Emlékezés Sevcsik Jenőre

Szerző:

Szombat délelőtt, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökségét képviseltem -„A Tanár úr”- Dr. Sevcsik Jenőnek a magyar állami fotóoktatás megszervezőjének, több máig népszerű szakkönyv szerzőjének állított emléktábla újra koszorúzásán. A szövetség tagjainak nevében, virágot helyeztem el. A ház előtt melyben haláláig lakott a tanár úr, Szarka Klára fotótörténész mondott beszédet!

Fotók: Rudolf Herbst

Magyar Fotóművészek Szövetsége Születésnaposok Köszöntése rendezvénye

Szerző:

Magyar Fotóművészek Szövetsége rendezvényeként, Tóth József Füles 20 éve indította el a 70 életévüket betöltő, kerek születésnapjukat ünneplő művészek köszöntésének szép, közösségteremtő hagyományát. Az utóbbi években Módos Gábor volt segítségére a szervezésben.

2019 nyarán Füles jelezte az új elnökség felé, hogy szeretné már hosszú évtizedek utánátadni ezt a munkát valakinek. Rékasi Attila elnökségi tag vállalta, hogy tovább folytatja a köszöntések évenkénti megszervezését. A Herbs Rudolf készítette képek azt mutatják, a rendezvény szeretetteljes, jó hangulatban telt a Mai Manó Ház Napfényműtermében, megvallom a leánykérésre én sem számítottam, de azt gondolom ezek a jelenetek a rendezvény sajátjai 🙂

Köszönöm Füles és Gábor, ill. Baki Péter elnök és Eiter Tamás irodavezető segítségét a szervezésben!

Fotók: Herbs Rudolf

Erdélyi Lajos fotóművész tárlata

Szerző:

2019.10.29-én este a Fotóhónap 2019 fesztivál keretében, az Artphoto Galéria Bp., Bartók Béla út 30. kiállítótermében zajló eseményen, Kincses Károly fotómuzeológus megnyitóbeszédének elhangzása után, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöksége és tagsága nevében köszöntöttem a 90 életévét betöltő Erdélyi Lajos fotóművészt.

Életszeretete, kedvessége, „csibészes” mosolya és nem utolsó sorban az elmúló Erdélyt megörökítő szép nagyításai, feledhetetlenné tették számomra az estét.

Az Isten éltesse! Ajánlom a kiállítás megtekintését! (fotó: Rékasi Attila)

Rékasi Attila: Fénycsönd

Szerző:

-Seres Géza alkotásához-

Akkor, ott egy gyufa lángját láttam amint a meggyújtás pillanatában pattan a plazmagömb. Aztán hirtelen sötét lett, mint előtte. Szénfekete, márványtalan, homogén sötét. Fénycsönd. Az a típusú fénytelenség, amikor az is megkérdőjeleződik, van e ott valami. Vagy semmi űr.

Pontosabban nem emlékszem mi is volt előtte. Sem a színét sem a formáját nem látom annak a negyven évnek. Nem érzem az ízeit, nem érzem a hangulatát. Csak a rendet, a mérhetetlen rendet, ami a világot jellemezte akkor. Minden mindenhez igazodott, arányos volt, ezért a tökéletességet sejttette.

Azt a fajta mozdulatlan tökéletességet, amikor a gondolatok mozognak csak, mert a fény hiányában megszűnt látás értelmetlenné teszi a helyváltoztatást. A kiáltás egy visszhangot sem szül és tapintani is csak a nincset lehet. A teremtés előtti pillanat.

Most, itt egy épületegyüttest látok fölém tornyosulni, mégis az egyenrangúság furcsa nyugalma lebeg. Talán a nap ragyog foltot a hatalmas üvegtáblákon. Sarkot formál térbe a fény. Szénfekete semmiből történet épül, a tökéletességet ellepi az emberi lehelet. Láthatatlan izmok feszülnek, ernyednek, a sötétből sorsok sorakoznak és a tér felett eluralkodik a felület, az idő bőreként recsegve feszül a vázra.

A vázat a tér, a síkok rendje adja. A felület időről, időkről a múltról, múltakról beszél, de mértéket nem ad. Csak érezni az időt, mint ahogy azt érzi az ember, ha fázik. Megfeketedett hátamon árnyak karomnyoma. Érezem, a rács időt cserél. A tegnapot a holnapra, az újat a régire. Talány. Valaki, vagy valami járt erre. Nem tudom észrevette e a világtalanságomat, de ismeretlenül is megérintett. Szavakkal szólt hozzám, de nem a beszélt nyelv hangjain. Fényszavak üzennek, és én csöndben hallgatom. Lehet e egy kép valami kezdete vagy vége? Lehet e egy kép szakralitás? Vannak e a fénynek sámánjai?

Az épületek között mint a városban. Totemszobor hirdeti azt a negyven évet, amit elvett tőlem a szénfekete éj. Dobolnak a tónusok. Azt ütik, egyszer egy gondolatba jelként magamat véstem és az idő felfedi. Úgy érzem én vagyok minden ember és minden ember én. Testterem nyolc vonal, fölöttem ez ég. Talpam alatt az irodában hagyott szabadidők szürkéi lobbannak. Talán onnan jöttem én. A fehér vonalak párhuzamossága őseim, vagy áldozati állataim vázát idézi, de nem emlékszem másra, csak a gyufalángból született város márványtalan feketéire.

Derecske, 2019-01-18