nagyoknak
– Sakk, társasjátékok (hozhatsz is magaddal!)
– Színházi kulisszajárás: less be a színfalak mögé! A színház vezetője beavat a Kettőspont működésének titkaiba (15h, 18h-kor, és 21h-kor fénytechnikai bemutató is)
– Jegy- és bérletvásár (minden helyben megvásárolt jegy mellé meghívunk egy kávéra vagy üdítőre, minden bérlethez jár egy sör vagy egy pohár bor)
– Hangulat függvényében adódhat zenei jam, kirakat-bábszínház, versfelolvasás, tánc és egyéb örömjátékok. 🙂

FIGYELEM, helyszíni fizetés csak készpénzzel! 
A büfében szintén, adományos alapon 😉
Várunk szeretettel! 

!!! + SZEPT. 6-án, szombaton 21h-tól 
PÁLYÁZATBÍRÁLÓ KLUBEST-et tartunk, 
ahová várunk minden szakmaibélit és érdeklődőt, hogy megvitassuk a fővárosi független színházaknak kiírt pályázat és annak elbírálásának anomáliáit.!!! 
Az üggyel kapcsolatban Formanek Csaba bejegyzését ajánljuk „bemelegítésnek”:
https://www.facebook.com/formanek.csaba/posts/pfbid0mKSu2NXQ6Bj3Ma1aLqbuk8eh3qcvaDyW3HtNsu6ZaaAyHXJ2oMFMQfoWRL7FAMzcl

Beszédes Csöndek, Apáti-Tóth Sándor könyvajánló

Illusztráció és művészeti kritika: Rékasi Attila

A nyár a legtöbb embernek a pihenés, nekem a felmelegedés óta a déli elvonulások, „szieszták” időszaka is. Ilyenkor leheveredve szívesen veszek a kezembe egy-egy könyvet, hivatásomból adódóan nem ritkán egy-egy albumot. Apáti-Tóth Sándor Csöndek című művészi fotóalbuma idén negyed évszázada adatott ki, mégis mindig élmény, ha a kezembe akad. Nem csak azért, mert a szép korába lépett alkotó gyermekkorra köszön vissza a lapokról, hanem azért is, mert mindig is szerettem Apáti líraian odafigyelő, érzékeny vizuális világát. Az album képeit már publikálta az alkotó egy előző kiadásban, ahogy én tudom, majdnem ötven éves fotográfiák ezek, de látásmódban bátran nevezném őket frissnek. Ennek okát pont ebben a „költőien szenzibilis” hatásukban látom. Ezekre a képekre nézve furcsa mód nem fotókat látok, hanem verseket olvasok, néha haikukat, néha hőskölteményeket. Csakhogy ezek a hősköltemények nem az „elitről” énekelnek, hanem a vidéki földműves emberek hétköznapjainak fontos momentumait, jelképeit emelik a mondák, mítoszok világába. Ebben a millenniumi kiadásban a szerző bibliai idézetekkel emelte a képek drámaiságát, ami pontos hangulatát adja a fekete-fehér fotográfiába fagyasztott időnek. A bibliai idézetek három nyelven, a magyaron kívül angolul és németül is olvashatóak, így remek ajándék lehet nemcsak a hazai, a külhonba szakadt, de a magyarul nem beszélő rokonoknak, barátoknak is. Antikváriumokban kutatva, ha kezükbe akad, ne hagyják a polcon, illetve aki érdeklődik, annak szerkesztőségünk igyekszik közvetíteni az igényeket a művész felé. 

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Képek az albumból (Copyright Apáti-Tóth Sándor, a szerző engedélyével közölve a FakTúrán)

Apáti-Tóth Sándor: Templom

Apáti-Tóth Sándor: Padok

Apáti-Tóth Sándor: Apó

Apáti-Tóth Sándor: Gémeskút

Apáti-Tóth Sándor: Ménes

Az Aranyvölgy Művésztelep teltházas megnyitójáról

Szöveg és kép: Rékasi Attila

Budapesten is ritka nagy érdeklődés kísérte az Aranyvölgy Művésztelep bemutatkozó tárlatát, melyet a Vészkijárat Galériában rendeztek meg. Egy szöget még éppen le lehetett volna ejteni, de nemcsak a kis galéria telt meg látogatókkal: a rendkívül hangulatos, indusztriális látványként is figyelemre méltó terasz, a fogadóterek és a műtermek is zsúfolásig megteltek. Néhányan még a lépcsőházból is „fluktuáltak” a képek elé Miksa Bálint festőművész, teleptag rövid, a művészek világára reflektáló megnyitóbeszéde után (a beszédet kritikám után közöljük egészében).

Miksa – a galéria vezetője – a FakTúra művészeti folyóirat hasábjain többször is bizonyította, hogy kiváló „szemmel” választja ki a kiállítókat. Egy-két képet leszámítva – amelyek számomra nem érték el a megszokott színvonalat – Bálint ezúttal is egy magas minőségű, jól szerkesztett válogatást állított össze a telepi anyagból.

Szeretném külön kiemelni Dóró Zsolt formailag izgalmas alkotásán kívül Családi Krisztina harmóniát sugárzó, vitális munkáját, valamint Miksa Bálint kimagaslóan érzékeny forma- és koloritkompozícióját. Túlzás nélkül állítható: az Aranyvölgy Művésztelep bármely budapesti vagy akár európai galériában is megtalálná a befogadó közönségét.

Dóró Zsolt munkája

Családi Krisztina alkotása

Miksa Bálint alkotása

Tapasztalatból tudom, hogy még a legjobb, legigényesebb művésztelepeken is előfordulhat egy-egy olyan meghívott alkotó, akinek munkája kissé alulteljesíti az elvárt színvonalat. De az ítélkezést bízzuk azokra, akik már próbáltak évről évre – vagy akár évtizedeken át – művésztelepet szervezni, vagy dolgoztak idegen, gyakran nomád körülmények között, úgy, hogy közben ott lebegett a fejük felett: az ország egyik legjobb művésztelepén alkotnak, a szakma „krémjével”, és csúcsminőséget várnak tőlük.

Mint a telep vezetőjétől megtudtuk, a festői Aranyos-patak völgye ad otthont 2022 óta évente megrendezett abaújkéri művésztelepnek, a Völgykapu vendégház hangulatos tereiben. Az elhangzottak alapján kijelenthető, hogy országos viszonylatban is ideálisak a körülmények az alkotómunka kiteljesedéséhez: minden művész külön, légkondicionált szobát és megfelelő műteremrészt kap a munkájához.

Az Aranyvölgy Művésztelepet Dr. Lipcsik Ildikó ügyvéd és férje, Tomkó István alapították, Családi Krisztina festőművész–kurátor együttműködésével, aki egyben a művésztelep szakmai vezetője is. Időpontját tekintve klasszikus nyári művésztelepről beszélhetünk, alkalmanként mintegy 10 meghívott, elismert művésszel.

Rékasi Attila: Újpest

Miksa Bálint galériavezető megnyitószövege, elhangzott 2025. augusztus 1. 18:10 Vészkijárat Galéria újpesti hajógyári sziget:

Negyedik Aranyvölgy a Vészkijárat Galériában A lottón úgy nyerhet valaki, hogy közben sokan veszítenek. A politikában néhány hataloméhes szereplő nyer azzal, hogy sakkbábuvá degradálja az embereket. Az üzleti élet sikerei is jobbára mások kárán koncentrálnak vagyonokat. A művésztelepeknek viszont csak nyertesei vannak. Jók a művészeknek, akik új, izgalmas szakmai-szellemi közegekbe kerülhetnek általuk a kiállítási uborkaszezonok elszigeteltségéből, eközben szabadon alkothatnak, ellátást kapnak és tényleg jól érezhetik magukat. Jó egy művésztelep a szponzoroknak is, mert a legtöbb támogatási konstrukcióban gazdag és értékes gyűjteményeket gyarapíthatnak alacsony áron, miközben emberileg fontos barátságokat köthetnek, látókört szélesíthetnek, inspirálód-hatnak, időnként hála, szeretet, megbecsülés és főleg jókedv költözik a házuk tájára. A művésztelepek a falusi közösségeknek szintén jók, mert kitelepül hozzájuk valami a nagy-városok kulturális pezsgéséből és községük felkerül a nagybetűs művészet térképeire, ami erősebb pozitív kapcsolódást, némi társadalmi kohéziót ad számukra a külvilággal. Amúgy én csak egy rövid, személyes reflexiót akartam mondani, amihez képest végül a rövidség és a személyesség is csorbult egy kicsit. Egyszerűen nem tudok eléggé tervszerű lenni. Remélem ez megbocsátható. Tehát, ha távolabbról nézem az Abaújkérből nyíló zempléni völgyben, a Völgykapu Vendégházban évről évre zajló művésztelepet, azt látom, hogy a művészeti életet tekintve, országos léptékben is, valami fontos és jó történik ott. Egészen közelről, azaz a számomra, az én kis szemszögemből ez a művésztelep a művész-társadalomba vezető beragadt, csikorgó ajtóimat és ablakaimat nyitogatja úgy, hogy nem kell hozzá kibújnom a bőrömből. Új embereket ismerek meg, régebbieket ismerek meg jobban, miközben a magam módján csinálhatom a dolgomat minden gond nélkül, ráadásul jó szavakat zsebelhetek be mindehhez és még új vicceket (is) hallhatok. Ezeken felül, ahogy az elmúlt években, úgy idén is szerintem a stilisztikai sokszínűség óriási értéke az Aranyvölgyi művésztelepnek. Mohamed Abouelnaga természetes, élő, de ősi múltat idéző motívumai és matériái, Családi Kriszta egyre mélyülő, sokszor raszter-rétegek mögé rejtett festői esztétikája, Dóró Zsolt erős kompozíciókba zárt vizuális küzdőterei, Drienyovszky János letisztult, meditatív anyag-átvarázslásai, Hardy Ági sajátosan minuciózus, meglepő, tér-leképző tárgyteremtései, Major Kriszta karakteresen erős, karmolás hatású gesztus-rendszerei, Palásti Reni impresszionisztikusan kifejező pasztell virtuozitása, Romvári Marci élő, organikus, érzékeny folt-úsztatásai, Varga-Amár Laci régóta ikonikussá vált önreflexiói, Verebics Kati sokrétűen, mélyen átélt figuralitása, és talán az én lebegő kísérleteim is, összeadva egy roppant széles spektrumú képzőművészeti átnézetet mutatnak. Ami mégis összeragasztja ezt a sokféleséget, az az egymás iránti tisztelet, a művészi felnőttség, a szakmai empátia, ami gyakran a szinte gyermeki egymás-dolgaira-csodálkozásban és szabad alkotás-ban, hol pedig a közösségi lét, esetleg néha szintén gyerekes, örömeiben, vagyis valójában egy élhetőbb emberi világ akarásában mutatkozik meg. Mindennek az egyidejű deklarálásaként született meg ez a kiállítás. A művésztelep-szervező Családi Kriszta vitalitása, emberismerete, érték felismerő képessége hozott össze bennünket egymással és a vendéglátó-támogatóink, azaz Dr. Lipcsik Ildikó és Tomkó István határtalan élet-szeretetével, kultúrát is éltető jóságával. Nagy köszönet nekik és a „Satalana” legyen mindannyiunkkal!

Egy sokoldalú lengyel művész alkotó energiái

Fotók: magánarchívum, szöveg: Rékasi Attila

A Rovás Nemzetközi Művésztelep tihanyi alkotó napjai alatt találkoztam MAŁGORZATA SARNECKÁval. A művésznő szobrászként mutatkozott be, ám hamar kiderült számomra, hogy egy ennél jóval sokoldalúbb alkotóról van szó. Sarnecka a képzőművészet „klasszikus” és modern médiumaiban is ugyanazzal a magas minőséggel dolgozik, ami a FakTúra számára oly fontos. Legújabb munkái, installációi interaktív gondolatébresztő taktilis objektumok, de a tájművészet is közel áll hozzá, én mégis képzőművészeti oldalát szeretném az olvasónak megcsillantani. Egy művészt szakmailag nem a személyisége szemszögéből szoktam vizsgálni, de Malgorzata esetében nem mehetek el szó nélkül amellett a tűz mellett, ami benne ég, ami belőle sugárzik. Fontos ez azért is, mert így könnyebben értelmezhető számomra szerteágazó érdeklődése, átlagon felüli munkabírása. Energiája áradt, inspirálóan hatott az egész művésztelep alatt. Nekem személy szerint, így túl a harmincadik művésztelepi évadomon, kis túlzással ezek a találkozások a legfontosabbak, ezekben az energiákban edződő életérzések, motiváló erők adják a közösségi alkotási alkalmak izgalmát.

Mint említetettem, szobrászként ismertem meg Sarna-t, de életútján végigtekintve nagyon megérintettek grafikai anyagai is. A tartalmi és formai minőség mellett megragadó az az „őserő”, ami lapjaiból árad. Mitikusnak tűnő, képzelet szülte alakjai sok esetben androgünök, antropomorfitásuk „mesebeli”. Konkétnak tűnő elvont figurákként jelennek meg bennem a befogadás aktusában. Világuk egyáltalán nem hat idegennek, a mesteri megformáltság, a művészi hitelesség okán létezésük valóságosnak tűnik; a humánum, az elfogadás, a rácsodálkozás hangulata kerít hatalmába. Ha valakinek a groteszk jut a képek láttán az eszébe, azt gondolom, ő sem jár rossz úton. Kérem ismerjék meg alkotónkat jobban, link alul.

Rékasi Attila, Újpest

A FakTúra művészeti folyóirat kéri olvasóit, hogy a művész oldalát is látogassák, ajánljuk:

https://www.facebook.com/art.sarna.sarnecka

Útkeresők és beérők, a Budai Rajziskola 3. éves festőinek bemutatója Újpesten

Fotó és tudósítás: Rékasi Attila

A Vészkijárat Galériában mindig izgalmas kiállításokat láthatunk. Most a pályakezdésre készülő, iskolai tanulmányokat folytató felnőtt útkeresők munkáiból láthatunk egy válogatást, ami igyekszik mindenkitől a legjobb munkát megmutatni, amelyet tanáruk, Miksa Bálint festőművész emelt ki a studium alatt készült alkotásokból. A ma este hat órakor zajló megnyitón Miksa mindenkiről mondott pár személyes, de szakmai jellegű összegzést.

A FakTúra folyóirat a kiemelkedő szakmai minőség okán két művészt külön ajánl a látogatók figyelmébe: bennük nem az útkeresést, hanem a beérő energiákat véltük felfedezni.

Rékasi Attila, Újpest

Kerezsi Éva festménye

Urbán Péter festménye

Az idő plasztikája-Boros Miklós János szobrászművész kiállítása Újpesten

Művészeti írás és fotó: Rékasi Attila

Merev, textilszerűen rovátkált, patinaízű faktúrát húzó vaslemezek hajlanak meg az idő súlya alatt, hogy mechanikus sugárverésben adjanak teret a mindenkit elsöprő, de soha nem bosszúálló, vagy ítélkező érzet mérésének. Milliárdnyi szerelmes óra fizikumának metszőpontján rohan a homok nem keresve útját, mert az adott. Talán úgy öleljük egymást az apokaliptikus vég órájában, mint a lukon átsuhanó homokszemek ezen a tárlaton, elrendelten de reménykedve, bízva a megnyugvásban. Talán rólunk is a vak szerencse dönt majd, mint ezekről a műtárggyá nemesült kvarcokról a véletlen és az alkotó, hogy futhatunk-e még vagy megpihenünk. Mert van akinek ez, van akinek az adatik. Talán az idő sűrűjében a mi életünk is egy interaktív szoborrá nemesül, melynek végén az általunk hagyott erősebb és gyengébb nyomokkal alkotott érzés és esemény tettformák képezik le a valódi kinézetünk. Mint ahogy Isten keze sem érint minket, őket sem érinti a szobrász keze, mégis formát önt rájuk, nincs viaszvesztés, nincs vésőcsapkodás, csiszolás, nincs semmi konkrét aktusszerű beavatkozás. Csak a gravitáció, az idő és a látogatók keltette légmozgások formálják az anyagot. Onnantól, hogy a mű nekiiramodik, az alkotó pihen. Beteljesedni látszik a mű, amely többet kifejez rólunk, mint elsőre gondolnák. Ha a program lefut, dönthetünk, hogy megfagyasztjuk az időt, befejezettnek tekintjük a műalkotást vagy beavatkozunk: újabb adag homokot szórunk a műre, bátrabbak esetleg szétfújják, lefújják azt, így válva részéve az alkotó folyamatnak. 

Szimbólum. Tett. Beavatkozás. Vas. Homok. Isten. Ember.

Mindez egy indusztriális környezetben, puritán falak között, mintha nem is ebben a világban járnánk a Hajógyár múltjának időszövetei megállítják a Világ forgását, azt a kort idézik, mikor még a három T volt a „nauhó”, alumínium csajkákban lapult az ebéd a hajógyári munkások csíkos nylon szatyrainak az alján, el sem indult a munka két feles és egy sör nélkül már reggel sem. Micsoda kontraszt a kint és a bent között. Azt hitték mindig így lesz, hogy soha nem jön el a változás. Nem gondolták, hogy nemcsak a mezítelen nős poszterek raszterein költözhet be a lágyság a szigorú falak közé!

Rékasi Attila, Újpest

Még június 15-ig biztosan megtekinthető az újesti Vészkijárat Galéria legújabb kiállítása, árulta el a FakTúra folyóiratnak Miksa Bálint festőművész a Galéria vezetője, aki felhívta a látogatók figyelmét, hogy előzetes egyeztetés szükséges a megtekintéshez (infók az alábbi linken). Igazi kihívás lehet szobrászok számára a nem a méreteivel híressé váló galéria terében olyan kiállítást rendezni, ami kellően felkelti az érdeklődést, hogy elzarándokoljon az ember megnézni. Biztatásul írom, hogy a helyben az a jó, hogy az aktuális kiállításon túl lehetőség van megtekinteni a művészközösség műtermi munkáit és akár vásárolhatunk is belőlük! 

https://www.facebook.com/profile.php?id=100075934127945&cft[0]=AZWIeN2CO2rTnrCWqqo9SI4gWAjKa9B7yvlv1DK1aQSW-UqbS2CzSdtKyKV13gZ8fYPnwrlDB0heEOUGYHfEYG7s6LliquBAC3ofu2f5IA9zRKj8KcfBEsEbJ4AAoRrbK96wE5HeUTWCNm0fWm2Dx4SwoSExkd1kQA7PqRK3hT19zg&tn=-]K-R

Egyszer volt, színház volt-Katkó Tamás fotóművész műcsarnoki kiállításának kritikája

Fotó és kritika: Rékasi Attila

Még két hétig, június elsejéig látogatható Katkó Tamás fotóművész (Magyar Fotóművészek Szövetsége) kiállítása a Műcsarnokban. Mivel magam is fotografálok színházat és volt is néhány kiállításom ilyen tematikájú, nem autonóm munkáimból, érdekelt Tamás (aki ha nem tolakodás egy nagyon kedves „figura”) mire jutott színházi kötődésű, autonóm fotográfiai munkásságát összefoglaló, az 1980-as évektől a 2010-es évekre visszatekintő tárlatán ezzel a népszerű, de egyáltalán nem könnyű témával.

Tudtam, hogy Katkó figyelemre méltó művész, de én ezzel úgy vagyok, amíg nem látom a munkákat, addig ez csak egy hír számomra, nem evidencia. Nos, Tamás kiállított munkái magas színvonalú, kifejezetten lírai hangvételű felvételek, zömmel az analóg korszakból, amikor még nem volt oly egyszerű a bemozdulásos felvételek esztétikus, úgymond tervezett megalkotása. Csak napok múlva, a negatív előhívásakor derült ki, mi is került a szabad szemmel nem látható, a fény által megrajzolt, megfestett színek és formák kavalkádjának formaalkotó szerkezetébe. Ma a digitális gépek képernyőin azonnal láthatjuk a mozdulatsorok, bemozdulások eredményét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még így ezzel a technikai vérttel sem egyszerű mai napság sem egy tervezettnek tűnő, jól komponált képet gründolni, hiszen csak sejtjük, hogy a színész, a táncos hova fog mozogni. Azt is megemlítem, hogy a negatívok esetében magas volt az egy kockára eső forintosítható költség, tehát azt sem gondolnám, hogy Tamás, művészi ambíciói beteljesítésére, korlátlan „kattogtathatott”. Biztos vagyok benne, hogy nagyon is át kellett gondolja minden egyes expozícióját. Az eddigiek technikai kérdések, amik fontosak, de a művészet szempontjából marginálisnak mondhatók. Mert ha Katkó a belenagyítás módszerével élt a jelenlegi kiállítási anyag mesteri kompozícióinak megalkotásakor (erre utalhat a kópiák erős szemcsézettsége), az sem von le abból, hogy aki nem tud komponálni, akinek nincs magas esztétikai érzéke, írd és mondd művészi vénája, az nehezen fog ilyen szép, már-már költői printeket a falra tenni. Említsem meg azt is, hogy a művész átérezve a hely szellemét, az elődök patinás névsorának súlyát, méltó szintű installálásban mutatja be felvételeit, az ezzel járó költségeket sem kímélve. Nyilván azt sem hallgathatom el, nem mindegy hol, milyen előadásokat van lehetősége a fotósnak felvételezni. Ez nem feltétlenül az esélyegyenlőség klasszikus terepe, de azt éreztem a képeket látva, hogy Tamás sikerének titka nem az, hogy „menő előadásokra” juthatott be, hanem a lelke. A lélek, amely nyomot hagy a mindenkinek ugyanolyan ezüstszemcséket rejtő emulzión, ha van az embernek. Az én kedvenc képeim a kiállítottak közül képzőművészeti minőséget sugároznak, az ezüstszemcsék „durvaságát” abban az időben is szakmai hibának tekintették (mint manapság a lapkák magas zajszintjét), de Katkó ezekre a „piktorialista” „foltocskákra” építette esztétikáját, az egységesség benyomását keltő anyag vizuális koncepcióját. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban divatos volt a nem zavaró, a témát erősítő, vagy szándékosan alkalmazott, esetleg pussholással szándékosan növelt szemcsés képeket művészi szemcsézettségűnek nevezni). A lényeg a lényeg, Tamásnál nagyon finoman szolgálják ezek a színfoltok a művészi hatást. Én ezeket az műalkotásokat tartom a legerősebbnek, de a nem ebbe az ívbe illeszkedő felvételek is remek munkák, csak azok esetében nem feltétlen érzem annyira egyértelműnek az egyéni látásmódot.

Kritikámat zárva, nemcsak a színházrajongóknak ajánlom Katkó Tamás fotóművész műcsarnoki kiállítását, hanem minden művészetszeretőnek, tiszteljék meg a sok éves alkotói munkát, a jól összeállított retrospektív kép együttest azzal, hogy személyesen is felkeresik a Műcsarnokot.

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Czér Péter és Koppány Attila művei a Vajdahunyad Galériában

Képriport és kritika: Rékasi Attila

Nagy érdeklődéstől kísérve megnyilt Budapesten Czér Péter szobrászművész és Koppány Attila festőművész kiállítása. A megnyitó jó hangulatban most is zajlik, Nikodém Norbert jazz gitárművész zenéje remek hangulatot teremt a képekhez, segítve a festő absztrakt kompozícióinak befogadását. Az ablakból jól beáramló fények életet vesznek a „folyosó” terében életre kelő galéria kiállított alkotásaiba. Emlékeim szerint a téli fényszegény kiállítások befogadásából sokat levon a mesterséges világítás rossz beállítása. Ennek a csalódásnak most nyoma sincs, a befogadó a művek minőségére koncentrálhat. A galéria a legjobb minőség interpretálójaként aposztrofálja magát, ahogy fogalmaztak, a legmagasabb az egy négyzetméterre eső Munkácsy-Díjasok száma. Vészabóra való tekintettel azt mondom szerencsére nem abban a négyzetben álltam, és a kurátor Klacsmann Péter is kifejezte, hogy most a Munkácsyval van egy kis „gond”, úgyhogy végül is egyetértettünk.

A szobrok befogadásához kell hajlam vagy nyitottság a groteszk, de akár az abszurd szemlélet irányába is.

Mindenesetre van kontraszt az absztrakt festmények és a „torzba” hajló szobrok között, talán mutat ebből valamit alábbi fotográfiám:

Klacsmann Péter ma estére egy – túlzás nélkül – világszínvonalú kvalitást mutató, gyönyörű énekesnőt hívott meg előadónak Orbán Borbála személyében, aki elbűvölte a közönséget!

Április 25-ig olvashatjuk Apáti vizuális palackpostáit

Fotó és videó: Rékasi Attila

Egy nagyon jól sikerült fotókiállítás megnyitóról tudósít a FakTúra művészeti folyóirat a Karinthy Szalon áprilisi tárlatáról. Apáti-Tóth Sándor ceglédi fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjának Palackposta című tárlata nyílt meg március 25-én az impozáns budai kiállítóhelyen, folyóiratunk videó csatornáján kaphatnak kis hangulatjelentést a sok nézőt vonzó megnyitóról, Feledy Balázs művészettörténész, író tolmácsolásában, a videóban, Sándor Máté zeneszerző zenéje lett felhasználva, aki a Fiatal Alkotók Közösségének tagja.

Rékasi Attila, Újpest

Palackposta a vasfüggöny mögül, egy fotóművész emléküzenetei

Apáti-Tóth Sándor nem csak a doen fotóművészeink egyike, de véleményem szerint nem csak korosztájának egyik kiemelkedő alkotója, de nálam az idei Balogh Rudolf díj szintmérője is. Mindig is tiszteltem sajátosan lírai, egyedi hangvételű, mindig komoly gondolatisággal is bíró alkotásait. Most oly szerencsések vagyunk, hogy a ceglédi alkotó a diktatúrák és szerelmek emlékeire visszatekintő új kiállítását Budán a Karinthy Szalon Galériában tekinthetjük meg a leköszönő Caffart kiállítás után április elsején.

Rékasi Attila fotóművész, Újpest

Az alkotó gondolatai:

„E kiállítás szokatlanul hosszú címe több, mint ötven év harminc-negyvenezer expozíciójának száz képbe való tömörítését takarja. Diktatúrák lenyomatait, szerelmek emlékeit, hétköznapi történetek szubjektív dokumentumait. Mostani tárlatomon ebből tárunk Önök elé szemelvényeket.”

Téglák-A fess meg egy téglát akció első, csoportos kiállítása Újpesten

Kiállítási enteriőr, fotó: Rékasi Attila

Újságunk a megnyitón járt a varázslatos hangulatú újpesti hajógyár területén elhelyezkedő, Dömötör Sámson László költő, képzőművész által működtetett Felhajtó Erő Stúdiógaléria és Hajózásemlékezeti Gyűjteményben. A megnyitón Dömötör néhány szóban bemutatta a galériát és a Hajózásemlékezeti Gyűjteményt, majd átadta a szót a „Tégla” projekt egyik vezetőjének. A FakTúra művészeti folyóirat videó csatornáján tekintheti meg a megnyitón készült videót, melyen Simon Tímea bemutatja az akciót.

A videót Rékasi Attila készítette, zene Sándor Máté

A kiállítás 2025. április 1-ig látogatható előzetes időpont egyeztetéssel a +36 30 613 7260 telefonszámon.
Finisszázs: 2025. április 28., péntek 17.00 órától 18.30-ig

Helyszín: 1044 Budapest, Népsziget, Zsilip utca 9. G épület

A válogatásban szereplő téglák alkotói:

Aros Éva I Barna Regina I Danyel István I Dömötör Sámson László I Éberling Anikó I Eőry Emil I Fekete Balázs I Fórizs Nikoletta I Gábor Bence I Gábor Béla I Gedai Blanka I Gulyás Tamás I Helyes Jenő I Julia Smithing I Kacsák Tamás I Kammerlohr – Kováts László I Katona – Zsombori Mária I Kelner Viktória I Koroknai László I Kovács Johanna I Lajkó Nóra I Majoros Gabriella I Mészáros Gábor I Olajos György I Olivier Bonnin I Pethő Csilla I Revák István I Riegel Lili I Serényi H. Zsigmond I Simon Tímea I Tarjáni Ferenc I Toró Annamária I Vass Tímea I Viktoria Szabo

A megnyitó is nagyon jól sikerült rendezvény volt véleményem szerint a finisszázas is az lesz ajánlom vegyenek részt rajta!

Rékasi Attila, Újpest

Tegnapelőtt-Németh Attila’79 és Tóth Norbert kiállítása Győrben

Németh Attila ’79: Emlékutakon XIX. 90×200 olaj-vászon, akril 2025.

Érdemes ellátogatni Győr városába, hiszen a mindig izgalmas győri programok között most március 29. és április 17. között egy izgalmas kortárs kiállítást is megtekinthetünk a Torula kiállítótermében, ami architektúráját tekintve is illeszkedik a két kiállító művész alkotásainak tematikájához. A műtárgyakon keresztül a „múltba” tekinthetünk vissza, mint ahogy a kiállítótér is a „dicső” győri múlt maradéka, konkrétabban a volt Szeszgyár épülete. Hozza a retró hangulatot, akár a Tóth által vizsgált panelek vagy kádárkockák. Én is egy kádárkockában nőttem fel, munkás szüleim életműve lett a hatvannégy négyzetméteres objektum, amely a kor szellemében kalákában épült, illetve a szüleim kétkezi munkájával. Olyannyira, hogy édesanyám is cipelte, rakta a B30-as téglákat, oltotta a meszet, keverte a maltert. Ehhez a piramistetős négyzethez kötődnek életem legkellemetlenebb és legszebb élményei is. Címlapképünkön Németh ’79 gyermekalakja egy Trabant orrán animálja játékfiguráit. Apám, néhai Rékasi Imre tizenöt évet várt egy kislibazöld hycomat kézikuplongos változatra, ezzel a gépcsodával gurultam be barátnőmért a szintén kádárkockákkal szegélyezett utcájába a frissen megszerzett jogosítványom nyomatékosításaként. Micsoda emlékek és még meg sem nyílt a kiállítás, ajánlom nézzék meg a tárlatot!

Rékasi Attila, Újpest

A FakTúra művészeti folyóirat nagy örömmel teszi közzé Kovács László kurátor írását:

Március 29.-én nyílik Tegnapelőtt címmel, Németh Attila és Tóth Norbert közös kiállítása a győri Torulában. A két kiállító eltérő megközelítésből vizsgálja az emlékezés egyéni és kollektív formáit, annak materiális megnyilvánulásait. Egyéni hangvételű munkáik sajátos módon reflektálnak az emlékek konstruálódásának mintázataira, kiemelve e folyamatok identitásképző aspektusait. 

Tóth Norgebert és Németh Attila képzőművészek győri kiállításának meghívója.

Németh Attila elsősorban a hagyományos táblaképfestészet keretei között alkot, munkái ugyanakkor mediálisan összetett képletet mutatnak, mivel a hagyományos módon megfestett felületeket a street art eszközkészletéből ismert stencil technikával írja felül. Az eidetikus erővel, fotórealisztikus módon ábrázolt, saját fiatalkori emlékeiből átemelt környezeti elemeket általában családtagjainak alakjával egészíti ki. Eltérő idősíkokat egyesítve próbál kontinuitást teremteni múlt és jelen között. Ugyan munkái személyes indíttatásúak, a képein előkerülő motívumok számos kapcsolódási lehetőséget kínálnak, a közösségi emlékezet megannyi igazodási pontját vonultatják fel. 

Tóth Norbert képzőművész munka közben.

Tóth Norbert gyakorlatában szervesen összekapcsolódik a tradicionális médiumok és eljárások használta a konceptuális szemlélet frissességével. Kutatásalapú projektjei elsősorban valamely társadalmi vagy kulturális jelenséghez kapcsolódnak, ennek sokoldalú vizsgálatából indulnak ki. Erősen foglalkoztatják alkotás és termelés, fogyasztás és befogadás ellentmondásai, valamint az urbanizáció kultúrára gyakorolt hatásai. Legújabb – a kiállításon is megjelenő – munkáiban saját szülőhelye, Zalaegerszeg előtörténetéből kiindulva a „csinált városok” problémájával foglalkozik, a falusi és a városi életritmus eltéréseit, a kétféle berendezés súrlódásait tematizálja, és a vidékből városba való költözés identitásra gyakorolt hatásaival vet számot. 

A társadalmi környezet képlékennyé válásának és a „megtartó erő” gyengülésének tapasztalatából kiindulva, a két művész munkáiból és alapállásából kiolvasható a megőrző szándékú motívumgyűjtés tudatossága is, hiszen többnyire valójában már csak rezervátumokban fellelhető tárgyakkal, motívumokkal operálnak. Ezek révén próbálnak eleven viszonyt kialakítani a bizonyos értelemben közös múltat is jelentő 20. század második felét lefedő korszak mindinkább feloldódó tárgykultúrájával, narratív koherenciájával.