Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron színművészek alkották meg ezt a nem hétköznapi színházi estet, amely a vajdasági költő versein keresztül vezet be bennünket az emberi lét kérdésein túlhaladva a párkapcsolati dinamikáink mélyebb világába. A belvárosban látogatható KuglerArt Szalonba most először kapott meghívást a FakTúra folyóirat Zoltán Áron részéről. A lakásszínház nem új keletű forma a sokszínű művészettől színes fővárosunk kulturális kínálatában. Én személy szerint most voltam először ennyire intim teátrumi közegben, ahol a „színpadtechnikai” szcenikai elemek nemhogy minimálisak, hanem szinte konvergálnak a nullához. Van azonban helyette más. Hihetetlen „közelség”, alkotói erőtér az előadókkal. Ezt azért merem állítani, mert úgy érzékeltem, hogy jelenlétünk, reakcióink, energiánk, kisugárzásunk mintha visszahatott volna a játszókra. Legalábbis azt az elementáris energiát látva, amit Kriszta és Áron árasztott magából, csak erre tudok gondolni. Önmagában az energia viszont kevés, ha nincs mögötte mesterségbeli tudás, tehetség, akarat, alázat, értő írói-rendezői munka. Az Elmecirkusz esetében mindezt a munkát szintén Szorcsik és Zoltán végezte el. Meglátásom szerint ez nem gyöngítette, hanem éppen erősítette a produkció minőségét. Azt gondolom, nagyon értő, lényeglátó versválogatás adta meg a darab testét, amit szépen dramatizáltak mindenki életére reflektáló jelenetekké. Erősség, hogy „történetet is kaptunk”, értem ez alatt, hogy nem verspirulák beadagolása történt, hanem egy versekkel való gyógyító áramlás, amelynek több dramatikai és szcenikai csúcspontján a katarzis is megélhető volt, ahogyan azt az egyik néző, Fecske Fanni is papírra vetette (forrás: Facebook Elmecirkusz oldala). Számomra nagyon sok meglepő, vagy szokatlannak, akár merésznek is nevezhető interpretációs megoldást is tartogattak az alkotók. Ezek a megoldások karöltve Sziveri érzékletes és „húsbavágó” költészetével egy olyan színházművészeti előadást teremtettek, amely egyaránt volt alkalmas a költői és a drámai nagyság szívhez szóló kifejezésére. Összességében elmondható, hogy egy különleges, magas nívójú színházi élményben lehet részünk kiemelkedő színészi játékkal, egy varázslatos egyedi helyszínen. Következő eladás november 10. hétfő 19:00. Ne hagyják ki! Magam a FakTúra folyóirat nevében csak ajánlani tudom!
Sziveri János, a tragikus sorsú vajdasági költő zseni 2024-ben ünnepelné 70. születésnapját. Örökérvényű, ma is égetően aktuális és különleges humorú műveiből két színész összegyúrja a maga Sziveri-drámáját, miközben fokozatosan megnyílnak egymásnak, és feszegetik a szövegek, formák és saját idegrendszerük határait.
Sziveri János műveiből írta és játssza: Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron
Producerek: Pinceszínház, KuglerArt, Transzformáció Alapítvány és VerShaker Produkció A program megvalósulását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
FakTúra kritika – A MÁV Szimfonikus Zenekar tegnap ünnepelte alapításának 80 éves jubileumát a Zeneakadémián, egy a közönség soraiban fergeteges sikert arató koncerttel. Nem gondoltam volna, hogy kortárs kompozíció – Sándor Máté fiatal zeneszerző Bényei dalok című alkotásán kívül- zsigereimig ható borzongást tud kiváltani belőlem. Bánkövi Gyula Loco című zeneműtárgya (nem találok jobb szót rá, mert a legremekebb festmények tárgyi minősítését kellene zenei összefüggésben megfogalmaznom) beírta nálam magát a legkitűnőbb művek, műremekek közé. Nemcsak annak okán sejlett fel Sándor énekműve, mert az is könnyekig hatott, hanem a kortársság „sztereotípiái” okán. Gyakran éri a mai alkotókat, kiváltképp a zeneköltőket az a kritika, hogy darabjaik élvezhetetlenek, befogadhatatlanok. Máté Bényei József költő verseire komponált munkája meglátásom szerint modern, „ennek ellenére” nyitott szívű, nem zeneértő számára is befogadható. Ha a Bényei dalokat befogadhatónak neveztem, akkor Bánkövi kompozícióját -ha nem sértem a mestert ezzel- kifejezetten „populárisnak” nevezném, értem ez alatt azt, hogy akinek ez sem befogadható, annak jelenleg komolyzenében nehéz lesz kedvencet találni. Kortárs mű ez azonban a javából, hiszen Bánkövi nem fülbemászó dallamvezetéssel, „slágergyártással” éri el a zenével való szimbióta befogadói állapotot, hanem a hangszerek hangalaki és karakterisztikai sajátosságainak, a szimfonikus zenekar adta lehetőségeknek a mesteri és értő finomságokkal fűszerezett megszólaltatásával. A szerző a darabot az Angliában kétszáz éve meginduló vasútközlekedésre emlékezve írta, a MÁV megrendelésére. Megbocsátom a szülinaposnak azt a véleményem szerint felszínes és közhelyes dramaturgiai elemet, hogy a darabban szereplő síp megszólaltatásánál az ütő szekció egyik játékosa piros vasutas tányérsapkában, indítótárcsáját magasba emelve bocsájtotta útjára az ősbemutató kezdő dallamait. Nem tudom elképzelni, hogy ez a partitúrában szerepelt, de ha igen, akkor én kérek elnézést a jelenlévőktől. Utoljára a bécsi újévi koncert közvetítésén láttam hasonló szcenikai elemet, azonnal kikapcsoltam a televíziót és azóta nem nézem a közvetítéseket. Azt gondolom, a Zeneakadémiára ennél kicsit „igényesebb” közönség jár, bár köhögős és mobilcsörgős „páciensekből” megint akadt a nézők soraiban, hacsak őket nem akarták ezzel „szolgálni”. No csak azért említem ezt az intermezzót, mert akkor még én is úgy gondoltam, hogy megint egy „kortárskodó” darabot kapunk, de Bánkövi gyakorlatilag egy induló gőzmozdonnyá változtatta a világhírű MÁV Szimfonikus zenekar ezer koncerten profivá kovácsolódó korpuszát. Sínpárrá lényegültek a rezesek, rajtuk gördültek a vonósok – sokasodó zenei lüktetéssel- a végtelen felé gyorsuló kerekeikkel, a fafúvósok színeikkel festették fel a süvítő gőz és a menetszél ecsetvonásait, az ütősök adták az út és a utasok lüktető dinamikáját; az egész zenekar együtt pedig az ember heroikus küzdelmét festette fel a képzeletbeli vászonra, mellyel a kiváló zeneszerző a távolság meghódítását, a modern ember megszületésének aktusát ábrázolta művészi zeneiséggel. Ettől még lehetne a darab egy ügyes blikkfang és akkor is okozhatna borzongást, de ennyitől még nem szoktak megindulni „künnyűim”. Azonban a darab közepe táján (tér és idő gyakorlatilag megszűnt számomra, nézzék el, ha tévedek az időzítést illetően) érkezett egy számomra katartikus élményt nyújtó tétel. Magamban utólag azt mondtam, hogy ez a fülkékben utazó első közlekedők megélésének zenei ábrázolása lehetett. Olyan gyönyörűséges, borzongató, megható, szomatikus és szellemi beteljesedést generált ez a dallamsor, ez a varázslatos muzsika, amihez hasonlót csak a szerelem magas fájáról tudnak szakajtani az abban járatosak. Egyszerűen boldog voltam! Utaztunk tovább és én úgy érzékeltem, kétszáz évet átutazva egy modern szerelvénnyel gördültünk be a sokat látott pályaudvarra – jelen esetben a Zeneakadémia patinás nagytermébe – a finálé szintén katartikus pillanataiban. Óriási siker, szűnni nem akaró vastaps. Telitalálat.
Így kell egy jubileumi koncertet elkezdeni! Nos, folytatni már nem biztos, hogy így folytattam volna. Következett a világhírű Wynton Marsalis trombitaversenye, Tarkövi Gábor trombitaművész szólójával csendült vagy „horkant” fel a mű számomra. Szó nem érheti a játék minőségét, a zenekar és a szólista is átlagon felül teljesített megítélésem szerint, de Marsalis úrral egyelőre nem leszünk kebelbarátok. Ez természetesen lehet ízlés kérdése is, úgyhogy mea culpa. A tudósítás szintjén leírom, hogy engem kivéve a közönség tombolva tapsolt, ezt nem tagadhatom le.
A szünet után bebizonyosodott, hogy a MÁV Szimfonikusok nem sajnálják a „tortát” – még az előző sorokkal kekeckedőnek tűnő, kritikát megfogalmazóktól sem. Olyan habot, koronaékkövet raktak fel a királyként tartott hallgatóság fejére, hogy az leírhatatlan. Világszínvonalú zenekarnak világszínvonalú zenemű! Akár ki is lehetne találni… hát persze, hogy Dvořák IX. szimfóniája, az Újvilág négy tétele adatott elő. Minden hangját ismerem. Fantasztikus kompozíció, túlzás nélkül mondhatom. A zeneműről ennyit, nem szorul rá az én dicséretemre. Nyilván a MÁV zenekar sem, most is tökéletesen játszottak. Karmesterüket, Farkas Róbert fiatal dirigenst „megszóltam” már párszor a szerintem túlzott dinamika miatt. Én most is lennebb csavartam volna a „hangerőt” itt-ott, de javuló tendenciát figyeltem ezen a téren, talán ezért is tűnt fel más. Amit nem neveznék ugyan hibának, de kihagyott lehetőségnek igen. Nem vagyok zenei szakember, zenekedvelő vagyok, tehát felvetésemről szívesen elbeszélgetnék más zene iránt érdeklődőkkel vagy szakemberekkel, akik hallották az előadást. Én úgy éreztem, hogy a harmadik tételben Farkas nem bontja ki eléggé a vonósokban rejlő lehetőségeket és ezzel kicsit visszafogja a darabban fellelhető zenei finomságokat. Közérthetőbben mondva nekem kicsit vattásabban szóltak a vonósok, mint szólhattak volna cizelláltabb dinamikai instrukciókkal.
Ezt leszámítva, az egész estre vonatkozólag csak dicsérni tudom Farkas Róbert karmester urat, mert ünnephez méltó katartikus estet álmodott, zenészei pedig a világ legjobbjai között, ez nem vitás! Sok sikert az egész zenekarnak, nekünk pedig minél több ilyen koncertet!
Tavaly még ötlet sem volt, ma már úgy gondolhatunk rá, mint a filmművészet egyik izgalmas fűszerére. A Szirtes András filmszemle egycsapásra lett az útkereső filmesek műhelye. A FakTúrán már Ritter Márta írónk, aki mindhárom napon részt vett, nagy sikerrel számolt be az eseményről, cikk itt. Jómagam a filmszemle egyik fontos hozadékáról szeretnék értekezni, miszerint alkotóként én egy ingyenes és nagyon jó „mesterkurzusként” éltem meg a szemlén töltött napokat. Kezdő filmesként, nagyon sok kritikát kaptam Bényei versfilm című első saját készítésű kísérleti rövidfilmemre, a kritika javarészt jogos, ami reményeim szerint előre visz majd új utamon. Nagyon boldog voltam, hogy Kovács Gergő versmondó és Sándor Máté zeneszerző munkáját a filmemben csak elismerő szavak illették, hiszen így Bényei József költő (a film két versének alkotója) poézisére is sikerült reflektorfényt irányítanunk. Úgy érzem, rengeteget tanultam a filmszemlén töltött napjaimon, úgy technikailag, mint művészileg, hiszen nagyon színesre és sokrétűre sikerült ez az első filmszemle. Már mindjárt a kezdet kezdetén, hiszen Gelencsér Gábor (képünkön) filmesztéta előadással felérő megnyitószövegéből is sok történeti és esztétikai jellegű új információhoz juthattam, élmény volt hallgatni! Sok remek filmet láttam, melyek legjavából művészeti folyóiratunk hasábjain többel is igyekszünk megismertetni az érdeklődőket. Kis túlzással volt itt minden: döbbenet, rémület, sírás, nevetés, néha füstölgés egy-egy kevésbé sikerült produkció kapcsán. Azt mondhatom, hogy mindenképp pozitív, nagyon is pozitív a mérleg, soha jobb programot és időtöltést nem kívánhatunk magunknak. Reménykedem benne, hogy a szervezőknek Formanek Csaba, Németh Anita és Szandtner Dániel (hatalmas munkájukat ezúton is köszönve) nem vesztik lelkesedésüket és jövőre találkozunk a II. Szirtes András filmszemle vetítésein.
A szervezők részéről nem kis vállalás volt egy új film „fesztivál” elindítása (beszélgetések, fotókiállítás, jó hangulat). Most hagyjuk a zavaros időket, egyszerűen abba gondoljunk bele, mennyi munka egy ilyen fesztivál megszervezése. Sok munka, de ha jó húrt pengetnek meg a szervezők, akkor hamar sikertörténet kerekedhet. Ki gondolta volna, hogy egy független kísérleti filmfesztiválra 85 nevezés érkezik! Azt gondolom, ez már önmagában is sikernek nevezhető. Azonban itt nem ezen van a fókusz, hanem a filmművészeten. Itt lesz jelentősége a névadó személyének, akiről nem mondhatjuk el, hogy meg nem érett művész volt, hiszen Balázs Béla díjas filmrendezőről van szó. Szirtes András személyében szerény, közvetlen embert ismertem meg anno, nem hiszem, hogy gondolta volna, ily hamar egy művészetileg fontos filmszemle névadója lesz. Azt gondolom, azért nevezhetjük hiteles névadónak, mert az egész életét a független kísérleti film világában élte. A jelen szervezői a ma Szirtes Andrásait szólították meg, a jelek szerint eredményesen, hiszen három napba is épphogy besűríthető az elfogadott, hatvan film. Magam nagyon ritkán látok a mainstream filmek világában unikális alkotást. Kíváncsian várom, mit kínálnak nekünk a kortárs magyar filmalkotók, akik a kiírás szerint nem a megszokott, nem a „klisé” oldaláról közelítenek a mozgókép világához. A fesztivál filmjei ingyenesen megtekinthetők, de a helybiztosítás regisztrációhoz kötött. Még vannak szabad helyek, de nem árt fürgének lenni, e hét pénteken elrajtol az első Szirtes András Kísérleti Filmszemle.
A filmszemle eszmeiségéről a szervezők: Formanek Csaba, színész, rendező, a Kettőspont Színház vezetője, Németh Anita, dramaturg, forgatókönyvíró és Szandtner Dániel, operatőr akik nem versenyben gondolkodtak, így nyilatkoznak:
Szirtes András Kísérleti Filmszemle
2025. július 4-6., Kettőspont Színház
A Szirtes András Kísérleti Filmszemle – új kezdeményezésként idén először – közösségi fórumot, találkozási pontot és inspirációs teret kínál mindazok számára, akik a mozgókép határait feszegetik, új formákkal, gesztusokkal, érzékenységekkel kísérleteznek — és akik számára a film nem pusztán eszköz, hanem önálló gondolkodási forma.
„Amint megformáltan kimondasz valamit, amit senki más, máris tettél valamit.” (Szirtes András, Filmvilág-interjú, 1990/04.)
A szemle Szirtes András (1951–2023) Balázs Béla-díjas filmrendező szellemiségét idézi meg: a játékos radikalizmust, a konvenciók elutasítását, az alkotás szabadságát, az örök keresést és a szüntelen újraértelmezést. Filmszemlénk nem verseny, nem fesztivál, nem piac — hanem találkozás, megosztás és párbeszéd.
Formanek Csaba a Kettőspont Színház igazgatója (mindenese) nem mindennapi vállalást tett, egy hétig naponta kétszer játssza a Diogenész című monodrámáját, hogy megmentse független teátrumát az anyagi ellehetetlenüléstől, ennek kapcsán készítettünk a színész-rendezővel interjút a jelenről és a jövőről.
FakTúra folyóirat: Ez a vállalás nagyon hercig, nem kíméled magad ezzel a maratonnal, de ez nem azt jelenti, hogy mindent egy lapra tettél fel? Ez ugye nem egy eldöntendő kérdés? Vagy a lét a tét?
Formanek Csaba: A színház végül is valahol arról szól, hogy minden pillanatban egy lapra teszünk fel mindent. Ettől lesz élő, valóságos és téttel bíró a jelenlétünk, ettől érzi a néző is, hogy valami „nagyobb”, személyesebb, egyszeri dolog részévé válik. Igen, a lét a tét, a jelen-lét – mindig is az volt. Ha pedig anyagilag, és nem filozófiailag teszed fel a kérdést, akkor is igen, rendkívül nehéz helyzetben vagyunk így az évad végére. Az adósságok egy jelentős részét ledolgoztuk, de maradt még belőle, és ráadásul jön a nyár, amikor nem nagyon lesznek programok, így bevétel sem. Ez a támogatói maraton erre szeretné felhívni a figyelmet. Fontos része, hogy nem segélyt kérünk, hanem előadásokat kínálunk – ebben a radikális formában, és választható jegyárakkal – bízva (vagy inkább reménykedve) benne, hogy áttörjük ennek hírével a buborékunkat, és a sokfelé tapasztalható érdektelenséget, legyintést, netán lesajnálást. Nekem megér ennyi energia-befektetést, hogy potenciálissá tegyük a közönség körének és érdeklődésének tágítását. Mivel pályázati támogatásokat alig – vagy elhanyagolható mértékben – kapunk, kénytelenek vagyunk a közönség – a közösség – kegyeire támaszkodni, még akkor is, ha a mai divat szerint a Kettőspontban inkább „rétegelőadások” mennek.
F.F.: A FakTúra részéről az első dolog, ami feltűnt a Kettőspont Színház ajánlata kapcsán, hogy nagyon baráti a jegyek ára. Amikor ismerőseimmel beszélek arról, miért nem járnak színházba, sokan nem is tudják, hogy ilyen olcsón is magas színvonalú színművészeti élményhez lehet jutni. Ha bérletet vesz valaki, az milyen időn belül jár le, alkalomra szól, vagy arra az évadra?
F. Cs.: A jegyárakat elvi okokból arra a szintre állítjuk be, ahol még nagyjából mindenki számára elérhetővé válik. Ehhez képest további kedvezményt kaphat, aki bérletet vált, hiszen a 3 vagy 5 alkalom így olcsóbb lesz, mintha egyenként váltaná meg a jegyeit. Szabadbérletekről van szó, ami bármire felhasználható a műsorkínálatból az adott évadban. Nálunk ez legalább július elejéig fog tartani, úgyhogy még simán vehet bárki idei bérletet – ígérem, lesz mire beváltania. A Diogenész-maraton esetében pedig kifejezetten rétegzett a jegyvásárlási lehetőség, 3-10.000 Ft-ig, mert azt szeretném, hogy lényegében mindenki maga árazza be, milyenszinten tudja támogatni a létünket, illetve mennyi bizalmat ad nekünk, amennyiben esetleg először látogat el hozzánk. Jelenleg azért erősen látszik, hogy ez a bizalom összességében nagyon csekély, de elnézve az ország és a társadalom mentális állapotát, valamint az időhöz, a figyelemhez és a jelenléthez való viszonyát, én végül nem csodálkozom ezen különösebben. Diogenész dolga azonban mégis az, hogy embert keressen. Így nem fogok megtörni, akkor sem, ha lesz olyan előadás, amit üres nézőtér előtt kell előadnom.
F.F.: Te hogyan látod, nevezhető sikerdarabnak a hordólakó története? Szeretik az emberek, mik az eddigi visszajelzések?
F. Cs.: Néhány adat az elmúlt 9 évből: 65 előadás zajlott le 28 településen, 4 országban, kisebb-nagyobb nézőtér előtt, 8-tól 150 főig. Számos dicsérő kritika született, színészi, írói díj, fesztivál-fődíj; játszottam már „úri” közönségnek, diákoknak, díszünnepélyen, az erdő szélén, a világ közepén és végén, színházat alig vagy egyáltalán nem látottaknak „bíráknak és bolondoknak”, ésatöbbi. Ha az a siker mérföldköve, hogy összejött-e ebből az íróval, Weiner Sennyey Tibivel egy akár közös Ferrari-nk, akkor sajnos nem sikeres az előadás. Én szeretem játszani, és úgy veszem észre, nem csak rám van jó értelemben véve nevelő hatással, hanem a másokra is. Mondjuk hogy „emberibbnek” érezzük magunkat utána? Döntse el mindenki, aki megnézi! Diogenész ugyanakkor ellentmondásos figura, ha magadra veszed ezt a szerepet, „azonosulsz vele”, könnyű beleesni a hibáiba is. Ezt a maratont egyféle személyes megtisztulásnak is szánom, hogy leválasszam magamról a figurával való hosszú együttélés kártékony hatásait. Mondjuk azt, hogy végül is a maraton végére ebben mérem majd le a sikert – személyes értelemben.
F.F: Aki még nem látta, szerinted mivel kap többet, mintha egy mindenkit érdeklő szerelmi monodrámát néz meg?
F. Cs.: Vannak „mindenkit érdeklő szerelmi monodrámák”?
F.F.: Ahogy mi tudjuk igen, de értem mire gondolsz, akkor közelítsünk így! Több mint hatvanszor, mondhatjuk nagy sikerrel játszottad a Diogenész című monodrámát. Az eddigi nézőkkel beszélgetve, mindenki úgy nyilatkozott, hogy egy nagyon személyes és bensőséges színházi élményben volt része. Ezt a „szcenikai” minimalizmust a függetlenek szerény lehetőségei, vagy művészi szempontok hozták? Jelzem nekem nem hiányoztak a nagy díszletek, fények stb. Sőt!
F. Cs.: Ennek az előadásnak a szcenikai minimalizmusa nem a szerény lehetőségek miatt jött létre, hanem mert ez illett a címszereplőhöz. Diogenész, aki a történelmi alakhoz hasonlóan a darabban is azt hirdeti, hogy nincs szükségünk anyagi javakra, az attól való függőségeinktől meg kell szabadulni, nem viselne el egy gazdagon díszletezett színpadot. Ehhez mérten az előadás élménye szinte teljesen „lekorlátozódik” a szövegre és a színészre, amitől élesebb lesz Diogenész mondanivalója is, ellentmondásossága is. A történet jó része a néző képzeletében – ilyen értelemben is egy bensőséges térben – kel életre. Én végül is ennek a bensőséges térnek vagyok a „bábjátékosa”, persze a közönséggel együtt. Ha jól mozgatom a szálakat, jól hívom játékba az embereket, a néző azt fogja érezni, amire a legjobban szüksége van, de amit sem a szerző, sem én, sem a néző maga nem tudhatott előzetesen.
F.F.: Számítasz-e arra, hogy ezalatt az egy hét alatt, míg napjában kétszer is előadod a darabot, egy néző többször is megnézi? Ha igen, te mint színházi ember miért javasolnád ezt?
F. Cs.: Tudok olyan nézőről, aki 10 előadást vállalt „velem”, és lesz egy dokumentumfilmes stáb, Szandtner Dani és csapata, akik végigkísérik a maratont, rögzítik ennek a hétnek az eseményeit. (Ha majd a Netflix lehozza a végeredményt, jót fogok röhögni azon, hogy mi a siker valójában.) A magam részéről „egészségesen” 3 megtekintést ajánlok az elszántaknak: egyet az eleje felé, egyet a közepén, és aztán a végén. Ebből a három pontból szerintem érdekes lehet letapogatni, milyen ívet járhat be egy diogenészi életmód. De megígérem, hogy azokra, akik ennél több megtekintést vállalnak, nagyon fogok vigyázni, hogy ne égjenek ki a sok diogenészkedéstől.
Igen, végső soron Diogenészhez illik ez a repetíció, mert az egy bő órába sűrített, kalandokkal teli, anekdotikus életút mögött a mindennapok ismétlődése húzódhat meg nála is – mint ahogy talán mindannyiunknál. Abban bízom, hogy ez a vállalásom önmagam és mások számára is megfoghatóbbá, konkrétabbá, jelenvalóbbá és élhetőbbé, otthonosabbá teszi azt a ciklikusságot, amit napról-napra a választott vagy a ránk szabott életmódunk során megélünk vagy „elszenvedünk”. Azt javaslom a nézőknek, hogy legalább egyszer jöjjenek el a hét során, de gondoljanak ide többször is. Gondoljanak – akár saját kényelmükből-kényelmetlenségükből a „Diogenészekre”: a hajléktalanokra, a menekültekre, az alkoholistákra, a rabszolgákra, a háborúk áldozataira, a mindannyiunkban lévő ítélkezőre és megítéltre. „Legyetek éberek!”
F.F: Fel vagy e készülve az esetleges kudarcokra, számoltál-e ezzel? Nyugtasd meg a Kettőspont-rajongók egyre szélesedő táborát, hogy akkor is lesz tovább és vannak még ötleteid, ha bármi nem úgy sül el, ahogy tervezted! Mik a tervek a jövőre?
F. Cs.: Először is, nyugtassanak meg a „rajongók” engem, hogy így együtt és jelentős új közönséget bevonva áttörjük a plafont, és kilépünk az érdektelenség szürke zónájából. Egyedül nem megy. Ehhez az is szükséges, hogy aki csak teheti, mozgasson meg maga körül minél több embert, hogy eljusson a maraton híre sokakhoz. Akkor van esélyünk. Különben ebben a kulturális és politikai zajban a kicsi, de értékes dolgok elvesznek és egy szegényes, kaotikus világban fogunk élni. Nem csak a saját, de mások igen jó produkcióinak is méltó figyelmet szeretnék teremteni itt a Kettőspont Színházban, a maratonnak ez is célja. Meg az is, hogy általában a független színházakra, mint a magyar kultúra egy jelentős szeletére és rendkívüli értékére felhívja a figyelmet. Mondok pár példát a saját házunk tájáról, amiket még ebben az évadban megnézhetnek nálunk a nézők. Mindenképpen ajánlom a Liselotte és a május című bábelőadást, ami rendkívül tehetséges fiatalok szívvel-lélekkel készített friss és varázslatos munkája. Másik remek zenés-bábos előadásunk a Kohó Műhelytől A kovács kutyája, ami a felnőtté válás egyszerre vidáman kalandos és szívszorító története. A gyerekeket és szülőket A leprikónok átka fogja egyaránt elbűvölni, Ács Tamás érzékenyen vadóc előadásában. Nagy izgalommal várjuk a NemArt Színház De Sade-premierjét (egy újabb őrült filozófus a merészebb nézőknek!) és nagyszerűen sikerült Tallér Edina darabjának adaptációja is, Az egy perccel tovább, ahol egy párkapcsolat lélektanában – mint hullámvasúton – utazhatunk két nagyszerű színész vezetésével. Személyes „kedvencem” Szemerédi Bernadett Szólongatás című katartikus monodrámája, mely szintén hatalmas és gyógyító erejű vállalás: a terméketlenség kapcsán vezet be minket az anyaság, és egyáltalán a meg(nem)születés mélységes, ellentmondásoktól hemzsegő kérdéseibe. Számos nagyszerűnek ígérkező est vár még ránk idén is, a felsoroltakon túl is. Kövessék a programjainkat, legyenek „bátorak”! A jövő évad jelenleg tervezhetetlen, de annyit tudok mondni, hogy valami lesz! Mert olyan még nem volt, ne lett volna semmi se, haha! A többiről pedig majd beszélgetünk a maraton után. Most futni kell! A Diogenész-maraton részletei és jegyvásárlás: https://www.kettospont.org/eloadasok/diogenesz
Teremtett terek-Anita kapitánya, Rékasi Attila alkotása
A Caffart Képzőművészeti Egyesület alkotói hivatásos képzőművészek, ez azonban önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy kiemeljük legfrissebb tárlatukat a budapesti művészeti forgatagból. Talán az a tény, hogy a tagok zöme komoly, több esetben állami díjakkal is elismert művész, nem ad rossz alapot ahhoz, hogy dacára a februári hidegnek felkerekedjünk és ellátogassunk a budai Karinthy Szalon kiállítótermébe. Véleményem szerint azonban nem csak a társadalmi elismertség csábíthatja a nézőket a táblaképek elé, hanem az a nehezen szavakba önthető magas művészeti minőség, ami összeköti a tárlat alkotóinak munkáit. Ahogy én látom, minden kiállítónak nagyon sajátos, erősen személyes hangvétele van, amit magas mesterségbeli színvonalon formál az anyagba, legyen szó a vizualitásról, vagy a tartalomról egyaránt. A kiállítást Nagy Zopán fotóművész, költő nyitja meg 2025. február 25-én, kedden 18:00 órakor. Zopán mindig elgondolkodtató, izgalmas megnyitókat tart, úgyhogy csak ajánlani tudom a kiállítást, ahol a fenti munkám is látható lesz.
Rékasi Attila, Újpest
Szeretettel várunk minden művészetkedvelőt a Caffart Képzőművészeti Egyesület csoportos kiállításának megnyitójára a Karinthy Szalonban. A tárlatot Nagy Zopán fotóművész, költő nyitja meg 2025. február 25-én, kedden 18:00 órakor.
Kiállító művészek: Aknay János, Ferencz S. Apor, Horváth Roland, Knyihár Amarilla, László János, Őry Annamária, Pap Gitta, Pinczés József, Puha Ferenc, Rékasi Attila, Sütő Róbert, Szőke Erika, Török Ferenc
„A Caffart Képzőművészeti Egyesület tagjai művészetének fundamentumában éppúgy ott rejtőznek a művészettörténet korábbi korszakainak kísérletei, értékei, mint ahogyan az a reneszánsz vagy a barokk korszakban volt. Nem meglepő tehát, hogy alkotásaikban a régi gondolatok mai változataival és az új invenciók megjelenésével egyszerre találkozhatunk. Gondoljunk itt a képekben felfedezhető művészeti, esztétikai, filozófiai, kultúrtörténeti utalásokra, autonóm kultúrák, mesterek mintáinak feldolgozására, módszereinek újjáélesztésére; olykor a klasszikus világ eredményeinek alkalmazására, vagy a primitív, archaikus közösségek kifejezésmódjainak kifinomult, szellemes átírására. A művészek tulajdonképpen saját történeti, művészettörténeti élményeiket kritikai-szinkretista közelségből saját alkotómunkájukon belül értékelik: ha tetszik nekik, felhasználják, ha nem, újra- vagy átfogalmazzák. A Caffart alkotóinak gondolati forrása két pólusú: az egyik a hagyományosan elfogadott esztétikai értékekkel szembeni tolerancia, a másik a nyitottság, érzékenység az idegen, a más ideák iránt, amelyek mint egy egységes, univerzális világ elméleti termékei szellemi befogadásra készen állnak.” N. Kovács Zita művészettörténész
A kiállítás 2025. március 20-ig, a Karinthy Szalon nyitvatartási idejében (hétfőtől péntekig 12-18 óra között) megtekinthető.
Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész alkotásai „Ár-Tér” címmel még láthatók a Budapest Art Bridge Galériában, amely a belváros szívének egyik legreprezentatívabb kiállítótere. Csak emiatt is érdemes betérni a tárlatra, de Knyihár dinamikusabb színeket megjelenítő koloritja és Pokorny érzékeny, a természeti elemeket felnagyító, az örökkévalóságba „öntő” térformálása miatt különösen ajánlott. Olyan nagyszabású, minőségi képzőművészeti élményeket szerezhetünk, amelyek méltóak Budapest világvárosi státuszához. Sok éve zajló tendencia a táblaképművészetben a képméretek folyamatos növekedése, legyen szó festészetről vagy fotóról. E közben az ingatlanárak, a művészetek befogadói és társadalmi marginalizálódása eredményeként egyre kisebb terekbe szoruló galériákról beszélhetünk fővárosunkban. Számomra sokszor bántó, hogy a belmagasság nélküli, szűk helyekre „beerőszakolt” nagyméretű munkák sora milyen módon rontja el egy-egy igéretes tárlat minőségét. A BAB-ba öröm bemenni; Knyihár zömében hatalmas vásznai remekül befogadhatóvá válnak, és egy loft lakás nagyvonalúságát adják. Természetesen a lényeg a műalkotások minősége, amivel a két alkotó tematikailag foglalkozik; meglátásom szerint azt magas színvonalon, a tartalom és a forma összhangjával közvetítik az anyagba. A kiállított munkákról kinek mi a véleménye, az mindig az egyéni megélés folyamata, és nagyon sok perszonális tényező eredménye. Személy szerint nekem tetszenek a kiállítás képei és szobrai. Amikor ilyen tárlaton járok, hamar megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy egyelőre nem aggódom a magyar művészetért, képzőművészetért. Meglátásom szerint sok tehetséges alkotó él még Magyarországon; változatos, minőségi, kreatív emberek dolgoznak, dacára a finoman szólva sem könnyű pályának. Nekem élmény volt erre a tárlatra ellátogatni; a nyüzsgő belvárosban egy energetizáló szigeten szerezhetünk szekunder természeti élményt, színekbe és formákba öntve.
Rékasi Attila, Újpest
Információk a tárlatról:
Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész ÁR-TÉR című kiállítása keddtől péntekig 12 és 18 óra, szombaton 10 és 16 óra között látogatható.
V. kerület, Kossuth utca 10. 14-es kapucsengő. BAB Galéria
Nem fogy a lendület a független Ráday utcai Kettőspont Színháznál és a Kispont Galériában, szeptemberben sok izgalmas előadással, programmal indítják a 2024/25 évadot. Kedvenceim sorakoznak, Pusztai Luca és Formanek Csaba Senkiséje, Formanek jácta Diogenésze mellett, a döbbenetesen jó Ikrek hava is műsorra kerül Szitás Balázs lebilincselő játékában, Ács Tamás Leprikónokja Varró Dánielt hozza el a teátrumba, de újdonságok is lesznek, opera kedvelőként nagyon várom Monteverdi Orfeóját!
Fotó: Rékasi Attila
A SZÍNHÁZ FELHÍVÁSA: VISSZATÉRSZ? – TÖRZSUTAS lennél? – esetleg MECÉNÁS?
Ha már úgyis tudod, hogy nem csak egyszer fordulsz meg nálunk a következő 10 hónapban, itt a remek lehetőség!
Hamarosan indul az új évad nálunk is, és ennek örömére bevezetjük új bérlet-rendszerünket!
Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink
Filp Csaba és Radák Eszter festőművész a szerdai megnyitón, fotók: Rékasi Attila
Buda egyik ékköve a Barabás Villa és az impozáns épületet körülölelő hegyrefutó, a zajból a nyugalom szigeteként kiemelkedő kert. A kapun átlépve majd jobbra tartva egy hangulatos üvegfalú galériába jutunk, ahol meglátásunk szerint igazán otthonra találtak Radák Eszter nyugalmat, harmóniát árasztó olajfestményei. Számszerint nyolc nagy méretű munka. Nem mindennapi performatív megnyitót láthatott, hallhatott a szép számú közönség, Filp Csaba festőművész egy angol dalszöveg adaptálásával reagált a kiállítás „Engedjétek be a jó időt, amíg még lehet!” címére hajazva, „Csabi Sheen”-ként jelent meg a galériában, surranót húzva a képzőművészeti egyetem logóját szakaszjelvényként viselve „zubbonyán” és így adta elő humorral fűszerezett a művésznő alkotói világát „lefestő” írását.
Radák Eszter Klimó Károly, és Maurer Dóra tanítványaként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a Pécsi Tudományegyetem DLA-képzése alatt mestere Keserü Ilona volt. Elvégezte a Hubert Schmalix vezette Akademie der Bildende Kunst Wien mesterosztályát és részt vett Salzburgban, Hermann Nitsch kurzusán, a Sommerakademie für Bildende Kunston. Intermédia, valamint festő és vizuális nevelés képzettsége mellett diplomázott az ELTE bölcsészkarán, esztétika szakán.
Filp Csaba megnyitószövege:
Mindjárt elvonyítom a Purple Raint. Ez a kiállító művész által adott képcímek legjellegzetesebbje, Eszter, amikor leteszi az ecsetet, és nézi a kész képet, azt adja címnek ami éppen eszébe jut. Na jó nem mindig azt. Ilyen a mostani kiállításának a címe is, ami egy tanács, vagy felszólítás, hogy engedjük be a jó időt amíg még lehet. Ez a mondat is, ahogy sajnos vagy nem sajnos a mondatok általában többféleképpen értelmezhető. A kiállított képeket nézve, bármelyik vásznat, nem úgy tűnik, hogy bármit is be kellene oda engedni. Mindegyik képen van valami alapvetően hívogató távlat, be lehetne hosszan úszni a vízbe az aranyhídon, ki lehetne lépni az ablakon, keresztül a gyümölcsöskosáron, óvatos mozdulattal szét lehetne hajtani a gyönyörű sárga függönyt, mondom, hívogat a távlat a képeken. Ha szándékosan félreértem, én MSZFCS, aki vagyok, azaz megnyitó személy Filp Csaba, kijelentem, hogy az időt kérem nem lehet beengedni, ez kérem szépen hülyeség, az idő kérem ott van mindenütt. És csak akkor rossz, ha elrontja magának az ember. Normális. Szaknyelven szólva derített képek ezek, a fény egyenletesen öleli körbe a képépítő elemeket, az árnyékok színesek, egyetemes, zárt, éteri univerzum mindegyik, mélyen humanista a mögöttük álló szemlélet, semmi odaégetett keserű fekete kozma, vagy rohadó gyümölcs, a jól ismert evilági magyar barna pörköltszaft, még a kupi is rend rajtuk, semmi lepergő festék vagy porcsík az ablakkereten, fitt, nett, harmónikus képeket látunk. Csak- Esztert idézve ismét- a rárücsközésekben, a pimpelésekben, a gesztusokban jelenik meg az a mikrovilág, azaz szín-tér, ahol az olajfesték vaskos anyaga van használva, ott lesz észrevétlen módon személyes, ott van az a hely, ahol ha volt, a rossz idő ki lett cifrázva. Közelebb lépve, tovább fókuszálva az ecsetvonásokra, akkurátusan festett pöttyökre, mintákra, alkalmi fordítást kell eszközölnöm, elnézését kérve a hallgatóságtól, mert eléggé botcsinálta fordító vagyok, és a kevesek által ismert Gaspara Stampa költőnőtől idézek: Hogy lehet ez, nem tudom jól értetni, de mégis érzem, a nagy szerencsém miatt, hogy szívembe új erős stílus van mintázva. Nézem a kiállított képeket, engedjük be a jó időt amíg még lehet, nézem, nézem és mindjárt elvonyítom, hogy let the sunshine in. De másként fokozom: Io provo che per mia gran ventura mi sento il cor di novo stile impresso. Nem gondoltam volna soha, hogy Eszter kiállítását valaha én nyitom meg, se esztéta se bölcsész nem vagyok, az meg tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy reneszánsz költőnőt fordítsak neki. Végtelen gazdag a világ, amíg akkora szerencse adatik, hogy be tudjuk engedni a jó időt. A kiállítást ezennel megnyitom.
2024. július 17-én kezdte meg tizenötödik művésztelepét a budapesti székhelyű Caffart Képzőművészeti Egyesület Baján, ahol már tizennegyedik éve rendezik meg a nemzetközi alkotóműhelyt. Mint mindig, az idén is sok új alkotó csatlakozott az egyesület meghívott tagjaihoz. A telep a hivatásos képzőművészeknek biztosít tíz napon át alkotási lehetőséget az Eötvös József Főiskola patinás és hűsítő falai között, ahol mindig nagy szeretettel, odafigyeléssel várják a művészeket, hiszen az intézményben működik a jelentős múltra visszatekintő EJF Kortárs Galéria, melynek művészeti vezetője Dr. Marczin István művészetszociológus, aki a telepet is vezeti. Fontosnak tartják a határon túli magyar alkotók bevonását is a művészeti munkában, igy idén is érkeztek alkotók Szerbiából, Romániából.
Lakó Dorka új munkáin dolgozik, fotó: Rékasi Attila
A telepen készült alkotásokból kiállítás készül majd, mely Baján és több városban is látható lesz majd a következő hónapokban. A telepen alkotó művészek:
Balogh Kristóf József ● Debreczeni Imre ● Filp Csaba ● Harmath István ● Harmath Ica ● Horváth Roland ● Kalácska Gábor ● Knyihár Amarilla ● Lakó Dorka ● László János ● Pap Gitta ● Papp Nikolett ● Rékasi Attila ● Soltis Miklós ● Somorai Renáta ● Sütő Róbert ● Szalma Zsóka ● Szécsi Ödön ● Tóth Norbert ● Török Ferenc
A családi házatokban, otthonodban a családi fészek „közepén” van a műtermed, nem igényled az alkotói magányt?
Az alkotás nem egy csapatmunka, hanem önálló tevékenység. Leghatékonyabban én is akkor tudok alkotni, hogyha csak erre összpontosítok és nem kell megszakítanom a folyamatot. Mivel azonban az ihletet a családomból merítem, néha inspiráló a gyerekeim jelenléte a műtermemben. Direkt kialakítottam nekik egy részt, ahol az eszközeik vannak, így amikor elkezdek festeni, ők is lefoglalják magukat. Szerencsére egyre ügyesebbek. Azt is tudják, mit hol találnak, ha esetleg valami egyéb eszközre lenne szükségük. Már nem kell mindenben segíteni nekik, így lehetőségem van elmélyülten alkotni.
Mondhatni patika rend van a lakás minden négyzetcentiméterén, úgy éreztem nem csak az interjú miatt, erre tippeltem a képeid konstruáltsága okán is. Az egy lelki igényed, vagy hétköznapi praktikusság? Hogy viszonyul ehhez a család, csemetéid kicsik még, hogy lehetséges ez a rend és tisztaság?
Ez inkább praktikusság, mint lelki igény. Az eszközeim elhelyezésének van egy rendszere. Amikor festek, vagy tervezek, szeretem a megfelelő anyagokat azonnal elővenni és így valóban az alkotási folyamatra figyelni. Mivel a gyerekek mellett csak korlátozott időt tudok a műteremben tölteni, alapvető fontosságú, hogy mindent azonnal megtaláljak. A gyerekek az elején szinte minden cuccomat szétpakolták. Volt olyan, hogy az alapozáshoz használt ecsetemet hetekkel később a fagyasztóban találtam meg. Ezután kénytelen voltam szabályokat alkotni. Használhatnak szinte mindent a műtermemből, de ugyanoda kell visszarakniuk, hiszen én ott fogom keresni. Ez tök jól bevált. Megtanulták a rendszert, így közösen használhatjuk a műtermet és az ősz hajszálaim is kevesebbnek tűnnek.
Mesélj kicsit a művészeti koncepciódról, illetve festési technikáidról.
Munkáimban a gyerekeim mindennapjait örökítem meg. Ugyan létező jeleneteket festek, de az eseményeket összekeverem és kiegészítem, így a hétköznapi témák mellett saját múltam és gyerekkori élményeim is megjelennek. Ennek szimbóluma a nyúl, amit különböző formában, de szinte mindig a képeimre festek. A hétköznapi cselekedeteink mögötti boldog pillanatok érdekelnek. Gyerekeim még úgy tudnak örülni egy esős időszak csigainváziójának, hogy érdemes példát vennünk róluk. Szeretem ezeket a pillanatokat és ma már tudatosan figyelem és használom fel az alkotásnál.
Az alakok részletgazdag elemeit homogén színfelületekkel variálom. Gyakran használom a gyerekeim rajzainak részleteit is a képeimen, akár még nekik is megengedem, hogy belefessenek a képeimbe. Jelenleg egy barátnőmtől kapott, irodából kiselejtezett indigó készlettel kísérletezek. Érdekel a festés és a grafika kapcsolata.
A kerámia vonal, honnan hogyan jött, ott mintha az iparművészet dominánsabb lenne, vagy rosszul érzem?
A festészet mellett néhány éve kerámiával is kísérletezem. Mindig is élt bennem egy tárgyalkotó vonal. Néha szükségem van arra a fajta kikapcsolódásra, hogy teljesen elengedjem magam és az alkotás által egy másik síkba jussak. Festésnél már bennem vannak a tanult dolgok, még egy elmélyült alkotásnál is figyelek ezekre. Agyagozásnál viszont ezek nincsenek, pusztán egy meditatív, jótékony hatás érződik.
Jelenleg kisméretű szobrokat és tálakat készítek, ezek nem funkcionális, inkább dekoratív elemek. Folyamatosan keresem a kapcsolódást a festményeim és kerámiáim formavilága között. Gyakran kerülnek nyuszifülek, giliszták, csigák, vagy más a képeimen is megtalálható élőlények ezekre a tárgyakra.
Jól érzem, hogy nagyon tervszerűen dolgozol?
Mivel a családom miatt kevés időm jut az alkotásra, fontos számomra, hogy a műteremben hatékony legyek. Eleve az alapozás és egyéb fázisok száradási ideje is lelassít, fontos, hogy legyenek terveim. Általában a laptopomon tervezek, hiszen ezt egy altatáshoz is magammal tudom vinni. Kisfiam még így alszik el. Utazás közben is szoktam rajzolgatni, mindig van nálam füzet vagy legalább egy papírfecni. A festmény egészen az alkotás végéig változik ugyan, de a terv segít az iránymutatásban.
Egyre fontosabb személy vagy a kortárs művészet szövetében, mi az arány a műtermi munka és a menedzsment között?
Próbálok mindenre időt szánni, de ez nagyon nehéz. Tisztában vagyok vele, hogy elengedhetetlen például a social média jelenlét, a műtermi munkát mégis sokkal fontosabbnak értékelem. Próbálom megtalálni az arany középutat
Nagyon lazának, kiegyensúlyozottnak, boldognak tűnsz, mégsem kell pokolra menni, ha dudások akarunk lenni?
Hiszem, hogy lehet és érdemes örülni minden apró dolognak. Nagyon sokat tanulok ezzel kapcsolatban a gyerekeimtől, ők ösztönösen megtalálják ezeket a boldogságforrásokat. Szeretnék többet alkotni, fejlődni, néha őrlődök a feladatok és a vágyak között, vannak mélypontok amikor úgy érzem teljesen elvesztettem a türelmem, de ilyenkor veszek egy nagy levegőt, ránézek a gyerekeimre és rájövök, hogy megtaláltam a helyem.
Fontosnak tartod, hogy legyen időd a festésre, meg tudod mondani, hány kiállítható alkotásod van, illetve 70-80 éves korodra, lesz annyi, hogy mondjuk egy egyéni MODEM kiállításhoz elegendő legyen, beleférhet a Reigl Juditi volumen család, gyerekek, munka mellett is?
Jelenleg nem a képeim mennyiségén van a fókusz. Jobban foglalkoztat, a mögöttes tartalom, a kísérletezés, az új formák keresése, a szimbólumok kialakítása. A gyerekeim születése után inkább kisebb méretű vásznakra dolgoztam, ezeket tudtam befejezni. Most végre újra van lehetőségem nagyméretű képeket festeni. Szuper lenne a MODEM-ben kiállítani, de messze még a 80 év! Esetleg előtte nem lehetne? 2024. július 4-én csütörtökön a HAB-ban nyílik kiállításom. Azért az is menő lesz.
Legyen én szurkolok neked, köszönöm, hogy beengedted a FakTúra folyóiratot a műtermedbe, sok sikert a jövőre is!
Kettőspont / színház & spirituális ügynökség MÁJUSI PROGRAMOK a Kettőspontban és a Kispontban ❤
Mindent lehet mondani, de azt nem, hogy eseménytelen lesz a május a Ráday utcai teátrumban! Mindjárt a hónap elején egy erős felütéssel indul a program, a finoman szólva is karakteres Hádész Látomások az Alvilágból monodráma az egyik leggrandiózusabb színpadképpel rendelkező színmű amit eddig a Kettőspontben láthattunk, másnap a Diogenészben csodálhatjuk meg Formanek Csaba játékát.
Nagy örömömre a filozófia is helyet kap a programban a Diogenész Kávéház második estjével, amit Nemes László filozófus vezet. A komoly kérdésfeltevéseket Forgács Gábor Humorforgácsai előzik meg a sűrű programkavalkádban, mely jelzi mennyire széleskörűen igyekszik a teátrum kiszolgálni nézőit.
Személy szerint nagyon várom Ács Tamás új estjét, A bor dicsérete címmel, Tamás karizmáját ismerve azt hiszem az előadás telitalálat lesz, melyhez a Dúzsi borászat szervírozza a finomabbnál, finomabb borokat.
Nem tudom a kedves olvasó, hogy érzi, de én úgy érzem mintha kifejezetten nekem állították volna össze a májusi programot, hiszen nagy szenvedélyem a Jazz zene is megjelenik a repertoárban HEJ! 🙂
Címlapfotót Rékasi Attila készítette a Kettőspont Színházi előadáson
A Forrás Művek Színtársulat Verőcén alakult egy baráti-civil közegből, első előadásukat – a generációs traumákat is boncolgató Csodálatos vadállatokat- nemrégiben bemutatták Budapesten is, a Kettőspont Színházban. Hogyan forrnak össze a „dunakanyari köztörzsiség” energiái egy színházi társulattá, mik a kezdet legnagyobb nehézségei és örömei, és merre tovább a jól sikerült indulás után? – ezekről a témákról kérdeztük Tóth Zsuzsannát, a társulat alapító-rendezőjét.
Nem gyakori manapság, hogy felnőtt, civil emberek színházi társulatot alapítanak kvázi a „semmiből”. Hogyan jött létre a Forrás Művek Színtársulat, és hogyan találtatok egymásra ilyen szép számmal Verőcén?
Hogy hol kezdődik igazán valami, azt nehéz volna megmondani. Talán az egyik napsütötte délután, mikor kint ültünk egy Dunára néző teraszon, bámészkodva a csillámló vizek felett, felötlött valakiben, hogy olvassunk fel egymásnak a legszeretettebb írásainkból. Akkor született az ötlet, hogy talán kicsit átgondolva, strukturálva még izgalmasabbá tehető, akár egy drámát is felolvashatnánk – a szerepeket külön-külön felolvasókra bízva. Elsőre mégsem egy drámát dolgoztunk fel, hanem egy felkérésnek eleget téve összeállítottam ajánlásaimat Weöres Sándor költészetéből, és baráti társaságomból – az erre örömmel vállalkozók közül – felolvasókat kértem fel. Később készült egy Karinthy-est is, hasonló dramaturgiával. Mindkét alkalom nyitott műhely volt, amihez felolvasóként bárki csatlakozhatott. A mostani társulat ezen alkalmakból nőtte ki magát.
Miért éppen Garaczi László Csodálatos vadállatok című színművét választottátok első előadásotok alapanyagául?
Ez nagyon az elején történt, nem volt még állandó társulati tagság, így magam döntöttem a darabról, s kértem fel a szereplőket hozzá. Elegem lett a töredékekből, a pár perces tartalmakból, szeretettem volna legalább egy egyfelvonásost a többiekkel közösen felolvasni. Akkor még úgy képzeltem, hogy a törzshelyünkre, a valaha volt Forrás kávézóba invitáljuk a közönséget, s miközben a vendégek az asztalok körül iszogatgatnak, olyan lesz, mintha egy rádiójátékot hallgatnánk, csak történetesen élőben. S miért pont Garaczi? Megérintett, felkavart, saját budapesti fiatalkorom idézte, az ismerős helyszínek, szereplők és hangulatok magukkal sodortak, olvasása közben pedig egyre azon kaptam magam, hogy felkacagok, valami nyelvi leleményen, poénon, áthalláson, vagy kósza asszociáción. Egyszerre mulattamés sírtam. Úgy éreztem ez a darab alkalmas lesz arra, hogy megszólítsam a hallgatóságot, hogy olyan utakra hívjam őket, ami megmozgatja, újraértékelésre sarkallja őket, olyan érzékeny területeken is, ami egyébként sokszor önmagunk elől is rejtegetett tabu. Szerettem volna elbeszélni, milyen bizonytalan mentális állapotban vergődnek köröttünk sokan, időszerűnek éreztem, még ha a Csodálatos vadállatok a 90-es évek fiatal generációjának története is, a feszültsége, a felbolygatott kérdéskörök, traumák, családi problémák ma is ugyanúgy jelen vannak, sőt a következő nemzedékeket szemlélve, talán súlyosabban. S mindemellett valami olyasmit szeretettem volna, ami friss, mai, közel jár a mindennapjainkhoz, elevenen érint és közel hoz. Bár lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom így, hiszen mindeközben kezdő színházcsinálóként nagy várakozás élt bennem, hogy vajon képesek leszünk-e a színpadi játék csodájára, és megteremtjük-e néhány katartikus pillanat lehetőségét? Mindenesetre ehhez Garaczi Laci darabját kitűnőnek éreztem.
Öt alkalommal mutattátok be eddig ezt a darabot felolvasószínházként, miközben szinte teljes értékű szcenírozás és színészi jelenlét jellemzi az előadást. Miért ezt a formát választottátok? Nem gondoltatok arra, hogy – akár menet közben – „megszabadultok” az olvasópéldányoktól?
Többször volt róla szó, de ha a színészek megtanulják, és felállnak, mozognak, játszanak, akkor teljesen át kell rendezni a darabot, és a szövegtanuláshoz se fűlött akkor még a foguk. Egyszerűen nem voltunk még készen rá. Rendezőként különben is szövegközpontúan álltam hozzá, a szöveget szerettem volna, minél kevesebb csorbítással megosztani, kihangosítani, értelmezni. A felolvasás pedig nagy könnyebbséget és kapaszkodót jelentett az amatőr színészek számára, így egyszerűbb volt elcsábítani őket erre a munkára. Persze a próbák során hamar kiütközött, milyen feszes keret egy asztal mögött ülve, olvasva előadni, ezért is lazítottuk fel itt-ott néhány gesztussal, mozgással, árnyjátékkal. Mondjuk úgy, hogy ez volt a társulat belépője egy igazi színpadi játékhoz. Most már szinte mindenkit zavar a szövegkönyv, ami eddig mankó volt, lassacskán akadállyá vált, ahogy magabiztosabbá váltak a szövegben, úgy haladtak volna karakterük kibontakoztatásában, ami ugye nem igen megy egy A4-es lappal az arcod előtt… A következő munkánk, már biztos, hogy nem felolvasószínház lesz.
Kissé leegyszerűsítve a Csodálatos vadállatok a 90-es évek végén egy felnövő- felnőtt városi generáció életválságába ad betekintést, nem éppen könnyed olvasmány. Hogyan rezonáltak ezekre a témákra és figurákra a színészek a próbák során, és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől?
Ez nagyon érdekesen alakult. Kezdetben küzdenem kellett a darabért, a felkért színészek közül páran feltették a kérdést, hogy biztos jó választás-e? Emlékszem, első próbáink, ami a darab értelmezése körül forogtak, rendre éjszakába nyúló beszélgetésekbe fordultak, hiszen maga a szöveg rendkívül sűrű, szerteágazó, olykor vulgáris és töredezett. Még a cselekményszál sem magától értetődő, így volt, aki aggódott, hogyan jelenítjük ezt meg, hogy fog a közönség erre reagálni, „s miért kell már megint a nyomasztás, feltárni e belső tereket, ráadásul mindenféle kivezető iránymutatás nélkül?” De olyanok is akadtak a társulatban, akik nem töprengtek ilyesmin, és egyszerűen közösségi élményként, tartalmas szabadidős tevékenységként tekintenek a próbákra, kihívásnak tekintették a feladatot és egyszerűen beleálltak. Viszont, ami engem igazán meglepett és egyben megerősített a választás helyességében, az a közönség reakciója volt. Akivel csak szót váltottam az előadás után, szinte mindenki más-más jelenetet emelt ki, a saját személyes történetének tükrében. Ismét a szerzőt illeti a dicséret: a darab újszerű, kísérletező, időben és térben ide-oda ugráló szerkezete remek lehetőséget biztosított arra, hogy mindenféle problémakört a felszínre dobjon. Én úgy hívtam magamban: „a szélesspektrumú darab”, mivel mindenki talált benne valamit, ami számára jelentőségteljes volt, megérintette… De még a gegekkel is sokszor ez volt, az egyik előadáson harsány kacajt váltottak ki, a másikon semmit, a közönség kifürkészhetetlen.
Fotó: Rékasi Attila
Mik a legnagyobb nehézségek, amivel egy kezdő amatőr színházi csoportnak szembe kell néznie – és mi jelenti a legnagyobb örömet számotokra a színházcsinálásban?
A legkomolyabb nehézség a próbákra és a felkészülésre szánt idő megtalálása, és a többiekkel való egyeztetése. Munka és család mellett ez koránt sem egyszerű, s mégis, eddig sikerült megoldani, összetartani a csapatot, amit szerintem elsősorban annak az organikusan kialakuló közösségi együttlétnek köszönhetünk, amit a közös alkotómunka során megéltünk.
Vezetőként gondolom egyszerre kell szervezned és támogatnod a közösség munkáját – és kialakítanod a saját hangodat is rendezőként. Hogyan oldod meg ezt az egyének és a közösség érdekei között nyilván fel-felmerülő feszültséget?
Igyekszem minden felvetésre, óhaj-sóhajra, igényre, vagy problémára odafigyelni, őszinte és egyenes kommunikációval mindezeket megbeszélni, majd a lehetséges megoldások között optimalizálni. Ami olykor ellene megy rendezői szándékaimnak, de azt hiszem, ez természetes. Egy dologban vagyok hajthatatlan: hogy mind a szövegválasztásban, az előadásmódban, társulati megjelenésben nívós, érzékeny, hiteles csapat legyünk. A Vadállatokhoz például ragaszkodtam, mert meggyőződésem volt, hogy színvonalas, remek darabbal van dolgunk. De voltak helyzetek, amikor a többiek győztek meg, hogyan lenne jobb egy jelenet, egy hangsúly. Folyton változó körülményekkel kell kooperálni, lehetőleg sose levéve a kezed a finomhangolásról.
Mik a társulat további tervei, melyek a fejlődés tervezhető irányai?
Pillanatnyilag egy költészetnapi verses előadáson dolgozunk, amit értelemszerűen április 11-én mutatunk be Verőcén. Két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt mi itt vagyunk itthon, szinte kötelező dolgunknak tartjuk, hogy egy ilyen alkalmat támogassunk, jelen legyünk, másrészt titkos rendezői gondolatom, hogy remek próba a színészeknek a szövegtanulás terepén, ami eddig még nem volt gyakorlat. Több színészmesterségbeli workshop-ot is tartottunk már külső, professzionális segítséget is bevonva, ezeket a jövőben is folytatni szeretnénk. Valamint kimunkálás alatt áll egy Mrozek-előadás, amit a társulatból arra vállalkozókkal hamarosan próbálni szeretnék.
A Dunakanyar – innen a belvárosból szemlélve – egyre pezsgőbb közegnek tűnik számomra. Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség? Milyen szerepe lehet ebben a Forrás Műveknek?
Valóban alakul itt egy kulturális értelemben is definiálható közösség. De ez már évtizedek óta zajlik, és sokkal lazább kapcsolódásokkal, mint gondolnánk. Hol fellángol ez a közösségi lét, és pezseg és pörög, lehet, hogy egy koncert, előadás, vagy épp egy kaláka miatt. Máskor meg leesik, visszazuhan. Nincs neve, nincs vezetője, nincs állandó tagsága, nincs iránya, és nem lesz sose kész, egy alaktalan, örökkön változó izé. Egy valami talán mégis állandó ebben a közegben, az alap hangütés, ami nyitott, elfogadó, szívélyes és baráti. Bár most jut eszembe: a szintén verőcei illetőségű Aznap Zenekar nevet adott ennek a jelenségnek, „éljen a dunakanyari köztörzsiség!”- valahogy így szokott búcsúzni a frontember. Kicsi ez a Dunakanyar, a kulturális értékekre érzékeny közönséget folyton összefújja valahol a szél. Így találkozunk, tudunk egymásról, s sokszor inspirálunk, együttműködünk, kapcsolódunk is. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a nagyvárosi léttől, hogy mindez valahogy emberléptékű maradt.
Mi a legnagyobb öröm a számotokra a színházban?
A társulat tagjainak válaszaiból:
„Más bőrébe belebújva, megkönnyül a saját búja, meg lehet úgy hülyének menni, hogy nem kell hülyének lenni, a közönség meg bólogat, meg pénzt dobál, meg bókokat!”
„Az együtt alkotás, mi más?”
” A csoportban feloldódás, spontán kreativitás, erős önismeret- és személyiségfejlesztés.”
„A figyelem, a fókusz gyakorlása önmagunk és egymás iránt. A szerep megtalálása az emberi mivoltunk jegyeinek kutatásával.”
Az interjút készítette Formanek Csaba, a Kettőspont Színház művészeti vezetője (nem jelzett fotók: magánarchívum)
Kőrösi Papp Kálmán festménye és Magyari Balázs szobra társaságában a megnyitó előtti pillanatokban
E két Világot a művészi minőségen kívül összeköti a kozmosz. Esetükben ez nem tudósítói túlzás, hanem a közös érdeklődés, közös téma. Magyari Balázs szobrászművész és Kőrösi Papp Kálmán festőművész alkotásait egy számomra szokatlan, másoknak is talán „egzotikusnak” tűnő helyen láthatjuk: a Vajdahunyad várában, jobban mondva annak a városligeti klónjában. Jópár évet éltem a környéken, számtalanszor róttam hangulatos utcáit, bevallom tehát, nem a kortárs képzőművészet kapcsán égett bele retinámba a környék. Most azonban e két kiforrott, mondhatni pályája csúcsán lévő művésszel örömteli módon egészülnek ki ezzel kapcsolatos korábbi élményeim. Ajánlom a kiállítást mindazoknak, akik két egyedi művész kozmoszi világát szeretnének befogadni és nem mellesleg egy csodás palotát is látni.
Soltis Miklós SZÜRKE ZÓNA című kiállításán járt a FakTúra folyóirat a Magyar Műhely Galériában
Fotó: Rékasi Attila
Irónia, humor, társadalomkritika a falakon, mindenképp tekintsék meg az ingyenesen látogatható kiállítást, nekünk nagyon tetszett, rég láttunk ilyen remek egyéni kiállítást.
,,És akkor imigyen szóla egy égi hang: Mesélj. Ne féld a meséket, mesélj.” (Esterházy Péter)
A Magyar Műhely Galéria (Akácfa utca 20, Budapest 1072, Magyarország)
Soltis Miklós: SZÜRKE ZÓNA | Festmények és installációk
Megnyitó: 2024. február 7-én, szerdán 18 órára. Megnyitó beszédet mond Fekete Ádám író, rendező.
A kiállítás megtekinthető március 1-ig, munkanapon 10 és 17 óra között.
Váltsd meg – szeptember 10-ig kedvezményesen! – jegyeidet és / vagy bérleteidet a Kettőspontba, hogy legyenek remek élményeink és találkozásaink 
