művészeti és kulturális folyóirat
Független színházak alkotóival beszélgetünk a Két Lámpás színikritikai blog szerzőiként. Első adásunkban Viktor Balázs színész, rendező, drámaíróval, szóval színházcsinálóval, a Tér 12 Kulturális Egyesület vezetőjével a K(i)útkeresők című interaktív előadás írójával beszélgetünk arról, hogy milyen lehetőségei és jótékony hatásai vannak a színházi életben a demokratikus ügymenetnek és az elfogadó alkotói közegnek.
Ezen a linken meghallgatható:
-Nem elégszem meg csak a vásznakkal!-
-Régóta foglalkozol a fogyasztói társadalom problémáival. Mik az ezzel kapcsolatos aktualitások, min dolgozol, mik a tervek?
Filp Csaba Jelenleg a génmódosítás, annak környezet rongáló aspektusa foglalkoztat. Ezen kívül a fölösleges vásárlási és (a konzumált fast food) étkezési szokások, illetve a pazarlás. Napjainkban mindez már nyilvánvaló problémát okoz. Az én művészetem jó ideje ezzel a jelenséggel foglalkozik, annyi az újdonság, hogy nem csak festek, hanem más dolgokat is csinálok, például objektek készítésének irányába is fordultam. Három évvel ezelőtt készítettem egy húsoltárt, ezt te is figyelemmel kísérted a Caffart Nemzetközi Művésztelepen Baján. „Hús imapad oltárképekkel szobor”-nak kereszteltük el együtt. Szívesen folytatnám ezen a vonalon, viszont némileg akadályoz, hogy egy olyan műterem áll rendelkezésemre, ami gyakorlatilag megtelt, és nem igazán tudom már hol tárolni ezeket a nem kis méretű plasztikákat. 100×80 cm-es munkákról beszélünk. Ha egy rendes kiállítást akarok, rögtön megtelik egy fél műterem.
-Azt gondolnánk, egy kortárs képzőművész probléma rendszerének fókuszában az áll, hogy mit alkosson, de esetedben ezek szerint a hely, a tárolás. Látsz valami kiutat?
Filp Csaba Vagy raktárt bérel az ember, vagy nem tud raktárt bérelni, pont! Ha valaki nagyon sikeres még életében, az bérel vagy vásárol helyet. Ez a ritkább eset. Van, aki kevésbé sikeres életében, de annál sikeresebb élete után. Ez a gyakoribb a dolog természete miatt. Nekem nincs alkotási válságom vagy problémám, tele vagyok ötlettel, van kvázi ihletem, volna mit csinálni, inkább az infrastruktúra hiánya, ami nagyon visszafog.
-Munkáidat nézve egy ismerősöm azt kérte, mondjam el, miért ilyen a témaválasztásod. Én azt feleltem neki, hogy az idea, a gondolat a fontos, ami a képek hátterében van. Hallgatóm további kérdését tolmácsolom feléd: akkor ez konceptuális művészet?
Filp Csaba Azt gondolom, hogy nem az. Hogy előbb van az idea, az teljesen evidens. Ötszáz évvel ezelőtt is arról volt szó, hogy az ember hozzá ne kezdjen semmihez, amíg nincs meg az idea, vagyis a kép a fejében. Ha ez megközelítőleg megvan, azt megpróbálja létrehozni anyagban, fizikailag, időben és térben, majd ehhez méri magát, ehhez az ideához. Az érdekli, hogy ami elkészült, az mennyiben felel meg az ideának. Itt nem szabad megalkudni! Tehát egyre pontosabban kellene megközelíteni ezeket az ideákat. Ez a rész alapvetően nem konceptuális ügy. Az viszont igen, hogy én sokat változtam, meg változom is még, sok olyan dolgot csinálok, amit előtte soha életemben nem csináltam, mondhatom magam kísérletező művésznek. Ma már azt gondolom, a táblaképnek örök érvénye van, de maga a festmény is lehet konceptuális ügy, tehát nem muszáj ábrázolni, ezt már régóta tudjuk, és lehet egészen elvont absztrakciókat csinálni, amik már ugyan táblaképeknek maradnak, de összetettebb gondolkodásról tesznek bizonyságot, úgyhogy a koncepció egyik része tisztázott. Más része pedig az, hogy én rajzoltam, szobrot készítettem, nagyon sok mindenbe kezdtem, de ennek most már mindig van egy térbeli aspektusa, egy más médiabeli aspektusa. Mindig elgondolkodom, hogy hogyan lehetne tágítani ezt a dolgot, nem elégszem meg „csak” a vásznakkal.
-Az is kérdésként merült fel a Kiscelli munkáidról beszélgetve, konkrétan a csatok kapcsán, hogy aki „csak” a tárgyak kinézetére fókuszált, azt is mondhatta: mi van itt, nincs ez befejezve? Ha azonban úgy szemlélte, hogy mi a csat, mint jelenség abban a térben, az angyalszobrokkal, a hímzett hatalmas iniciálészerű drapériával stb. akkor már inkább konceptuális dolgot sejthetett a befogadó.
Filp Csaba Volt egy kiállítás rész, amiben négy angyal tartott egy majd’ két négyzetméteres felületen háromszázegynehány fém csatot, aminek hol megvolt a bújtatója, hol csak a kerete volt meg. Ezt lehet nézni csatként, de az egész kiállítás nagyon szimbolikus volt, gyakorlatilag használhatatlan elemekből épült fel. Ezen el is gondolkodtam utólag: milyen romboló, hogy óriási energiával csináltam teljesen használhatatlan tárgyakat! A csatok sem feleltek meg a csat funkciónak, csak szimbólumként működtek. Ekként tekintve a csat potenciálisan össze tud kapcsolni dolgokat, össze tud kötni két véget, arra szolgál tehát, hogy összetartson, rögzítsen bezáruló dolgokat, és ez biztonságot ad. Ezt a szimbólumot emeltem ki és igen, ez már konceptuális ügy. Installációs elemek és jelentésváltozás, mondhatni jelentés „emelés” vagy metafora csomó.
-Így az ötvenet átlépve, tart még a kiscellis fiatalos lendület, akár az installáció, akár a táblaképfestészet vonatkozásában?
Filp Csaba Ezt nem tudom megmondani. Ismerek olyan kollégát, aki fest, fest, fest, utazik és fest tájképeket. Én nagyon különbözöm ettől. Én rajzoltam, én festettem, én kalapáltam, én műgyantáztam, én hímeztettem, én öntöttem, én fújtam, én főztem, én sokmindent kipróbáltam. Ilyen értelemben nem egyenletes az életművem és nem is tudom magam elképzelni abban a helyzetben, hogy festek ezer tájképet és igazából nem történik semmi.
-Tekintve, hogy gondolataid a környezetpusztítás, fogyasztás-túlfogyasztás, tehát korunk kérdései, problémái körül járnak, adódik a kérdés: mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról? Akár a körülötte zajló „hisztiről”? Szerinted hatással van-e a festészetre, te használod-e az alkotó munkádhoz, vagy el tudod-e képzelni, hogy használni fogod ezeket az algoritmusokat?
Filp Csaba Vázlatozni kitűnő. Eddig az embernek sokat kellett dolgoznia azon, ha mondjuk Joda mestert akarta egy tizedik századi ikon formájában megjeleníteni egy képen. A mesterséges intelligencia ezt egy másodperc alatt láthatóvá teszi. Csomó olyan helyzet kerül bele a kreáció során, amivel az ember előre nem számol. Ilyen értelemben van benne perspektíva. Úgy viszont nincs, hogy mondjuk végig tud-e csinálni egy életművet, úgy ahogy egy költő, egy festő vagy egy színész végigcsinál. Ezek ilyen eseti helyzetek és nem hiszem, hogy fel lehet tölteni valójában művészettel ezt a dolgot. Ehhez – közhely – érezni kell, hogy az ember művész, és az AI nem lesz soha művész. Nem vagyok képben teljesen, de ha például azt mondod az AI-nek, csinálj egy romantikus balladát, csinál nagyon jót kettőt is, de nem lesz belőle Keats vagy Hölderlin, mert megakad, hiszen nincs mögötte a vízió, csak mozaikok vannak összerakva.
-Az ideák mindkettőnknek fontos dolgok, értem ez alatt például a lovagi erényeket. Látsz-e arra esélyt, hogy valaha még visszarendeződjék a világ ebbe az irányba? Nyilván sarkantyú törések már nemigen lesznek, de az erkölcs, az etika társadalmi szintű fontossága visszatérhet-e? Visszakerülhetünk-e az általad is sokszor megénekelt Árkádiába?
Filp Csaba Érdekes kérdés. Árkádiába nem hiszem, hogy bejut az emberiség, sőt azt el tudom képzelni, hogy ez soha nem is volt realitás, de egy nagyon szép gondolat. Goethe azt mondta, Árkádia a költészet hazája, tehát van egy ország, ami a költészet országa, de ez teljesen fiktív ügy, ide nincs utazási iroda által kínált járat. Ennek az egyén szintjén megjelenő valósága, az például, hogy mennyi maradt a lovagiasságból, mennyire tiszteljük a nőket mondjuk, és hogy a tisztelet hiánya hogyan dobálja szét – teszem azt – a családokat, az nagyban függ attól, hogy ma szinte senkinek nincs normális mintája. Vegyünk mondjuk egy harminc fős gimnáziumi osztályt, az abba járó gyerekek hátterét képező családokat. Régen ez úgy festett, hogy volt 28 remek család és volt kettő, ami – mondjuk úgy -, ciki. Ma ez fordítva van. Mindenki ebből építkezik, mindenki a maga valóságában improvizál, valahogy próbálja megoldani ezt az egészet, amit az élet jelent, de senki sem tanult erről semmit. Én legalábbis nem, s ha körbe nézek, mások is kevesen. Nagy kérdések vannak: hogyan kellett volna apának, anyának lenni; hogyan kellett volna megoldani a problémákat; hogyan kellene normálisan felépíteni egy életet, hogy senki ne sérüljön bele. Jönnek ki az emberek zömében jó szándékúan, de sok sérüléssel. Honnan vegye a működő mintát? Zömében lövésünk nincs, hogyan lehet jól csinálni.
-A fogyasztás, a túlfogyasztás, amit te is ábrázolsz, a probléma gyökere, vagy a társadalom irányítói nyomják le a torkunkon a hamis ideákat, ettől bizonytalanodunk el? Vagy a kettő együtt?
Filp Csaba A személyes problémák látszólagos megoldása az evés, a vásárlás. Vannak olyan emberek, akik attól érzik jól magukat, ha vásárolhatnak és megőrülnek, ha ebben akadályozva vannak, a másik pedig az, akinek mindenféle értelemben az evés a pótlék. Az evés, a szájjal való tapasztalás érzése kikerülhetetlen, ennek az érzéki vonala nem csak az ízek érzete, hanem mindenféle értelemben az érzéki oldala. Ha az ember jóllakik, eltelik, akkor elpilled, jól érzi magát, lehiggad, hiszen gyomrában ott a finomság, a testnedvek áramlanak, lemegy a vérnyomás stb. stb. Nem véletlen, hogy most már Magyarországon is egyre több a túlsúlyos. Nem biztos, hogy ők azért esznek, mert valamit nagyon szeretnek, hanem legtöbbször pótcselekvés gyanánt. Nem a válogatott csemegék irányába mennek, hanem legyen olcsó, legyen sok, lásd nagyáruházak. És ez baj.
-Utolsó kérdés adja magát, merre tovább, lesz-e kiállításod, amire dolgozol, vagy függetlenül attól?
Filp Csaba Van konkrét ötletem, el is kellene kezdenem megalkotni, de az fog vissza, hogy nincs meg az infrastruktúra, de majd valahogy megoldom. Az eddigi tematika mentén, de új anyaggal készülök.
-Köszönjük az interjút!
A Kettőspont Színház szilveszteri bulija az idén az eddigieknél csendesebbre sikeredett, de túlzás nélkül állíthatom, hogy zajos sikert arattak az este folyamán bemutatott kísérleti film alkotások, melyeket Szirtes András, Formanek István, Vaszkó Viktor és Formanek Csaba alkottak.
Formanek István A manufaktúra végnapjai című majd húsz éve készült filmje retro hangulatot is hordozott az arra fogékonyaknak, abszurd, nagyon humoros alkotás.
A Vaszkó Viktor nevével fémjelzett, színjátszó táborban forgatott film egy sajátosan megfogalmazott szerelmi történet, amely bennem néhol burleszkes hangulatot idézett, bár ennek okát én magam sem tudom megfogalmazni.
Az est fő filmje Formanek Csaba színész rendező Szirtes András emlékének ajánlott A hegy gyermekei című háromnegyed órás lírai, néhol filozofikus hangvételű filmetűdje volt.
Nem leszólva a többi alkotást, a legprofibban leforgatott film volt ez az este folyamán vetítettek közül. Fotóművészként is azt kell mondanom szépen lett képezve, nem csak ahhoz képest, hogy Csaba önmagát fényképezte. A sajátos hangulatú „selfmovie” másik gyermeke – mármint a hegy vonatkozásában – Csaba színésztársa Lali, no nem Kovács Lajos az Argó sztárja, hanem a Kada csúcs vándora, Sennyey Tibiék kutyusa, aki higgadt, manírmentes játékával, a rendezői túlkapásokra improvizációkkal reagáló attitűdjével oldja a filozófiai sík elmélyítő szándékát.
A filmen érezhető a színházi előélet, ami nem meglepő tekintettel az alkotó személyére. Premier vetítésről lévén szó a film még valószínűleg alakulni fog. Úgy gondolom egy kis feszesebbre vágással, némi filmes utómunkával még fokozható a nézői élmény, ami érzésem szerint nem csak a Kettősponthoz kötődő, hanem az alternatív filmekre nyitott közönség tetszését is elnyerheti.
Évtizedek óta azt hallhatjuk a fanyalgóktól, nihilistáktól, – urambocsá’ – krakélerektől: a művészet halott, mindent láttunk már, s mindaz, ami van, csupán mimézis, ismétlés. Tagadhatatlan, hogy a művészetről nem hántható le a története, vagyis azon műveknek a sokasága, amelyeknek zöme, ha nem is építkezett, de minimum reflektált az előzményekre, akár technikailag, akár tartalmilag. Természete ilyetén, hiszen egyfajta társadalmi párbeszédként (is) szoktunk tekinteni a jó műalkotásokra.
Én nagyon szeretem a kortárs művészetet és hiszek a fontosságában, erejében. Legalább annyi, ha nem több katartikus élményt tud nyújtani számomra, mint a klasszikus művészet. Olyan emberként, ki évtizedek óta igyekszik fiatal alkotókat támogatni pályakezdésükben, illetve szakmai fejlődésükben, sokat gondolkodtam ennek a „rajongásnak” az okain, főleg olyankor, amikor egy-egy zsengét meg kellett védjek. A nagyon zsengék kapcsán azt hangoztattam, hogy minden kornak „joga” van a saját művészetéhez, azaz hogy közülük, róluk, nekik beszéljenek. Nemcsak azért, mert egy „vakfolt” maradna a művészet történetén -gondolom, ezt túlélné az emberiség – hanem azért, mert változik a világ, változnak a jelentéstartalmak.
Az utánunk jövő nemzedék az általunk hátrahagyott műalkotásokból ismerhet meg minket a legjobban. Alkotásaink a minket foglalkoztató témák, gondolatok lenyomatai; számot adnak arról, ahol tartunk, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, de legfőképp arról, amit érzünk, érzünk-e egyáltalán valamit.
A zsengék világát elhagyva a másik érvem ma a kortárs műalkotások mellett Herman Levente Ádám és Évája, amely vegytisztán hozza számomra, hogy minden szellemi alkotásra, művészeti alkotásra szüksége van az emberiségnek. Az anyagról gondolhatjuk, hogy képes „önmagától” olyan struktúrákba szerveződni, amelyek katartikus élményeket keltenek bennünk, mondjuk egy természeti részlet szemlélése közben, de mennyivel többet kapunk, ha ott a szellem az anyagban! Igen, ha ez a két fogalom összesimul, már az emberen túlmutatón, az Isteni, a magasabb rendű tájakon szemlélődünk. Herman esetében nem csak a témaválasztás és az erősen ráutalónak nevezhető címadás miatt, hanem a megítélésem szerint magas minőségű alkotói munka miatt is.
Tagadhatatlanul kevés Herman képet láttam eddig, ami ne nyűgözött volna le. Sajátos képi világa, atmoszférateremtő ereje mindig a vásznai elé szegezett, de most egyenesen a szívem közepébe talált. Igaz, még csak a telefonom kijelzőjén és reprodukción láttam a képet, de tapasztalatom szerint a jó munkák ritkán okoznak csalódást a valóságban, sőt ha egy alkotás ilyen kicsiben és „anyagtalanítva” is működik, akkor az nagyon ígéretes.
Meglepett ez a mű. Azt is mondhatnám: letaglózott. Annyira hétköznapi és mégis annyira lírai. A jelenet abszurditása, azt hiszem az volt a tagló része. Mégis van a képben valami megmagyarázhatatlan szépség, egy nyugtalanító sejtelmesség. Érzek benne időtlenséget, dacára a Crocs papucsnak és a melegítő felsőnek. Azt gondolom, igazi kortárs műalkotás született, ami figyelmet érdemel, engem megszólított ezer kérdést vetve fel bennem.
2024. január 10-én 17:00-kor nyílik a kiállítás a Mester Galéria és Közösségi Térben!
Megnyitja: Barakonyi Zsombor DLA festőművész
A kiállított anyag február 2-ig tekinthető meg a Mester utca 5. szám alatt.
Esemény linkje:
Egy kőszínházban is nagy dolog, ha egy darab eljut az ötvenedik előadásig, egy független színház esetében azt gondolom, ez még inkább érvényes! A Kettőspont Színház a Ráday utca színfoltja, spirituális ügynökség, azaz remek közösségi tér is! Mindig jó a hangulat, de 2023. december 21-én a szokottnál is nagyobb volt a készülődés. Ahogy mondani szokták, a csillárról is lógtak a Diogenész című Weiner Sennyey Tibor tollából született monodráma ötvenedik, jubileumi előadásán. A FakTúra Művészeti és Kulturális folyóirat Formanek Csaba rendezőt, színészt kérdezte szerepéről, a darabról, érzéseiről és a jövőről.
– Csaba, ez az első ötvenedik előadást megélt darab az életedben?
Formanek Csaba: Nem, évekkel ezelőtt az Étellift című előadásunkkal eljutottunk majdnem hetvenig, ha jól emlékszem. Monodrámából ez az első ekkora széria, de remélem, hogy a Hádésszal is elérem majd ezt az előadásszámot. A Diogenésszel pedig most már megcélozhatjuk a 100-at!
– Amennyire tudom, kőszínházban is becsületes, ha egy darab ötven előadást megél, azért ez nagy dolog, azt gondolom, az írónak és neked is rendezőnek, előadónak. Más érzés, más hangulat az ötvenediket játszani, vagy ugyanolyan mint bármelyik előadást?
F. Cs.: Talán csak azért volt ezúttal picit más, mert tudtam, hogy a közönség is tudja, hogy ez most egyféle jubileum, így minden bizonnyal van egy magas elvárás. Ez az érzés azonban az előadás közben bennem teljesen feloldódott, és úgy érzem, a nézőkben is. Ami még nagyon meghatározó volt – és ennek az 50. előadás is oka lehetett -, hogy nagyon sokan jöttek el, talán ennyien még nem is ültek a Diogenészen a Kettőspontban, és elég jó érzés ilyen létszámú közönségnek játszani.
– Ennek tükrében felvetődik bennem a kérdés, milyen érzés az, amikor nem megy jól egy darab és le kell venni a repertoárról?
F. Cs.: A „nem megy jól” kifejezés nagyon relatív, mert arra is vonatkozhat, hogy kevés nézőt vonz be, vagy arra is, hogy kevésbé jó az előadás. Ez utóbbi számos okból is előállhat: a színészi játék, a megírt szöveg vagy maga a rendezés nem elég találó, nem elég mély, nem elég aktuális, stb. Vagy mindezek különböző variációi. Nem tagadom, mindegyikből volt már tapasztalatom. Ilyen esetben én igyekszem elemezni magamban, hol lehet a hiba, mi a gyengeség, lehet-e rajta javítani. Önmagában egy-egy ilyen tényező még nem elég, hogy egy sok munkával összehozott előadástól megváljunk, azonban ha több ilyen merül fel egyszerre, illetve hosszabb távon sem javul a helyzet, akkor olykor hamarabb kell megválni egy-egy előadástól, mint ahogy azt az ember szíve szerint tenné. És hát nyilván ez nem túl jó érzés, marad benned valami hiány, valami betöltetlenség, amit jó esetben fel tudsz majd használni egy következő alkotási folyamatban.
– Mi lehet vajon a Diogenész titka? Mitől futhatott ilyen jó szériát ez a monodráma?
F. Cs.: A Diogenész esetében több szerencsés szál futott össze, és érlelődött meg az évek során. Az egyik kétségtelenül Weiner Sennyey Tiborral való barátságunk és évek óta tartó színházi együttműködésünk, aminek ez a szöveg is egy eredménye volt, hiszen már az elejétől rám írta a darabot, és bár a szöveg teljesen Tibor munkája, a dramaturgiában már megírás közben is voltak észrevételeim, amiket ő nagyon értő és ihletett módon épített bele a végső változatba.
A darab szerintem abban is erős – és ez szintén Tibor érdeme-, hogy rendkívül egyszerűen, de annál erőteljesebben épít fel egy metafora-rendszert a főhős köré, és minden egyes mozzanat erkölcsi dilemmákat feszeget, de ezt az előadás humora és a figura szertelensége sokáig elrejti a néző elől, hogy aztán a végén a költői motívumok és a morális kérdések láncreakció-szerűen robbanjanak fel.
A harmadik ok talán abban keresendő, hogy az évek során elég szoros viszonyt tudtam felépíteni a figurához, így nem nagyon van különbség a saját érzéseim, élményeim és a darabbéli Diogenészé között. Pontosabban a szereplőt – mint amolyan személyiség-lehetőséget – tudom arra használni, hogy kissé „punkosabban” tudjak létezni, mint amennyire a hétköznapokban mernék. Ez a folyamat talán nem csak számomra, de a közönség számára is felszabadító.
A negyedik ok az, hogy a 2016-os bemutató óta ez az előadás sajnos csak egyre aktuálisabb lett. Annak idején a menekültválságra való reakcióként és néhány egyéb konkrét aktuálpolitikai utalás miatt elég élesen állásfoglalásra késztetett az előadás, ami sokak számára talán kellemetlen is volt. Mostanra azonban az idő ezt is „megoldotta”: a lényeg ugyanannyira aktuális, a túl közeli dolgok pedig már számunkra is kicsit történelmi távlatba kerültek. Most már könnyebb nevetni és megrendülni is, mert politikai színtérből egy személyesebb történet terévé vált az előadás, megőrizve és talán meg is erősítve az univerzális, mindenkire érvényes mondanivalót is.
És végül van egy úgymond technikai oka is ennek, ami ered a darab témájából és főhőséből: alig van szükség bármire is az előadáshoz, így nagyon könnyen utaztatható, költséghatékony és nagyon rugalmasan adaptálható szinte bármilyen térhez. Emiatt tudtunk eljutni vele az ország számos pontjára, az erdő közepétől lakásokon keresztül színházi terekig.
– Tudom, hogy szokott lenni előadások után egy beszélgetés a darab kapcsán a közönséggel, amit te nagyon szeretsz. Ehhez kapcsolódva kérdezem: volt már olyan, hogy az ott felmerült észrevétel, diskurzus befolyásolta a darabot és egy későbbi előadásba valami beépült vagy máshogy játszódott?
F. Cs.: Általában az a tapasztalatom, hogy a Diogenész esetében a közönség utólagos reakciói megerősítik bennünk és bennem azt, hogy ezt kb. így érdemes csinálni, illetve folytatni. Nem nagyon szokott előfordulni, hogy más irányt javasolnának a darabnak, a rendezésnek vagy a színészi játéknak, inkább az előadásban megszólaló témákat, helyzeteket, jelentéseket és azt a hatást szokták elemezni, amit az este rájuk gyakorolt. Szóval a legjobb hatás, ami beépül, az végső soron az, hogy igen gyakran érzem, hogy az emberkeresés sikerrel járt. Erre pedig nagy szükség van ebben az egyre képmutatóbb világban.
– Utolsó kérdésem az, van-e már új monodráma a terveid között, s ha igen, arról mi tudható, mi publikus?
F. Cs.: Januárban szünetet tartunk a Kettőspontban, amelynek során ezen a kérdésen is szeretnék majd meditálni. Vagyis igen, tervezek új előadást, de nem feltétlenül monodrámát… Abból van már kettő is, minek halmozni, ugyebár… Szóval van egy érdekes terv a tarsolyban, amihez lehet, hogy Tibinek is van némi köze, de ezt – mivel bennem is rengeteg a bizonytalanság – egyelőre fedje még egy kis jótékony homály.
Ja, és szilveszterkor bemutatok a színházunkban egy kisfilmet (lehet, hogy nem is olyan kicsit), amit nyáron forgattam, és bár van egy csomó szereplője, mégis „majdnem” monodráma lesz. Most zajlanak az utómunkák, még címe sincs. Ha jól sikerül, majd máskor is levetítem, de az internetre nem kerül fel, szeretném, ha az emberek összegyűlve, egymás társaságában, színházi élményként tudnák befogadni.
És ami még bizonyos: Diogenész folytatja, és tavasztól ismét aktív lesz, láthatjátok majd a Kettőspontban is, de házhoz is hívhatjátok a jövő évi emberkereső turné keretében.
Bíró Botond festménye
Ma zàrt a galéria nagy vilàgos termeiben rendezett karácsonyi vásár, valóban érdemes volt ezt a megfogalmazást használni, hiszen műtárgy rendezési szempontból nagyon zsúfoltan vannak a képek, de egy vásár kapcsán ez teljesen normális. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy az egyik legtöbb fiatal alkotót bemutató fővárosi tàrlat.
Balogh Kristóf József festménye
Véleményünk szerint kiemelkedő munkákat adott le a tàrlatra Balogh Kristóf József, Bíró Botond, Till Zoltán, Herman Péter, Géczi Jànos
70 életévüket betöltő, kerek születésnapjukat ünneplő művészek köszöntése régi, közösségteremtő hagyománya a fotóművészek szövetségének, idén a Foton Galériában került megrendezésre az esemény. Mint az a képekből is kiderül nagyon sokan eljöttek a mindig jó hangulatban zajló rendezvényre 2023. december 19-én este hatkor, az ünnepelteket a palack bor és oklevél mellett némi humort sem nélkülöző személyes hangvételű laudációval szoktuk köszönteni, az írásban hozzánk beérkezőket az ünnepeltek kérésének eleget téve hamarosan publikálni is fogjuk itt a FakTúra művészeti és kulturális folyóirat hasábjain. Fotók: Mike Károly
Mint korábbi írásunkban már kifejtettük az adventi időszak sok jó kortárs műtárgyvételre termet lehetőséget, ilyenkor jó áron, vagy másokon is segítve vásárolhatunk, a Godot Intézetben a helyben vásárlók 10% kedvezményt kapnak, de a Kispont Galéria tárlatán a művészek meg is ajándékoznak bennünket erre szánt karácsonyi dobozukból. E miatt a nemes gesztus illetve a kedvező, déltől este nyolcig tartó nyitva tartásuk miatt kezdjük is velük a vásárokat ajánló cikkünket:
Különleges DESIGN VÁSÁR a Ráday utcában! Aki még nem tudja, hogy mit ajándékozzon szeretteinek Karácsonyra, vagy csak szívesen forralt borozna, beszélgetne kortárs művészekkel az Ünnepek előtt, akkor a Kispont Galériában a helye! Lesz nasi, karitatív ajándék doboz és kellemes hangulat! Alkotók: Debreczeni Imre, Kalácska Gábor, Kiss Zoltán József, Magyari Balázs, Nádas Eszter, Pinczés József, Szalontai Csenge | nyitva 2023. december 18-20 12:00-20:00
Ezt a vásárt azért ajánljuk, mert negyven számukra is új fiatal művészt hívtak meg, akiktől először vásárolhatunk hivatalos helyszínen.
Még odaérhetünk három napig, fedezzük fel a raktár kincseit! A vásár ideje alatt (december 5-től 18-ig) 10% kedvezményt kapnak a helyben vásárlók. Nyitvatartás: Kedd-Péntek között 14:00-tól 19:00-ig Szombaton és Vasárnap 11:00-tól 19:00-ig.
Knyihár Amarilla festőművésztől is vásárolhatunk két helyszínen is érdemes mindkét kiállítást megtekinteni több mint hatvan művész munkáiból válogathatunk:
ArtRegister kiállítás 2023. Több, mint 60 művész kiállított munkája látható a K Galériában.
2024. január 31-ig látogatható
Demcsák Dóra Vanda – AVANDA Reláció című szobra látható és Pál Csaba – Párhuzamos helyzetek 01. című munkája a háttérben.
Hőskór a MAMŰ Galériában
Egy lebilincselő kiállítást látogatottam meg tegnap a FakTúra művészeti folyóirat tudósítójaként. Lipkovics Péter, Soltis Miklós, Szőllősi Géza vizuális világa engem egyszerűen elvarázsolt. Rég láttam ennyire izgalmas és minőség tekintetében is ennyire színvonalas tárgyegyüttest. Jó energiákkal rendelkező kiállítás; a fények, a színek, a formák, a koncepciók; egyik műtárgytól a másikig szaladtam, nagyon látványos, fotogén anyag.
Szöllősi Géza alkotása
A belépő térben Szöllősi Géza képzőművész a legmodernebb időket idézve a mesterséges intelligenciát is munkára fogta táblaképei megalkotására. Hihetetlen hatásúak a műgyanta tömbökbe öntött rovarok kitinpáncéljából összeapplikált szuperhős figurái. A következő teremben Soltis Miklós festőművész tárgyapplikációit, ready-made megoldásokat is felvillantó „emlékdobozait” szemlélhetjük, melyek a hang és videó elemeket sem nélkülözik. A harmadik térben Lipkovits Péternek, a tárlat kurátorának nagyon „mokány” szobrainak magánmitológiájában mélyedhetünk el. Őt kérdeztem először, honnan jött a három alkotót bemutató tárlat ötlete.
„Én a MAMŰ tagjaként már a tér pontos ismeretében próbáltam elképzelni a három anyag kontextusát. Bíztam abban, hogy a vizuális rímek révén párbeszéd alakul ki egymással. Gézának ismertem ezeket a „bogaras” munkáit. Azt is tudtam, hogy Mikivel közös a gondolkodás, a melókat ehhez igazítottam, szabad asszociáció utal a bogaras figurákra. A helyre a tudatalatti szinonimájaként is fontos volt gondolnom. A munkáink egy teremben való vegyítését elvetettük, mert a három anyag együtt már nem biztos, hogy működne. Összességében elég „dühös” melók ezek, méret, anyagpárosítás stb. tekintetében. Miki melóit tartom a kulcsnak, ő egyensúlyt hoz a kissé hűvösebb, mélyebben gondolkodó attitűdje okán. Külön működik mindenki, de a közös gondolati alapok jó együttműködést is hoztak!”
Soltis Miklós így nyilatkozott munkáiról: „Az általam az utóbbi években elindított játékfigurás tárgyegyütteseim kiegészültek egy álomkép magánmitológia elemeivel. Új elem, hogy Tamkó Sirató Károly gyermekkoromban megkedvelt verse kapcsán beemelem úgy esztétikailag, mint technikailag a hang, a versmondás, a videóinstalláció, a mozgó alkatrészek applikálásának, talált tárgyak beépítésének egy komplex rendszerét az alkotás folyamatába.”
Soltis Miklós alkotása
Szöllősi Géza érdeklődésemre elmondta: „Az egész koncepciót Péter találta ki. Esetemben a doktori munkámhoz készülő legújabb printekben megérezte, hogy ezt össze lehet rakni közös anyagban. Szerintem maszkulin lett a kiállítás; vannak közös erővonalaink, amelyek kitapinthatóak az álvalóság, a figurativitás és a magánmitológiai közeg mentén. Én a jövő felé tendálok a tizenkilencedik századi moby dick-es világból elrugaszkodó vonalammal, azt gondolom.”
Lipkovics Péter alkotása
A szerzők 2023. december 21-én csütörtök este hat órai kezdettel közös tárlatvezetésre várnak minden érdeklődőt. A rendezvény és a kiállítás is ingyenesen látogatható a MaMű Galéria termeiben 15 és 18 óra között (hétfő-kedd zárva). Cím: Murányi u. 52-48., Budapest, 1078
Ma (2023. dec.8-án) 18:00-ától Budapesten a MAMŰ galériában megnyitó.
Lipkovics Péter Soltis Miklós és Szöllősi Géza már túl a munka dandárján, izgalmas anyagot rendeznek, mely tartalmas művészeti élményt ígér.
Magyari Balázs szobrászművész megvásárolható alkotása (fotó: Rékasi Attila)
Az én olvasatomban bárki lehet kortárs műgyűjtő, aki kortársai műalkotásait gyűjti, illetve aki a kortárs alkotók munkáit birtokolja. A lényeghez is értünk: a birtoklás aktusához. Az esetek többségében ez vásárlással valósul meg, ami történhet galériában vásárlással, birtokostól vásárlással (mondjuk egy piacon vagy antikváriumban vagy gyűjtőtől), illetve magától a művésztől is vásárolhatunk. Az esetek többségében a legkedvezőbb áru vásárlást a művésztől való vétellel realizálhatjuk, kivéve azt a ritka esetet, amikor a még nem befutott vagy épp nem „divatos” művész esetleg hozzá nem értéssel árazott (barátod a Google óta ez azért egyre ritkább eset, hacsak az eladó számára az azonosítás nehézségbe ütközik, vagy hamisnak gondolja a művet ((itt jegyzem meg, számomra furcsa, de Jófogáson találtam hamis Aknay képet is már)) munkáiba futunk bagóért.
Fenti gondolataim alátámasztására ide idézem a Portfolió pénzügyi folyóirat 2016-os megállapítását:
„A műgyűjtés szerencsére ma már egyre kevésbé számít a kiváltságos kevesek hobbijának, mivel akár egész kis megtakarításokkal is bele lehet vágni a gyűjtésbe. Különösen igaz ez a kortárs művészetre, ahol a formálódó kánonok miatt sokszor nagyon kedvező áron lehet fiatal alkotóktól vásárolni.”
Aki műgyűjtésre adja a fejét, vagy nem, de szeretne mondjuk gyönyörködésre, lakásdekorációra, ajándék gyanánt velünk egy korban élő, azaz kortárs művésztől vásárolni, a december az ő igazi hónapja! Nem csak azért, mert ilyenkor nagyon sok adventi műtárgyvásár, jótékonysági aukció (ennek előnye, hogy „nemes” célt szolgál költésünk), művészeti kipakolás kínál alkalmat a vásárlásra, hanem az is, hogy az év végéhez közeledve bevételkényszerből, humanitásból sok galériánál művésznél az évközbenihez képest kedvezőbb árakat találhatunk, ráadásul a belépés a tárlatokra, vásárokra legtöbb esetben ingyenes! Összefoglalva: ha vásárlunk, ha nem, mindenképp egy csodás művészeti kalandban lehet részünk; ha pedig megcsípünk egy remekművet, az akár jó befektetés is lehet hosszú távon, addig pedig kamatozik a sok boldog pillanatban, amit nézegetésével töltünk.
Hamarosan megjelenő cikkeiben a FakTúra is ajánlani fog néhány adventi kiállítást és vásárt olvasóinak, követőinek.
Idézett szöveg forrása: Portfolio.hu | 2016. szeptember 28. 14:01
Lipkovics Péterrel Soltis Miklóssal és Szöllősi Gézával Közös kiállításunk jövő pénteken (dec.8-án) 18:00-ától Budapesten a MAMŰ galériában. Mindenkit szeretettel várunk!
Süli István szakmai munkássága számomra a sokrétűséget jelenti. A klasszikus fotográfia mellett a kísérleti fotó is végigkísérte pályáját. Tevékenységének külön értéke a dokumentáló munkája, melynek során megörökíti a népi kultúra elmúló világát. Pályája során mindig ragaszkodott a fotográfiai folyamat minél több elemének kézbentartásához, az ezredfordulóig manuális géppel dolgozott és maga laborálta fekete-fehér képeit. Munkáját tisztelet, alázat jellemzi. Alkotótevékenysége mellett folyamatos szereplője a magyar és nemzetközi fotós közéletnek. Az alábbi sorokban a vele folytatott beszélgetést olvashatják.
Milyen volt az Ön családi indíttatása?
-Erre mondok egy példát: 1946. március 6-án láttam meg a napvilágot a szépnevű falu, Medgyesbodzás egyik tanyájában. Mivel apám csak másnap gyalogolt be a hivatalba, a személyi igazolványomban hetedike szerepel. Olyan családban cseperedtem, ahol a vidámság nem volt mindennapos vendég, szüleim a néhány hold földön erőn felül dolgoztak, hogy megéljünk. Amikor már kilátszottam a földből, a kemény munkából nekem is kijutott.
Innen a kötődés az egyik kedvelt fotográfiai témájához, a népi világhoz?
-Igen! Annak idején szóba jött, hogy folytatom szüleim példáját és gazdálkodó leszek. Viszont mindig azt hallottam tőlük, hogy „tanulj, ha már nekünk nem volt rá lehetőségünk”, így lettem angol tanár. Azonban a parszti, népi világ tisztelete mindvégig elkísért, ezért szívesen fotózok e témába!
Miért pont fotó?
-Korán kerestem a kibontakozás, az önkifejezés eszközeit. Családunkban mindig kevés szó hangzott el. A kevésszavú székely viccek főszereplője nyugodtan lehetett volna anyai nagyapám. Nem véletlen hát, hogy a zene, a tánc és a fotográfia próbált magához csábítani.
Milyen technikai megoldásokat kedvel?
-Meg kell mondjam, ha furcsán hangzik is számomra soha nem volt lényeges a technika, igyekszem az adott helyszínhez igazodva igényesen elkészíteni felvételeimet, de nem esek kétségbe, ha nem lett tűéles a fotó, a lényeg számomra, hogy a hangulatot ragadjam meg
Experimentális képei is nagyon érzelemgazdagok, a múzsák csókja?
-Egész életemben fontos volt a szerelem. A fő ihletadó, mozgató!
Gyerek kora óta fotografál, nem lehet megunni?
-Voltak kisebb intenzitású fotós hónapok az életemben, az élet néha felülírja vágyainkat, de a fotó mindig velem volt. Ez már így is marad! Nyugdíjasként szerencsére van időm alkotni.
Mit csinálna a fotográfia területén másként, ha visszatérhetne pályája elejére?
Sajnos a 60-as, 70-es években nálunk nem volt felsőfokú fotó-oktatás. Igény lett volna rá, külföldön ez működött is, de oda eljutni lehetetlen volt. Ha ma kezdeném, föltétlenül kihasználnám a lehetőséget, hogy ilyen szinten tanuljak. Viszont ma sem szégyellek tanulni – bárkitől, a fiatalabb kollégáktól sem.
Aki még nem tudja, hogy mit ajándékozzon szeretteinek Karácsonyra, vagy csak szívesen forralt borozna, beszélgetne kortárs művészekkel az Ünnepek előtt, akkor a Kispont Galériában a helye!
Lesz nasi, karitatív ajándék doboz és kellemes hangulat!
Várunk minden érdeklődőt!
Alkotók: Debreczeni Imre | Kalácska Gábor | Kiss Zoltán József | Magyari Balázs | Nádas Eszter | Pinczés József | Szalontai Csenge
Köszönjük, hogy velünk tartottatok ebben az évben is!
Tisztelettel: Új Alkotóműhely Egyesület Kettőspont Színház : https://www.kettospont.org/
KALI Design: https://kaliartstudio.crevado.com/