Kedves követőink, olvasóink! Köszönjük 2025-ös kitartó figyelmeteket és érdeklődéseteket! A FakTúra művészeti folyóirat lassan húszéves története során 2025-ben érte el eddigi legnagyobb publicitását, minden szinten. A két éve létrehozott, új, dinamikus, folyóirat-formátumú magazinhonlapunk mérföldkőnek bizonyult. A néhány fős csapatunk több mint kétszáz írást publikált az év során.
Ezúton is köszönöm minden szerzőnk és szereplőnk közreműködését, valamint két olvasószerkesztőnk munkáját, kiemelten B. Kiss Anita és Baranya Edit elkötelezett segítségét.
A publicitás terén a Facebook-oldal hozta a legnagyobb számokat: a tavaly megjelent tartalmaink közül a legtöbb figyelmet Rékasi Attila Narratívából absztrakció – Interjú Schnabel Annabella filmrendezővel című publikációja érte el, közel hatezer megtekintéssel. A második legnézettebb cikk Lénárt Attila grafikusművész siófoki kiállításmegnyitójáról szóló tudósításunk lett, négyezer-négyszáz megtekintéssel. A 2025-ös év harmadik legnépszerűbb írása Ritter Márta Szirtes András Kísérleti Filmszemle a Kettőspont Színházban – ahogy a Kétlámpás látta című beszámolója volt.
A kritikák közül Rékasi Attila Semmi szövegek (RS-9) című színházi kritikája érte el a legnagyobb figyelmet, háromezer-kétszáz megtekintéssel. Szintén jelentős nézettséget hozott Ritter Márta színházi Adventi naptára, amelyet szenteste napján mintegy ezerötszázan olvastak. Az országos szinten is egyedülálló, a fővárosi független színházak világát végigpásztázó, unikális ajánlósorozat összesen húszezer feletti elérést ért el, jelentős figyelmet irányítva a színházművészet mai műhelyeire.
A fenti számok fontosak, és várakozásainkon felüliek. Reméljük, hogy mindez kitartó munkánknak is köszönhető, ugyanakkor a legfontosabbak számunkra mégsem pusztán az adatok. Főszerkesztőként úgy gondolom, a lényeg az, hogy a FakTúra eredeti szellemisége épüljön tovább: figyelem jusson azokra a művészekre és produkciókra, akik nincsenek a fősodorban, mégis legalább olyan értékesek – sok esetben pedig értékesebbek –, mint a kortárs művészet jelenlegi sztárjai.
A MÁV Szimfonikus Zenekar kamarakoncertje már hagyomány Újpest városában, s minden alkalommal a képünk szerinti nagy számú, értő közönség jelenik meg. Legutóbb december 7-én, a Városházi Esték keretében többek között Bach és Ravel műveinek révén is csodálatos, professzionális muzsikában hangolódhattak az adventre az egybegyűltek. Ez az együttműködés több éve zajlik, mint ahogy az óvodai és iskolai koncertek is, utóbbiak – legnagyobb megdöbbenésemre és sajnálatomra – nem folytatódnak tovább..
A koncertestből számomra kiemelkedett Mozart D-dúr fuvolanégyesének második tétele, amit Székely Edit fuvolaművész, sok újpesti gyermek kedvenc előadóművésze, műsorvezetője szólaltatott meg. Virtuóz technikai megoldásokkal, Schunk Franciska hárfa kíséretével Chopin: Variációk egy Rossini témára című műve került terítékre, amit hatalmas tapssal, visszatapssal jutalmazott a hallgatóság. A vonós szekciót Pintér Dávid és Kerényi Dorottya alkotta hegedűn, Jobbágy Andor brácsán, Tomasz Máté csellón és Jobbágy Csongor nagybőgőn. Sólyomi Pál majdnem nem állt kötélnek, de legnagyobb örömünkre átéléssel telt játékával feloldotta a kezdés feszültségét.
Halmos Fatime és Miklós Marcell A megváltó címmel írta meg azt a kamaradarabot, amire a FakTúra folyóirat is meghívást kapott. Nem ez az első darab, aminek alaptörténetét a színészek élete inspirálta és valószínűleg nem is az utolsó. Magam fotóművész lévén sokat foglalkozom képzőművészettel és megnyitókon gyakran teszem fel a kérdést vitapartereimnek, vajon elég-e témának az alkotó/alkotók személyes élete, világról való reflexiója ahhoz, hogy olyan művet alkossunk, amelyek megfelelnek annak a művészeti elvárásnak, hogy túlmutassanak önmagukon. Én úgy éreztem, ha nem is Márai Sándor-i szinten, de sikerül az öncélon túlmutatnia a szerzőknek, a karakterek őszinteségének, önironikus felhangjainak köszönhetően. Tudtommal a Halmos Fatime és Záhonyi Enikő ötlete alapján (ők játsszák a női karaktereket) megírt szöveg az alkotók első írói próbálkozása, ami tapasztalatom szerint megnehezíti a műre való kívülről rátekintést. Ennek ellenére egy pörgős, a túlírástól nem terhelt produkciót sikerült bemutatniuk a lakásszínházi viszonylatban telt házasnak mondható esten.
A színjátékot négy játékos adja elő, a fent megnevezett művészeken kívül volt szerencsém felfigyelni egy nagyon ígéretes fiatalemberre, Lukács Olivérre, aki a rendező szerepét alakította, megítélésem szerint rutinos, hivatásos színművészek színvonalán. Nekem már csak miatta is megérte volna megnéznem az előadást, s ezt utána el is mondtam neki, biztatva őt a folytatásra. Megható volt szerénysége, ahogy az elismerő szavakat fogadta. A másik három játékos is véleményem szerint magas színvonalon formálta szerepét, impulzív színpadi kisugárzással.
Kritikám zárásául kifejezem, mennyire szimpatikus nekem, hogy leggyakoribb olvasmányaim, a versek ebben a darabban is megjelentek (lásd lent), a darab részeként. Nagyon szeretem a líra sűrítési, absztrakt tulajdonságait, a versek képszerű „látásmódját”, filozófiai és esztétikai tömörségét, amit az est folyamán szavaló színészek magas színvonalon interpretáltak.
Rékasi Attila, Újpest
Heath Ledger Színkör és a META Művészeti Központ közös produkciója.
Szereposztás: Monica………………….Záhonyi Enikő Sofia………………………Halmos Fatime Sanyika………………….Lukács Olivér A pincér…………………Miklós Marcell
Halmos Fatime és Záhonyi Enikő ötlete alapján írta: Halmos Fatime és Miklós Marcell Rendezte: Miklós Marcell Sophia és Monica álarcában a két nő utolsó kísérletet tesz, hogy arra a helyre kerüljön, ahol – azt remélik – végre hazatalálnak. Ha nem kellenek senkinek, megteremtik maguknak a színházat. A valódi életükből írják, hogy eljátszhassák az igazit. De erről a saját valóságról hamar kiderül, hogy nem igazán történik benne semmi. Az is unalmas, vagy szánalmasan nevetséges. Újabb kudarc a hosszú zsákutcában. Két színésznő lebegő és rebbenő létezése tölti meg a teret. Ülnek. Beszélgetnek. Iszogatnak. Filozofálnak. És remélnek… Álmok és vágyak dervis tánca tombol a színpadon. Kétségbe esve keresik a kiutat, hogy kitörhessenek lelkük ellustult bűvöletéből. Megérkezik a megváltó? Hisznek egyáltalán benne? Létezik-e még a remény könnyeikben, nevetésükben? A válaszokat, ha lesznek, mindenki majd magának szüli meg!
Szemelvények nézőink visszajelzéseiből: „Megkapó A megváltó őszintesége és szenvedélyessége; épp a személyessége által érint meg bennünket, egyszerre nyíltan és szemérmesen vall a játszók legbenső érzéseiről és gondjairól. Márpedig egy színházi előadás mindig akkor lesz a szívügyünk, ha a játszóknak is az; és A megváltó éppen ilyen.” – Sediánszky Nóra
„Végre egy igazi, őszinte színház.” – Fehér Tamás
A színműben elhangzó versek, monológ részletek: Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa Tenessee Williams: Beszélj, mint az eső Halmos Fatime: Sivatagi szárazság fogaim kristályterme
A budapesti színházi kínálat egyik legizgalmasabb darabját láthatjuk november 21-én, péntek este héttől a Ráday utcában, PIERROT és PRIGOZSIN az élet forgatagában címmel. Véleményemet mégpedig arra alapozom, hogy az előadás egyszerre roppant szórakoztató, ugyanakkor filozófiai mélységeket is feltáró, rendkívül személyes és a poliamoria kérdésének tárgyalásával korszerűnek is mondható. Formanek Csaba írta a könyvet, ám játszótársa, Ács Tamás is komoly részt ad hozzá az alkotómunkához: a karakterek megformálásán túl személyes, gyermekkori „szerelmi” története adja az egyik vezérfonalat. Kétszer láttam a darabot (a premiert és a másnapit), most lesz a harmadik alkalom – úgy tűnik, függő lettem.. – és már e két előadás kapcsán is beszélhetek fejlődésről. Ennek fényében kíváncsian várom, miként lesz egyre szabadabb a színészek játéka! Ács Tamást nézve e két első Pierrot és Prigozsin-on olyan érzésem volt, hogy a már jól ismert, Tamásra jellemző elragadó játék ebben a műben teljesedik ki, végig gyönyörködni tudtam a megformálás szépségében. Formanek remekül hozza a „ellenpont” karaktert, csakúgy mint a Senki se mer egyedül élni című szintén zseniális darabjában. Itt is ő volt meglátásom szerint a „rosszzsaru” és ennek nemcsak orgánuma, a személyiségéből sugárzó felperzselő tüzesség az oka, hanem a sok év színjátszás alatt kialakult játszói képességei. Természetesen a szórakoztató attitűdök tobzódása ellenére nem beszélhetnénk Formanek műről, ha nem domborodna ki a dráma, valamint egy aktuális és fontos társadalmi szintű kérdés. Utóbbi ezesetben az etikus többpartnerűség, azon belül is talán leginkább a poliamoria körül forog: vajon eljuthatunk-e a megcsalással szemben ahhoz a szereteten, tiszteleten alapuló belátáshoz, hogy nincs jogunk senkit kisajátítani, lehetünk-e tragédiák nélkül szabadon szeretni tudó felnőttek?
Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron színművészek alkották meg ezt a nem hétköznapi színházi estet, amely a vajdasági költő versein keresztül vezet be bennünket az emberi lét kérdésein túlhaladva a párkapcsolati dinamikáink mélyebb világába. A belvárosban látogatható KuglerArt Szalonba most először kapott meghívást a FakTúra folyóirat Zoltán Áron részéről. A lakásszínház nem új keletű forma a sokszínű művészettől színes fővárosunk kulturális kínálatában. Én személy szerint most voltam először ennyire intim teátrumi közegben, ahol a „színpadtechnikai” szcenikai elemek nemhogy minimálisak, hanem szinte konvergálnak a nullához. Van azonban helyette más. Hihetetlen „közelség”, alkotói erőtér az előadókkal. Ezt azért merem állítani, mert úgy érzékeltem, hogy jelenlétünk, reakcióink, energiánk, kisugárzásunk mintha visszahatott volna a játszókra. Legalábbis azt az elementáris energiát látva, amit Kriszta és Áron árasztott magából, csak erre tudok gondolni. Önmagában az energia viszont kevés, ha nincs mögötte mesterségbeli tudás, tehetség, akarat, alázat, értő írói-rendezői munka. Az Elmecirkusz esetében mindezt a munkát szintén Szorcsik és Zoltán végezte el. Meglátásom szerint ez nem gyöngítette, hanem éppen erősítette a produkció minőségét. Azt gondolom, nagyon értő, lényeglátó versválogatás adta meg a darab testét, amit szépen dramatizáltak mindenki életére reflektáló jelenetekké. Erősség, hogy „történetet is kaptunk”, értem ez alatt, hogy nem verspirulák beadagolása történt, hanem egy versekkel való gyógyító áramlás, amelynek több dramatikai és szcenikai csúcspontján a katarzis is megélhető volt, ahogyan azt az egyik néző, Fecske Fanni is papírra vetette (forrás: Facebook Elmecirkusz oldala). Számomra nagyon sok meglepő, vagy szokatlannak, akár merésznek is nevezhető interpretációs megoldást is tartogattak az alkotók. Ezek a megoldások karöltve Sziveri érzékletes és „húsbavágó” költészetével egy olyan színházművészeti előadást teremtettek, amely egyaránt volt alkalmas a költői és a drámai nagyság szívhez szóló kifejezésére. Összességében elmondható, hogy egy különleges, magas nívójú színházi élményben lehet részünk kiemelkedő színészi játékkal, egy varázslatos egyedi helyszínen. Következő eladás november 10. hétfő 19:00. Ne hagyják ki! Magam a FakTúra folyóirat nevében csak ajánlani tudom!
Sziveri János, a tragikus sorsú vajdasági költő zseni 2024-ben ünnepelné 70. születésnapját. Örökérvényű, ma is égetően aktuális és különleges humorú műveiből két színész összegyúrja a maga Sziveri-drámáját, miközben fokozatosan megnyílnak egymásnak, és feszegetik a szövegek, formák és saját idegrendszerük határait.
Sziveri János műveiből írta és játssza: Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron
Producerek: Pinceszínház, KuglerArt, Transzformáció Alapítvány és VerShaker Produkció A program megvalósulását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
keresztes zoltán underdogimages fotóművész kiállítása, fotó: magánarchívum
Kereszetes Zoltán fotóművész a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja, a Fuga kortárs művészeti központban tulajdonosait veszített tárgyak nyomába ered, megpróbálva a szinte lehetetlennek tűnő feladatot, hogy a fotóművészet nyelvi, formai sajátosságaival töltse fel az elárvult holmikat. Ezek a valamikor nagyobb becsben tartott tárgyak a kiállítótérbe landolva, a róluk készült alkotások által próbálják bizonyítani fontosságukat, a világhoz való viszonyukat. Az alkotó igyekszik a tárgyak lelkét bemutatni, úgymond megszemélyesítve, személyiséggel feltöltve azokat, miközben azzal a társadalmi kérdéssel is foglalkozik, mit kezdünk a minket elárasztó, figyelem, újrahasznosítás hiányában szemétté avanzsáló entitásokkal. E hét vasárnap lesz ennek a nem mindennapi ötleten alapuló, szokatlan installálású tárlat finisszázsa, éljenek a lehetőséggel és látogassanak el a Fugába.
Rékasi Attila, Újpest
November 2-án este 7-kor bezár keresztes zoltán underdogimages tulajdonosaikat vesztett tárgyak szubjektiv és pontatlan leltára című kiállítása. A záróeseményen Marno János versei hangzanak el. Közreműködik Persányi Zsófi, Radnóti Róza és Rozs Tamás.
Az újpesti Szindbád gyalog indult a vasúti hídnak. Jobb kívülről szagolni a gőzmozdony pöfékelte buja füstpamacsokat, s jobban látni annak a Duna vizére rajzolt, hullámokkal cicázó gomolyait, ha gyalog kél az ember – igazolta magában döntését a férfi, dacára sajgó tagjainak. Amúgy is asszonynépnek való a melegded szalonkocsi. Aki éhet akar nyerni a római parti csemegékhez, az biz nem ül vasparipára – dörmögte orra alá. A kiadó sem fizetett, azt a keveset ne jegyre költse, ki csak jambusokkal tudja tölteni a magyar kincstárat. Lenézett. Milyen szédítőek ezek a vashidak, de hasznosak – merengett Szindbád. A megyeriek úszhatnak, míg ő száraz lábbal azon mélázhat, ifjúsága reményteli, karcsú szoknyái ezek a pilonok. Ejh mennyi kíváncsiság dohogott akkoribb a legényben: mit rejthetnek azok a szoknyakelmék, s vajh a szebb, finomabb kelme alatt szebb, finomabb lábacskák rejteznek? Nem nyughatott, míg ki nem derítette, s lebbentett ezért számát se tudja mennyit, s még képzelt hozzá, ahányat látott. A víg molnárnétól a Wolfner bárónéig volt szoknyák lebbentője, lábacskák erdejében bolyongva kereste a bizonyost, a megnyugvást. Nevetést, könnyeket, boldogságot, bánatot talált, de soha meg nem érkezett, folyvást úton volt. A gondolatok. A leggyorsabb gőzösök a gondolatok! Még fel sem nézett a szoknyák feletti szépségekre, a szegecselt vashíd karcsú K betűire és már Buda földjét tapodta. Ilyenkor mindig visszanézett szeretett Újpestjére és ezt gondolta: lapos mint a guta, mint a pelyván nevelt lánka, ám téved, ki úgy hiszi, hogy csak a telt, duzzadó kebel olthatja vágyát a férfiúnak, hiszen ezer színe van a szépségnek. Klárák, Klotildok, Kingák óhhh, éltek-e még, gondoltok-é a ti Szindbádotokra, úgy ahogy ő Újpestjére, s remeg-e még ajkatok a csókok emlékétől? Mily nehéz elengedni azokat a szattyán finom kacsókat, a lefejtett csipkekendőket.. hová lett a fiatalság, hová lettek a Római part ízei? Ezen töprengett Szindbád, s közben sétapálcájávál megkocogtatta a híd utolsó vaskorlátját. Visszaviszel még – vonta kérdőre -, vagy itt ér az elmúlás a csónakházak, vendéglők és cigányprímások között? Ritkán telíti tagjait már a vágyakozás, de most ráfordulva a dunaparti sétányra összefutott a nyál a szájában, ráncos arcára aprócska mosoly húzódott a toluló emlékektől. „Ejh, vajon ott szolgál-e még a Bivalyos vendéglőben az a minden hájjal megkent pincér, bizonyos Vendelin, kinek asszonyát megszöktettem anno, mikor még nem gondoltam a holnappal? A békási vagy az endrei böllértől hozzák-e manapság a csontot a velős pirítóshoz? A békásit ugyanis nem szenvedhetem, igen közel esik Budához, ott gyönge szénán tartják a jószágot – az intézőtől tudom – s a rosszul hízlalt marha veleje olyan, mint a fűrészpor, csak morzsol az ember szájában, nem ken az semmit, nyelhetetlen. S a kenyeret helyben sütik-e még vagy a Moskovitzék budai üzletéből való? Tudni illik, hogy csakis a helyben sütött kenyéren olvad jól a velő. Annak útja a kemencéből egyenesen az asztalra vezet, ezért vágata még friss, s kívül ha meg is pirul, belül omlós, meleg, mint az érintetlen női öl.” Eképp morfondírozott Szindbád régi törzshelyéről, hol minden reménye szerint új séfet vettek azóta, mert az a kutyaütő, akit Vendelin oly bőszen rekommendált ‘897-ben – gyalázat! – nem Mildenbergertől hozatta a Sert! Nem ettől a tisztességes, újpesti zsidó embertől, aki az égért be nem csapna senkit! Úgy Pesten, mint Budán, csak az ő nektárjának van három ujj habja, ami néki a serital frisseségének kizárólagos bizonyítéka. Mildenberger sere, mint az érett asszony csókja: keser, de jólesőn csiklanja a szomjúhos férfi ajakát. „Ha jó ebédet ádnak ma, tán még a csónakházba is befordulok, s ha Clark Ádámot már le nem is győzhetném, még mindig oly szép mozdulatokkal evezek, mint ő, amikor elvitte az érmet az orrom elől. Lágy most a Duna, hívogat. Micsoda bohém, izgalmas, nagy időket éltünk akkoriban itt a Rómain! Nyár, forróság, szerelem.. – mintha a sétálóknak beszélt volna, ám a parton egy lélek nem járt. Szindbádnak most tűnt fel, hogy egy szál felöltőben rója útját, holott sál is elkélne már, rigóké helyett varjak károgása üti a fülét. Felemelve fejét elbizonytalanodott, több a zöld még, alig köhög a sárga. Maholnap november, hát mi ez a zölden hagyott rengeteg? Hova tűntek a fabódék, miért magasodnak tükrözőszemű bérpaloták? A Légszesz utca fennebb van, rossz irányba fordultam volna a hídról? – kérdezte fennhangon magától, majd újra visszatért gondolataihoz. Nem… nem… itt az első csónakház, de zárva: mégiscsak ősz lehet. Megkésett ősz. Nem is baj, jól illik egy megkésett élethez. Ez marad már nekem, az újpesti Szindbádnak, aki fiatalon is öreg volt, vagy annak tűnt. Gyorsan élt, mert olyan volt a harmincas évek, hamar cseperedtek akkortájt a költők. Ez marad nekem, a zöld lombok közé lassan bekéredzkedő sárga, vörös majd barna levelek szimfóniája. Gondosan hintett betűk ezek a levelek, szavakká csomósodnak és elhitetik velem, hogy van történetem, hogy nem bolyongtam hiába, hogy az a sok könny az asszonyszemekben nem illúzió volt csupán. Így tűnődött tovább, ballagva a Római őszében, merengőn idézve hajdanvolt szerelmei alakját, s bár egyik karcsúbb és csinosabb volt mint a másik, szomorúan nyugtázta, hogy minden nő arca olyan, mint a másiké. Hogy a nők: egyformák. A Fellininél jobbra fordult. Alászállt a színes korlátok között és – mintha a hídon térne vissza -, besétált a Dunába, szeretett Újpestje felé véve az irányt.
Kritika: Rékasi Attila, fotó Kovács B. Gábor kurátor
Kovács B. Gábor kurátor válogatása segíti a látogatót Farkas György, harminc éve elhunyt hivatásos festőművész sokoldalú munkásságának megismerésében. Az értő és igényes szelekció betekintést enged a különböző korszakok ikonikusnak mondható alkotásaiba. Farkas világa nagyon személyes, ugyanakkor a korára jellemző nonfiguratív tendenciákra is érzékenyen reagál, ám nekem az az érzésem volt, hogy nemcsak „trendiségből” foglalkozik az absztrakcióval. Belső érdeklődése és formabontó igénye vezeti a látvány, a tér felbontására, majd szuggesztív, hol lágy, hol temperamentumos újraépítésére. Festészete számomra erősen kötődik a tájhoz, ugyanakkor a hagyományokhoz, „népkultúrához” is. Bár a képek befogadhatóságát kicsit nehezíti a helyszín adottsága, a képek könyvespolcok feletti installálása – láttam ilyet Újpesten is, ott is zavart-, véleményem szerint komoly kvalitásokat is fel tud mutatni, meg tud csillantani ez a tárlat.
Rékasi Attila, Újpest
Farkas György festőművész idén 30 éve hunyt el. Tiszteletére, a Török utcai Könyvtárban második alkalommal mutatjuk be rendkívül széles és izgalmas művészetét az érdeklődőknek. Az OKN 2025 programsorozat keretében egy kötetlen beszélgetésre, tárlatvezetésre hívjuk vendégeinket, olvasóinkat október 8-án. A kiállítás november 7-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.
FSZEK Török utcai Könyvtár, 1023 Budapest, Török utca 7-9.
Egy alkotó életében, pályáján mérföldkő az első könyve megjelenése. Ne tagadjuk, minden megjelent könyv egy darabka halhatatlanság. Van amelyik nagyobb darab, van amelyik kisebb, ennek mértéke nagyon sok összetevőtől függ, és sokszor nem is az adott mű kvalitása okán adatik annak az örök emlékezetben való jelentősége.
Az Erdőszéli jegyzetek esetében inkább az a gondolat merült fel bennem a kötet létezése kapcsán, hogy meg akar-e valami születni? Amennyire én tudom, szerzőnk esetében nincs tudatos költői pályaépítés a verselés hátterében, Balogi költői munkája inkább olyan, mint a levegővétel. Bensőből fakadó ösztönös létszükséglet. Nekem egy Anya énekel a lapjairól, aki tele van őszinte szeretettel, elfogadással a Világ és saját létezése irányába. Feltétel nélküli szeretet sejlik, ami ki is akar áradni, világra akar jönni. Azt hiszem, ha a fogantatást – intimitása okán – nem is láttam, a cseperedést igen. Virág verses megnyilvánulásait régóta figyelem a közösségi oldalakon. Már a kezdeti időkben feltűnt ez az „ősanyai” világlátása, hogy ha rajta múlna, ha megtehetné, mindannyiunkról, minden élőről és élettelenről gondoskodna. Valahogy így lehet a költői képeivel, verses impresszióival is, hagyja, hogy azok megszülessenek. S ha megszületnek, nem rejti az erdő mélyére alkotásait. Hagyja, hogy kiteljesedjenek, kapcsolódjanak a világhoz, megtalálják helyüket annak színes forgatagában. A születés misztériumához hozzátartozik az a paradoxnak tűnő jelenség, hogy nemcsak a gyermek születik meg, hanem az anya is, akinek az élete már soha nem lehet olyan, mint a szülés aktusa előtt volt, ugyanis versei publikálásával megszületik Balogi Virág költő is. Ha akarta, ha nem, ha tetszik neki vagy nekünk, ha nem. Ezt a „szülői” szerepet Virág a lehető legnagyobb természetességgel éli meg, nem épít nagyobb fészket, mint amekkora kell, nem „acsarkodik”, mondhatnám finom marad és nőies. Az Erdőszéli jegyzetek, olyan, mint amilyennek egy első kötetnek lennie kell. Személyes, hangadó, kicsit „felvonultató”, de semmiképp sem „mindentbele”. Érzik rajta a szerkesztettség, ha az apai szigor nem is mindig. Engedjék meg, hogy kritikámban egyik személyes kedvencemet emeljem ki az elhangzott versek közül, amely számomra a legjobban fejezi ki Balogi világát. Ez a költemény a Krumpliversek 2 címet viseli (lent közölve). Azért emelem ki ezt a művet, mert véleményem szerint itt pillanthatunk bele az alkotó második verseskötetébe, ami sejtéseim szerint még mélyebbre hatolhat a személyesség világába. Mutatja ez a vers azt a megszületési rítust, amiről írtam, ahogy az emberben egy személyes gyermekkori élmény, „trauma” énekké érik. Ebben a versben szemlélhetjük azt is, hogy Virág költői képei milyen nagyon kifejezőek, milyen harmonikusan boltozzák a sorok felépítményét, szépen vezetik gondolati lépteinket a vers „csattanójára”, filozófiai mondanivalójára, s azt, ahogyan változik viszonyulásunk életünk folyamában a misztikum s a félelmek világától a profanitás és a funkcionalitás valóságába.
A Kettőspont Színházban volt a kötet első bemutatója, ami pont olyanra sikerült, mint amilyen a kötet: békés, nyugodt, befele figyelő, lírai, megfűszerezve egy csipetnyi érzékiséggel, amit Jászai Andrea zenéje festett. Horváth M. Zsófia személyes hangvételű kérdéseivel vezette a bemutatót, Formanek Csaba verseket olvasott fel a kötetből, Simon György űrgitárjátéka a kozmikus hátteret „simogatta” a kötet lapjai alá. Az est szépszámú érdeklődő jelenlétében zajlott. Összességében azt gondolom, az olvasóközönség egy szerethető, befogadható, „közérthető” verseskötetet kapott ajándékba Balogi Virág verselőtől, kíváncsian várjuk a folytatását!
Rékasi Attila, Újpest
Balogi Virág: Krumpliversek 2
Kislánykoromban sokszor küldtek a pincébe krumpliért. Többnyire száraz, hideg, savanyúszagú cellák voltak egymás mellett. Mindegyiken rács, lakat. Lassan mentem, le a harmadikról, utáltam egyedül bemenni oda. Mintha egy hüllő belsejében kopogtak volna lépteim. Hangosan csörgettem a kulcsokat, énekeltem vagy beszéltem magamban, hogy elzavarjam a pinceszellemeket. Katonás rendben álltak a polcokon a befőttek, szörpök. A sarokban egy régi bicikli, törött bútorok, és persze a láda. A láda, amibe még tekintetemmel sem nyúltam szívesen. Krumpli volt benne, amit kukacokként leptek el a rózsaszín csírák. Fenyegetőn néztek az ősz szakálluk, bibircsókos bőrük alól. Nem mertem hozzájuk érni. Féltem, hogy rámtekerednek. Soká elmaradtam a pincében, mire beparancsoltam a szatyorba az ebédhez valót. Ez gyakran ismétlődött, de mindig megúsztam. Aztán még sokat jártam a “pinyóba” így vagy úgy, ezért vagy azért alászállván. Még most is lenézek néha. A minap behoztam egy kis krumplit a kamrából. Milyen csúnyák, ráncosak, gondoltam, mégis áttüremkedik rinocérosz bőrükön az új élet rózsaszín reménye, arany pászmája. Milyen édes lesz a húsuk egy jó forró fürdő után és hogy fognak örülni a komposztlakók örökre levetett szerzetesi ruháiknak.
Az elsőkötetes szerző a könyvbemutatón, fotó: Rékasi Attila
Kritika és fotó: Rékasi Attila – FakTúra művészeti folyóirat
Buda szívében, Cseh Tamás bronzszobrától egy kőhajításra egy másik nagyon mélyen ható lírikusnak nyílt kiállítása Turbulenciák címmel a múlt héten, ahova a FakTúra művészeti folyóiratot is meghívták. Miksa képeihez hasonlót még nem nagyon láttam sem a magyar sem a nemzetközi képzőművészeti scénában. Úgy technikailag, mint formailag és gondolkodásmódjában nagyon egyedinek tartom képi világát, ami a legjobbak közé emeli őt véleményem szerint, ezért örömmel látogattam el az Íme Kult Tér Galéria termeibe. Ismertem már a művész munkáit, mert több ízben volt szerencsém járni az újpesti műtermében, azonban ez az intim, sajátos építészeti formákkal rendelkező tér most új kontextusba helyezte a művészetét. A műterem „zsúfoltságából” kiszabaduló remekművek nemhogy belakják a teret, de azt kell mondanom valósággal „úszni” kezdenek benne, és nemcsak egyénileg mutatnak minőséget, hanem egymással párbeszédbe elegyedve adnak plusz értelmezést a szemlélőnek. Miksa sajátosan egyedi festményeinek „határtalansága” – értem ez alatt azt, hogy nem kvadrátosak és nincs keretük, csak a térrel viaskodó képszélük teljesen átértelmezi a klasszikus galériatér fogalmat is. Mintha a Hubble űrteleszkóp lencséjén keresztül kémlelnénk az univerzumot, csak ott a háttér szénfekete, fénytelen. Ott az űrben árnyék sem sejlik, a fekete háttér elnyelné. Itt Budán a kitett képek szerencsére árnyékot tudnak vetni, ami egy nagyon különleges hangulatot kölcsönöz minden Miksa Bálint képnek. Érdemes azonban nem csak távolról szemlélni a művész miniuniverzumát, mert az apró részletek, a piktúra is rendkívül figyelemre méltó és a finom ecsetvonások rengetege is ezernyi csodát rejt. Aki esetleg nem jut el a kiállításra, vagy magával vinné valamely módon az élményt, annak megoldást kínál az alkotótól rendkívül kedvező, kiadói áron megvásárolható gyönyörű, nagy formátumú, keménytábla kötésű, színes művészeti könyvalbum, ami bemutatja az eddig született alkotásokat (művész elérhetősége). Jön a fényszegény évszakok sora, mi is lehetne energetizálóbb, mint Miksa fényfestményeinek színkaválkádjában gyönyörködni egy fűtött szobában! Karácsonyra is életre szóló ajándék lehet, csak ajánlani tudom ezt az élményt.
Azzal zárnám recenzióm, hogy ez a kiállítás szokatlan kérdéseket szült bennem: lehet űrsétát tenni egy budai pincében? Minden jel arra utal, hogy igen!
A kiállítás része a Bartók Béla Boulvard budai Eleven Ősz eseménysorozatnak, a kiállítást Szabó Noémi művészettörténész nyitotta meg és október 10-ig látogatható csütörtökönként 15 és 18 óra között.
Rékasi Attila, Újpest
Az esemény közleménye: Szeretettel várunk MIKSA BÁLINT Turbulencia című kiállításának megnyitójára szeptember 26-án, pénteken 19:00 órakor az Íme Kult Térben.
A kiállítást SZABÓ NOÉMI művészettörténész nyitja meg
Az organikusan növekvő módszertannal készült, szabad sziluettes „lebegő” festmények különleges esztétikai élmény ígérnek.
Miksa Bálint 2012 végétől kezdte szabad sziluettes festészetének kiérlelését. Képeit egy pontból fejleszti, majd kiszabadítja őket a hordozó felületből. A festmények szabad, lebegő, önálló entitásokká válnak. Festői világmodellekként is felfoghatók.
Légy részese az élménynek, és érezd jól magad egy kedves baráti társaságban!
Megtekinthető: október 10-ig nyitvatartási időben (csütörtökönként 15:00- 18:00) és a kapcsolódó programok alatt.
FakTúra kritika – A MÁV Szimfonikus Zenekar tegnap ünnepelte alapításának 80 éves jubileumát a Zeneakadémián, egy a közönség soraiban fergeteges sikert arató koncerttel. Nem gondoltam volna, hogy kortárs kompozíció – Sándor Máté fiatal zeneszerző Bényei dalok című alkotásán kívül- zsigereimig ható borzongást tud kiváltani belőlem. Bánkövi Gyula Loco című zeneműtárgya (nem találok jobb szót rá, mert a legremekebb festmények tárgyi minősítését kellene zenei összefüggésben megfogalmaznom) beírta nálam magát a legkitűnőbb művek, műremekek közé. Nemcsak annak okán sejlett fel Sándor énekműve, mert az is könnyekig hatott, hanem a kortársság „sztereotípiái” okán. Gyakran éri a mai alkotókat, kiváltképp a zeneköltőket az a kritika, hogy darabjaik élvezhetetlenek, befogadhatatlanok. Máté Bényei József költő verseire komponált munkája meglátásom szerint modern, „ennek ellenére” nyitott szívű, nem zeneértő számára is befogadható. Ha a Bényei dalokat befogadhatónak neveztem, akkor Bánkövi kompozícióját -ha nem sértem a mestert ezzel- kifejezetten „populárisnak” nevezném, értem ez alatt azt, hogy akinek ez sem befogadható, annak jelenleg komolyzenében nehéz lesz kedvencet találni. Kortárs mű ez azonban a javából, hiszen Bánkövi nem fülbemászó dallamvezetéssel, „slágergyártással” éri el a zenével való szimbióta befogadói állapotot, hanem a hangszerek hangalaki és karakterisztikai sajátosságainak, a szimfonikus zenekar adta lehetőségeknek a mesteri és értő finomságokkal fűszerezett megszólaltatásával. A szerző a darabot az Angliában kétszáz éve meginduló vasútközlekedésre emlékezve írta, a MÁV megrendelésére. Megbocsátom a szülinaposnak azt a véleményem szerint felszínes és közhelyes dramaturgiai elemet, hogy a darabban szereplő síp megszólaltatásánál az ütő szekció egyik játékosa piros vasutas tányérsapkában, indítótárcsáját magasba emelve bocsájtotta útjára az ősbemutató kezdő dallamait. Nem tudom elképzelni, hogy ez a partitúrában szerepelt, de ha igen, akkor én kérek elnézést a jelenlévőktől. Utoljára a bécsi újévi koncert közvetítésén láttam hasonló szcenikai elemet, azonnal kikapcsoltam a televíziót és azóta nem nézem a közvetítéseket. Azt gondolom, a Zeneakadémiára ennél kicsit „igényesebb” közönség jár, bár köhögős és mobilcsörgős „páciensekből” megint akadt a nézők soraiban, hacsak őket nem akarták ezzel „szolgálni”. No csak azért említem ezt az intermezzót, mert akkor még én is úgy gondoltam, hogy megint egy „kortárskodó” darabot kapunk, de Bánkövi gyakorlatilag egy induló gőzmozdonnyá változtatta a világhírű MÁV Szimfonikus zenekar ezer koncerten profivá kovácsolódó korpuszát. Sínpárrá lényegültek a rezesek, rajtuk gördültek a vonósok – sokasodó zenei lüktetéssel- a végtelen felé gyorsuló kerekeikkel, a fafúvósok színeikkel festették fel a süvítő gőz és a menetszél ecsetvonásait, az ütősök adták az út és a utasok lüktető dinamikáját; az egész zenekar együtt pedig az ember heroikus küzdelmét festette fel a képzeletbeli vászonra, mellyel a kiváló zeneszerző a távolság meghódítását, a modern ember megszületésének aktusát ábrázolta művészi zeneiséggel. Ettől még lehetne a darab egy ügyes blikkfang és akkor is okozhatna borzongást, de ennyitől még nem szoktak megindulni „künnyűim”. Azonban a darab közepe táján (tér és idő gyakorlatilag megszűnt számomra, nézzék el, ha tévedek az időzítést illetően) érkezett egy számomra katartikus élményt nyújtó tétel. Magamban utólag azt mondtam, hogy ez a fülkékben utazó első közlekedők megélésének zenei ábrázolása lehetett. Olyan gyönyörűséges, borzongató, megható, szomatikus és szellemi beteljesedést generált ez a dallamsor, ez a varázslatos muzsika, amihez hasonlót csak a szerelem magas fájáról tudnak szakajtani az abban járatosak. Egyszerűen boldog voltam! Utaztunk tovább és én úgy érzékeltem, kétszáz évet átutazva egy modern szerelvénnyel gördültünk be a sokat látott pályaudvarra – jelen esetben a Zeneakadémia patinás nagytermébe – a finálé szintén katartikus pillanataiban. Óriási siker, szűnni nem akaró vastaps. Telitalálat.
Így kell egy jubileumi koncertet elkezdeni! Nos, folytatni már nem biztos, hogy így folytattam volna. Következett a világhírű Wynton Marsalis trombitaversenye, Tarkövi Gábor trombitaművész szólójával csendült vagy „horkant” fel a mű számomra. Szó nem érheti a játék minőségét, a zenekar és a szólista is átlagon felül teljesített megítélésem szerint, de Marsalis úrral egyelőre nem leszünk kebelbarátok. Ez természetesen lehet ízlés kérdése is, úgyhogy mea culpa. A tudósítás szintjén leírom, hogy engem kivéve a közönség tombolva tapsolt, ezt nem tagadhatom le.
A szünet után bebizonyosodott, hogy a MÁV Szimfonikusok nem sajnálják a „tortát” – még az előző sorokkal kekeckedőnek tűnő, kritikát megfogalmazóktól sem. Olyan habot, koronaékkövet raktak fel a királyként tartott hallgatóság fejére, hogy az leírhatatlan. Világszínvonalú zenekarnak világszínvonalú zenemű! Akár ki is lehetne találni… hát persze, hogy Dvořák IX. szimfóniája, az Újvilág négy tétele adatott elő. Minden hangját ismerem. Fantasztikus kompozíció, túlzás nélkül mondhatom. A zeneműről ennyit, nem szorul rá az én dicséretemre. Nyilván a MÁV zenekar sem, most is tökéletesen játszottak. Karmesterüket, Farkas Róbert fiatal dirigenst „megszóltam” már párszor a szerintem túlzott dinamika miatt. Én most is lennebb csavartam volna a „hangerőt” itt-ott, de javuló tendenciát figyeltem ezen a téren, talán ezért is tűnt fel más. Amit nem neveznék ugyan hibának, de kihagyott lehetőségnek igen. Nem vagyok zenei szakember, zenekedvelő vagyok, tehát felvetésemről szívesen elbeszélgetnék más zene iránt érdeklődőkkel vagy szakemberekkel, akik hallották az előadást. Én úgy éreztem, hogy a harmadik tételben Farkas nem bontja ki eléggé a vonósokban rejlő lehetőségeket és ezzel kicsit visszafogja a darabban fellelhető zenei finomságokat. Közérthetőbben mondva nekem kicsit vattásabban szóltak a vonósok, mint szólhattak volna cizelláltabb dinamikai instrukciókkal.
Ezt leszámítva, az egész estre vonatkozólag csak dicsérni tudom Farkas Róbert karmester urat, mert ünnephez méltó katartikus estet álmodott, zenészei pedig a világ legjobbjai között, ez nem vitás! Sok sikert az egész zenekarnak, nekünk pedig minél több ilyen koncertet!
FakTúra ajánló: Rékasi Attila (fotó: ketospont.org)
Esendő tervek egy felvonásban a Magyar Dráma Napján, a Kettőspont Színház műsorán ma este héttől, Pusztai Luca és Formanek Csaba játékával, Lakatos Dániel segédletével. Remek darab, jó párszor láttam már, de mindig csodálatos színházi élmény volt. Szeptember 25-én este héttől Szitás Balázs értő játéka viszi tovább a stafétát Radnóti Ikrek hava című prózájának színpadra álmodásával. Mindenképp nézzék meg! Ha Mesterhármas bérletet vásárolnak a színháztól, akkor akár ebben a hónapban le is járhatják, mert kihagyhatatlannak mondom a Liselotte és a május című Pozsgai Zsolt bábdarabot felnőtteknek, ifjaknak. Ha tetszett a felsorolt három előadás, vehetnek egy új Mesterhármast vagy egy több alkalmas bérletet. Persze jegyet is tudnak váltani. Ajánlom még Ács Tamás által megformált Az őrült naplója című monodrámát és Balogi Virág első kötetes költő könyvbemutatóját Erdőszéli jegyzetek címmel a bőséges kínálatból.
Jelenet Dióssi Gábor színművésszel az „Egy kisember triptichonja” című filmből (Szirtes András Kísérleti Filmszemle)
Rékasi Attila intrjúja
Egy filmfesztivál nem csak filmünnep, hanem egy nagyon fontos fórum arra, hogy egy-egy alkotás felkeltse a sajtó a közvélemény figyelmét. A FakTúra művészeti folyóirat is kiemelten foglalkozik a Szirtes András kísérleti filmszemlén valamely szempontból „kiemelkedő” mozival. A fiatal alkotókra igyekszünk még jobban odafigyelni, Schnabel Annabella fiatal, de egyáltalán nem kezdő művész. Tanult hivatása a filmművészet, figyelmünket mégis autonóm munkája keltette fel a kísérletező kedv és minőség sajátos szimbiózisa okán.
FakTúra-Rékasi Attila:A filmed szerény véleményem szerint kimagaslott a Szirtes András kísérleti filmszemle alkotásai közül, proffesszionalitásán felül sajátos hangulatával. Ez volt benne a kísérleti jelleg?
Schnabel Annabella: Számomra a kísérlet elsősorban abban rejlett, hogyan lehet egy klasszikus narratív szöveget absztrakt formába önteni. Érdekelt, hol húzódik a határ a játékfilmes és a kísérleti filmes megközelítés között, mivel magam a klasszikus elbeszélő iskola felől érkezem — ezt tanultam az SZFE-n. Talán épp ezért is jelentkeztem a Hamvas Béla Alapítvány Új Közjáték pályázatára, amelynek támogatásával készült a film: szerettem volna az egyetem után új műfajban is kipróbálni magam.
Formailag a triptichon szerkezetét választottam. Ez eredetileg hármas oltárképként állt templomokban, majd idővel önállósodott és profán képzőművészeti formává vált (például Francis Bacon triptichonjai, amik előképei is voltak a filmnek). Az Egy kisember triptichonjában három „oltárképet” alkottam meg, amelyek ugyanannak a történetnek a különböző perspektívái: az első a „kisember”, a második a „látogató”, a harmadik pedig a „rendszer” nézőpontja. Ezekhez képarányokat társítottam, amelyek folyamatosan “kinyílnak”, ahogy a nézőpontok is egyre komplexebbé válnak.
Az Örkényi “egyperces” rövidséget pedig hosszúsnittekben gondoltam tovább, így három darab egyperces „oltárkép” született. És ha már az idő szóba került: azzal is kísérletezni akartam, hogyan tud megállni, majd újra mozgásba lendülni a film mozgása, ritmusa.
R.A.: A te olvasatodban mitől kísérleti egy film, neked mennyire fontos a progresszió?
S.A.: Nagyon szeretem a fejlődést — nemcsak a filmezésben, hanem az élet más területein is. Fontosnak tartom a nyitottságot, a kreativitást, az új utak keresését. Szerintem erre már kisgyerekkortól érdemes lenne érzékenyíteni az embereket.
A kísérleti film számomra éppen ezért kísérleti: szabad a témájában, formájában, időkezelésében, esztétikájában, és még a befogadójában is (pl installációk, interaktív platformok, stb). De legfőbbképp nekem azért kísérleti, hogy nem akarja előre eldönteni, mi lesz a végeredmény, hanem önmaga játékából születik.
R.A.: Miért pont egy Örkény-egyperces lett a filmed alapja?
S.A.: Három szöveget választottam ki eredetileg: Platónt, Kafkát és Örkényt. Körülbelül ebben a sorrendben is szerettem volna őket megcsinálni, mert tartottam az “Örkényi abszurd” ábrázolásától. De végül Örkényre esett a zsűri választása. Őszintén, kissé meg is ijedtem, mert Örkény tipikusan az a szerző, akiről az egyetemen a tanáraid le szoktak tiltani. Nagyon nehéz — szinte lehetetlen — pontosan megcsinálni azt az abszurd, groteszk hangulatot, amit ő tudott. Éppen ezért, próbáltam nem ráfeszülni az Örkényi abszurdra, hanem inkább arra koncentrálni, ami engem érdekel ebben a kísérletben.
Úgy éreztem, Örkény szellemessége ebben a szövegben abban rejlik, hogy egy rendkívül filozofikus, transzcendens, már-már szakrális témát ütköztet a nyers kispolgárisággal és a hétköznapi egyszerűséggel. Egy kimondhatatlan, megfejthetetlen igazságot ad egy jelentéktelennek tűnő ember szájába — olyat, amellyel még a filozófusok sem birkóznának meg. Számomra ez a feszültség teremti meg a groteszket. Ezt akartam vizuálisan elmesélni, miközben megőrzöm azt a szocialista miliőt, amelyben Örkény egypercesei születtek
R.A.: Mi okozott nehézséget számodra a film elkészítésében?
S.A.: Az, hogy a mű tételmondata “Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe” — honnan jöjjön a portástól. Volt is jó pár instrukció variációm, amiket Quitt Laci igazi kísérletező szellemiséggel — nyitottsággal — vett. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni, és szomorú, hogy azóta nincs már köztünk. Laci nagyon jó szívű, tehetséges, és különleges színész volt.
R.A.: Ez hanyadik filmed? Hol tanultál? Filmes pályád folytatod, ha igen milyen vonalon?
S.A.: 2020-ban diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező mesterképzésén, Gothár Péter és Schwechtje Mihály osztályában. Az egyetemen számos vizsgafilmet forgattunk, végül pedig a diplomafilmet is.
Azóta szabadúszóként dolgozom, szerencsére a szakmámban: olyan rendezői felkéréseket kapok, amelyekben örömömet lelem, és amelyek értéket is teremtenek (videoklipek, oktatási anyagok, reklámok).
Tavaly elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, ennek keretében jelenleg egy animációs kisfilmen dolgozom. Ez már nagyobb lélegzetvételű munka, amelyen immár 2,5 éve munkálkodom autodidakta módon, hobbiból.
Ha minden jól megy, ezután a nagyjátékfilm felé fordulok, amit önerőből, szabadon szeretnék megvalósítani. Hogy milyen vonalon? Talán a legegyszerűbb, de egyben a legnehezebben képviselhető: az autentikusság vonalán.
R.A.: Ez volt az első filmes eseményed? Hogyan érezted magad a fesztiválon? Ha újra megrendezik ezt a fesztivált tervezed e, hogy ismét pályázol? Ezt a filmedet fogod versenyekre is nevezni?
S.A.: Nem, nem ez volt az első filmes eseményem: több mint ötven fesztiválon szerepeltek már a filmjeim. Ennek a kísérleti filmnek például a világpremierje a 30. Raindance International Film Festivalon volt, Anglia egyik leghíresebb fesztiválján. Ezen kívül bemutatták Olaszországban, Amerikában, Ausztráliában, Kínában, Indonéziában és Oroszországban is.
Korábbi filmjeimmel is sokfelé jártam: a pici, családias hangulatú fesztiváloktól kezdve a nagy presztízsű, csinnadrattás (A-kategóriás, Oscar-kvalifikáló) eseményekig, tengeren innen és túl. Hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam — köztük a Szirtes Filmszemlén is.
Különösen tetszett a szemle közösségi jellege, főleg az, hogy verseny nélkül vetítették a filmeket. Ez az attitűd szerintem rátapint a kísérleti film lényegére: az ember szabadon készíti, mint egy megfigyelő, aki hagyja, hogy a film önállóan kezdjen mesélni.
Ezúton is szeretném megköszönni az alkotótársaimnak és a támogatóinknak (Flow Production, Mojzer Könyvkiadó), hogy megadták nekem ezt a kísérletező bizalmat.
Rékasi Attila kérdéseire Schnabel Annabella filmművész válaszolt, amit ezúton is köszönünk!
Program dús laza hétvégével üti fel a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség a budapesti színházi szezont a Ráday utca szívében. A bakátsfesztre reflektálva, vagyis „hozzá simulva” kinyitja hívogató ajtaját és megmutatja ráncfelvarrott falait, illetve új programjait, bérletvásárlási lehetőséggel. Nézzük mit is kínálnak:
A Bakáts Feszt ideje alatt szept. 6-7-én szombaton és vasárnap 15 és 24h között megnyitjuk színházunkat, ahol remek társaságban és tevékenységek közepette fogjuk változatosan lopni a napot, és éjjelente csaholni a teliholdat.
Térj be hozzánk a Ráday u. 39-be egy kávéra, fröccsre, egy jó beszélgetésre, vagy sakkpartira! Válts helyben jegyet vagy bérletet az előadásokra!
Mi várható? – Kávéházi hangulat, találkozás a Kettőspont alkotóival – Rajz- és olvasósarok, meseolvasás kicsiknek és nagyoknak – Sakk, társasjátékok (hozhatsz is magaddal!) – Színházi kulisszajárás: less be a színfalak mögé! A színház vezetője beavat a Kettőspont működésének titkaiba (15h, 18h-kor, és 21h-kor fénytechnikai bemutató is) – Jegy- és bérletvásár (minden helyben megvásárolt jegy mellé meghívunk egy kávéra vagy üdítőre, minden bérlethez jár egy sör vagy egy pohár bor) – Hangulat függvényében adódhat zenei jam, kirakat-bábszínház, versfelolvasás, tánc és egyéb örömjátékok.
FIGYELEM, helyszíni fizetés csak készpénzzel! A büfében szintén, adományos alapon Várunk szeretettel!
A nyár a legtöbb embernek a pihenés, nekem a felmelegedés óta a déli elvonulások, „szieszták” időszaka is. Ilyenkor leheveredve szívesen veszek a kezembe egy-egy könyvet, hivatásomból adódóan nem ritkán egy-egy albumot. Apáti-Tóth Sándor Csöndek című művészi fotóalbuma idén negyed évszázada adatott ki, mégis mindig élmény, ha a kezembe akad. Nem csak azért, mert a szép korába lépett alkotó gyermekkorra köszön vissza a lapokról, hanem azért is, mert mindig is szerettem Apáti líraian odafigyelő, érzékeny vizuális világát. Az album képeit már publikálta az alkotó egy előző kiadásban, ahogy én tudom, majdnem ötven éves fotográfiák ezek, de látásmódban bátran nevezném őket frissnek. Ennek okát pont ebben a „költőien szenzibilis” hatásukban látom. Ezekre a képekre nézve furcsa mód nem fotókat látok, hanem verseket olvasok, néha haikukat, néha hőskölteményeket. Csakhogy ezek a hősköltemények nem az „elitről” énekelnek, hanem a vidéki földműves emberek hétköznapjainak fontos momentumait, jelképeit emelik a mondák, mítoszok világába. Ebben a millenniumi kiadásban a szerző bibliai idézetekkel emelte a képek drámaiságát, ami pontos hangulatát adja a fekete-fehér fotográfiába fagyasztott időnek. A bibliai idézetek három nyelven, a magyaron kívül angolul és németül is olvashatóak, így remek ajándék lehet nemcsak a hazai, a külhonba szakadt, de a magyarul nem beszélő rokonoknak, barátoknak is. Antikváriumokban kutatva, ha kezükbe akad, ne hagyják a polcon, illetve aki érdeklődik, annak szerkesztőségünk igyekszik közvetíteni az igényeket a művész felé.
Rékasi Attila fotóművész, Újpest
Képek az albumból (Copyright Apáti-Tóth Sándor, a szerző engedélyével közölve a FakTúrán)
