művészeti és kulturális folyóirat
A Faktúra művészeti és kulturális folyóirat hírei
Illusztráció: FakTúra | Rékasi Attila
Egy pályázati lehetőséget ajánlunk íróknak, fotósoknak, festőknek, szobrászoknak, műkritikusoknak publikálási lehetőségre tematikánkhoz illeszkedően, minden művészeti ágban.
A 2024 során beérkezett alkotásokat, szakértő zsűri választása alapján minden művészeti ágban az év FakTúra publikációja díjjal tüntetjük ki, melyhez oklevél és művészeti ajándékcsomag is átadásra kerül.
A pályamunkákat a fakturafolyoirat@gmail.com címre várjuk folyamatosan!
Nagyon régen, 2018 szeptembere óta futó bábelőadáson vettünk részt ma délelőtt, ami önmagában is újra csodálatos élmény volt, de attól, hogy Karsai György klasszika-filológus, színháztörténész osztja meg az előadás után az Odüsszeiához kapcsolódó érdekességeket, attól még nagyobb teljességérzettel távoztunk a színházból. Fantasztikus látni, hogy egy lassan hat éve futó előadásra ennyien kíváncsiak, és, hogy a produkció ennyire friss. A színészek hatalmas játékkedvvel mesélték el nekünk a történetet, a szünetben Spilák Lajos még egy rögtönzött bemutatót is tartott a beosonóknak az előadásban játszó hangszerekkel.
Olvassátok el korábbi kritikánkat:
https://ketlampas.blog.hu/2018/09/29/odusszeusz_bolyongasai
Karsai György olyan motívumokra hívta föl a figyelmünket, mint a kitett gyerek toposza, hosszasan és érdekfeszítően elemezte nekünk Odüsszeusz és fiai, Télemakhosz és Télegonosz kapcsolatát. Végigmentünk Odüsszeusz és a nők kapcsolatán, különösen Kirké és Kalüpszó alakján, nagy kedvet kaptunk, hogy az új információk tükrében újraolvassuk az eposz V. énekét.
Legközelebb február 11-én részesülhetnek a szerencsések az élményből a Stúdió k másik ógörög témájú előadása, A rettentő görög vitéz, kapcsán.
Kritika a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak „A nagy zabálás” című pályázati tárlatáról
Ivády Holli alkotása
Attól, hogy az egyetem patinás Barcsay terme zsúfolásig megtelt, még lehetne nem tetsző egy ott megrendezett kiállítás, de a „Nagy zabálás” esetében szó sincs erről! Kíváncsisággal mentem, nagy élményekkel távoztam. Erőssége a tárlatnak, hogy úgy a „klasszikus” mint a modern kifejezési képzőművészeti formák megmutatják útjaikat. Kellemes volt a felismerés: noha hallgatókról, pályakezdő fiatalokról, tizennyolc életévükön épp csak túllépő művésznövendékekről beszélünk, a kitett képek láttán érett, komoly kvalitásokat villantó alkotókat ismerhettem meg.
A két kisebb teremben a legmodernebb tendenciákat idéző kortárs művészet volt jelen, míg a nagyteremben a „klasszikusabb” képvilág, grafika, festészet volt domináns. Kezdjük a modernitásnál. A sötétbe burkolózó leghátsó kiállítótér az intermédia, médiaművészet barlangja lett, a sarokban két végtelenített videómunkával, melyek a kiállítás vezérgondolatára reflektálnak. Az egyiken egy a falánkság oltárán feláldozott sertés perzselését láthattuk. Nekem kissé túl dokumentarista stílusban készült ez a videó, több kreativitást vártam volna. A tényszerűség lehet koncepció és nem kell mindig nagy hatásokra törni, sőt! Itt mégis egyfajta „ez csak úgy megtörtént” érzetem volt.
A középső terem konceptuálisabb alapon közelített a tárlat tematikájához, bár ez a meglátásom néhány mű esetében vitatható, illetve nézőpont kérdése. Ivády Holli képzőművész Innards/Belsőségek című munkája kronológiailag „visszafelé” vezet be a sötét terembe, ahol a fent említett sarokban elhelyezett monitoron futó, a disznósors kilátástalanságát ábrázoló perzseléses videón a lélekvesztés vége, a tor nyitánya látható. Azonban Ivády nem dokumentálni inkább elgondolkodtatni akart alkotásával: a falfelületre is installált, térbe komponált, anyagtalanított és szagtalanított disznóbelek „Hello Kitty-s” rózsaszíne a szűrrealitás irányába tolja a természete okán meglehetősen bizarr, már-már banális témát.
Meglepő módon e banalitás ellenére sikerült „esztétikát” csempésznie a progresszív kompozícióba; nekem első látásra nagymamáim pamutgombolyagai villantak be a színek és formák miatt. Aztán jobban fókuszálva, lokalizálva a bélszerűséget, József Attila szerelmi lírájának profán vonatkozásai sejlettek fel. Szarka Boglárka Hús szigetei aligha büntetésből lettek sarokba állítva, de ha ez szimbolikus helyválasztás volt részéről, akkor az a földgolyópusztító, húsevő, urambocsá’ zabáló emberre kimért morális ítéletként volt értelmezhető. Plasztikus, realitásba is hajló fizikai megvalósítás jellemzi.
A nagyterem közepén egy fiktív zabálás megmaradt attribútumaira utalóan hosszú terített asztal fogadta a látogatót – installáció formájában. A térelem jól vezette fel a falakon bemutatott – szinte kivétel nélkül -figyelemre méltó műalkotásokat. Kezdem az egyik kedvencemmel (ha ennyi személyesség megengedhető). Lakó Dorka „Asztalnál” című kollográfiájával, ami a kiforrottságával, magas esztétikai művészeti színvonalával emelkedett ki a többi közül. Megjegyzem, az e kiállításon szereplő művészek mindegyike nagyon magas szakmai és művészeti jártasságot mutat.
Szécsi Ödön munkáival nem először találkoztam, már felvételi munkáinak láttán is megbizonyosodtam a tehetségéről, és most örömmel konstatáltam, hogy továbbra is jó úton jár, markánsak a festményei, érezhető a formabiztossága, egyedi, karakteres stílusjegyei a legjobbakat sejtetik. „Részegek” című munkáját emelném ki kritikámban. Ha nagy zabálásra, konkrétan disznótorokra gondolok, a sertéslét megrázkódtatásai után hamar a részeg férfiak képe villan fel. Máris a társadalomkritika egy újabb felütésénél tartunk, ez a munka is árnyalja a képet. Ödönnek sikerül minden „jellemzőt” sűrítenie amit elvárunk egy műalkotással szemben, magas esztétikai minősége az anyagon túlmutatás képességét mutatja miközben érzéseket vált ki szemlélőjéből.
Figyelemre méltóak Bálint-Norbert László festőiséggel megalkotott, a feldarabolt sertések részleteit ábrázoló, azokat az örökkévalóságnak átadó torzói. Az állatoknak az emberi önzésből lelt halálát a Barcsay terem fenségességével oldja, a közös tematikát ezzel egy még nemesebb dimenzióba emeli.
Kovács Lili azonosíthatatlan alakjai, arcai mindannyiunk közös felelősségét vetik fel, úgy a mértéktelen fogyasztás, mint -messzebb tekintve – az ipari állattartás vonatkozásaiban.
A fiatal művészek eredetileg a kisebb méretű „kamara” jellegű aulában állítottak volna ki, de összefogva a Nagy zabálás koncepciójával megpályázták a – nemcsak nevében – patinásabb Barcsay galériát és nyertek. Jól döntöttek, mert így a „jelentősége” is nagyobb lett a tárlatnak, többen felfigyeltek rá, nagyobb „rangot” kapott. Azt gondolom, mi látogatók is nyertünk, mert egy nagyobb lélegzetű, technikailag és gondolatilag is összetettebb kiállítást láthattunk. A figyelemfelkeltő cím minden bizonnyal sok nézőt hozott, de a hivatásos pályára készülő alkotók esetében nélkülözhetőek az ilyen marketing-fogások. Nem, sőt! Az ilyesmi persze visszaüthet, ha nincs a cím mögött tartalom, itt azonban erről szó nincs, sőt nagyon is a tartalom dominál.
Az utóbbi néhány évtizedben érte kritika a képző kicsit bedohosodni látszó falait. Szándékosan nem „levegőjét” írtam, mert a jó „emberanyag” (mesterek növendékek) nem engedte a nívót lezuhanni, még ha néha egyesek véleménye szerint lehettek is vakvágányok. Mintha kicsit megállt volna az idő az intézmény körül -mondták a kétkedők- például a MOME-hez viszonyítva, ahol minden trendinek, fancynek látszik. Azt hiszem az általam is mélyen tisztelt Barcsay mester örömmel látná, hogy a képzőn újra feléledt a szél, „új idők új dalaival”, melyek most a róla elnevezett teremben „csendülnek fel”.
Mindenképp ajánlom, hogy nézzék meg ezt a kiállítást, és ha véleményük van, írják meg a FakTúra folyóiratnak.
Szarka Boglárka alkotása
Lakó Dorka alkotása
Szécsi Ödön alkotása
Bálint-Norbert László alkotása
Kovács Lili alkotásai
(A fényképeket és műtárgy reprodukciókat Rékasi Attila készítette, minden jog fenntartava!)
Ezekben a pillanatokban nyílik a Mamű Galériában egy izgalmas csoportos kiállítás, Lázgörbe címmel, mi már láttuk nagyon ajánljuk a megtekintését, az anyag szerintünk vegyes, mind tematika, mind minőség szempontjából, látogassanak el a tárlatra és gondolják át egyetértenek e velünk, mindaddig is közreadunk néhány izgalmas munka a tárlatról.
RANDOM VI. – LÁZGÖRBE / FEVER CURVE / RANDOM VI
2024.02.02. -02.23.
KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK / EXHIBITING ARTISTS:
ANTAL Malvina | BARTUS Ferenc | BÁCS Emese | BODOR Anikó | DARADICS Árpád | DÉR Virág | ELEKES Károly | FEKETE Tibor | GESZTELYI NAGY Zsuzsa | GULYÁS Andrea Katalin | GYENES Zsolt | GYŐRFFY Sándor | HERMANN Zoltán | HOLLÓ István | KACSÓ Fugecu | KOROKNAI Zsolt | LOSONCZY Béla | LŐRINCZ Emőke | LUCZA Zsigmond | MAROS Lili | NAGY Árpád Pika | NAGY Zopán | NAYG István | NÉMETH Róbert | OCSKAY László Doky | PAPP Ildikó | PETŐ Hunor | POKORNY Attila | RÉVÉSZ Ákos | SEBESTYÉN Zoltán | SZIGETI Csongor | SZITÁS Bernadett | TASKOVICS Éva | TORÓ Annamari | ZAKARIÁS István | ZIRCZI Judit
MEGNYITÓ / OPENING:
2024. február 2. 19.00 / 2 February 2024, 7 pm
MEGNYITJA / OPENING BY: PETŐ Hunor
Németh Csaba alkotása
A Bartók 1 Galériában bemutatott művésztelepi anyag meglátásom szerint a magyarországi, sőt akár a kárpátmedencei vagy európai (bár utóbbira kicsit kevesebb a rálátásom), de akár világszinten is megállja a helyét. Professzionális művészek átgondolt munkáit tekintheti meg az érdeklődő közönség. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan országban élhetek, ahol nem csak „dudva és muhar” terem, hanem színvonalas tárgyalkotó művészet is. Ezen a kiállításon senki ne számítson bizonytalan útkeresésre, hiszen itt még az „újonc” is belesimul a mezőnybe, ami a határozottságot illeti. Az az apró hullám, kicsiny rezgés, amit érezhetünk művei kapcsán, mint „enyhe zavart az erőtérben”, elfogadható ilyen esetben, amikor az embernek környezetéből kilépve kell megmutatnia tehetségét. A teret Drabik Tamás nagyméretű fej torzója uralja, mondhatni felüt, leüt. E munka el- és befogadása talán ízlés, hozzáértés és előműveltség függvénye is, ám ami borítékolható: reakció nélkül nem hagy bennünket. Ne higgyük azonban, hogy Tamás e reakció kiváltása céljából készít ennyire kendőzetlen alkotásokat, amik messze nem a „köztéri szépségideál” esztétikumával hatnak. Azért készíti őket, mert autonóm szobrász, ami pedig az én olvasatomban a jó szobrász elengedhetetlen ismérve. Abban mutatkozik ez meg, ahogyan az anyaggal dolgozik, vizsgálja, gyűri, és – ami számomra még fontosabb-, hogy szellemi síkon legalább annyira megdolgozza anyagát, mint fizikailag. Hiteles, nem akar hazudni, más lenni, mint ami. E hitelesség elmondható a tárlat többi alkotójáról is. A Drabikkal való „megküzdésben” egy cyber amazon figura segít minket. Bár Retkes Maté szobrászművész lovon ülő figurájának nemét nem tudnám megmondani – tekintettel űrhajós szkafander öltözékére -, de arra gondoltam, a tárlat plasztikusabb bemutatásának okán Drabik maszkulinságát az amazonnal jobban feloldhatom. Tamás szögletes formálását lírai finomsággal oldja Máté kerekded vonalvezetése. Első látásra nem is Retkes munkára tippeltem volna a műtárgy láttán, annyira újszerű volt számomra ez a formálás, úgy méretben, mint anyagban, színben, valamint geometrikusabb, ikonszerűbb formavilágában. Szabó Zoltán mitikus figurái az emberiség örök kérdéseire keresik a választ. Milyen lény az ember? Valóban a küzdés volna az egyetlen útja? Túlléphetünk-e a saját árnyékunkon? Ha túloz a kritikus, akkor mondjuk azt: „csak” állnak a posztamensen és gipszbe fagyasztják a hétköznapi küzdelmeinket. Bajári Zsolt munkáival most találkoztam először – köszönöm Sándorfalva! – s teljesen világos, miért hívták maguk közé a többiek. Kísérletező, karakteres művész, akár a társai. Betonból készült munkája engem igencsak zavarba hozott. Ha az anyaggal való kísérletezés lényege az volt, hogy a beton papír érzetet keltsen, örömmel üzenem: nekem átjött! Nem valószínű, hogy ez volt a művész célja, egyszerűen arról lehet szó, a szobrászat ilyen: anyagközpontú. Bennem ezt az érzetet keltette, más szemlélőben talán ez így fel sem merülne. Egy biztos: Bajári hagyott helyet az asszociációnak.
Drabik Tamás alkotása
Ezen a kiállításon a falat a festmények uralják. Ha nem nézi a látogató a képaláírásokat, akkor is érzi a táblaképekről a női energiát. Nemcsak a témaválasztás miatt, hanem a kisugárzás okán is. Harmóniára törekvés, az otthon, a család világa sejlik, ám ebből a toposzból, mint gomba a fatörzsből akar kitörni Kusnyár Evelin, ami szürreáliái révén sikerül is neki. A kérdés, amit felvet: kitörhetünk-e hétköznapi szerepeinkből, miközben meg is maradunk bennük? Vágyaink vannak, értelmet szeretnénk adni az életünknek, s közben kortárs képzőművészek maradunk akkor is, ha történetesen nőnek születtünk és gyermekeink vannak, boldogok vagyunk. Kötelező vajon minduntalan a „kardunkba dőlni”? Szélsőségekben, végletekben gondolkodhatunk csupán, erre predesztinál minket az ún. művészlét? Evelinnek igaza van, nem kötelező, de véleményem szerint csak az úszhatja meg a kérdésfeltevés konfliktusát, aki a mérleg másik serpenyőjébe belerakja az ellensúlyt, vagyis ad valami olyat, ami a dráma hiányát ellensúlyozza. Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik Csanálosi Mária is. Ő sem a dráma oldaláról közelített jelen munkáiban a művészet kérdéseihez, de miért is tette volna Sándorfalván, a nyár kellős közepén, vélhetően vidám és boldog szobrászok flexszólói között? Szobabelsőket, lakásrészleteket ábrázoló akvarelljei szép jövőt sejtetnek. Úgy vélem, Csanálosi jó műhelybe került, hiszen ezen a telepen mindenki fontos, mindenki munkáját becsülik. Németh Csabával és műveivel is most találkoztam először, bár a munkáiban mutatkozó humánkontinuitást tekintve úgy is fogalmazhatnék: „előző életeinkben” korábban is találkozhattunk már. Ez az időtlen ismerősség érzés, amit „őserőként” szoktam definiálni, körüllengi Németh produktumait. Emberi, elemi és egyetemes. Figurái túlmutatnak az anyagon, kiragadnak térből és időből.
Kusnyár Eveline alkotása
Az összképet tekintve leszögezhetjük, hogy ez a művész társaság nem a véletlen játékaként került közös térbe, legyen ez alkotói erőtér, vagy kiállítótér. Dolguk van egymással, akár még azt is érezhetjük, inspirálják egymást. Hivatásos művészeknél az egymásra hatás nem mindig olyan egyértelműen jelentkező, mint a műkedvelők vagy a még útkeresők esetében, itt tehát csak sejthetjük az inspirációt, s nem tudhatjuk biztosan, hogy nem párhuzamos utakon jutottak-e ugyanoda. Ilyesmire példa bőven akad, vegyük csak a technológia világából Talbot és Daguerre mesterek esetét, akik ugyanabban az időben egymástól földrajzilag is elkülönülve fedezték fel a fényképezést.
Csanálosi Mária alkotása
A műelemzést zárva engedjen meg az olvasó egy nem feltétlenül kritikai írásba való személyes észrevételt, ami csak áttételesen kapcsolódik az alkotásokhoz, de egy művésztelepi miliő érzékeltetésére talán alkalmas. Arról akarok megemlékezni, hogy túlmutatva az egyértelmű célon, miszerint azért gyűlünk össze ezeken a jeles alkalmakkor, hogy megismerkedjünk személyesen az alkotókkal, műveikkel, mindezeken túl tehát én úgy érzem, egy jó művésztelep esetében ugyanolyan fontosak azok az Angyalok, akik törődnek velünk, kedveskednek nekünk, ettől érezzük otthonosan magunkat. Ezúton köszönöm Máté feleségének a dínós megnyitó sütiket, és visszagondolva saját bajai művésztelepi napjaimra, Kovács N. Zitának feledhetetlen pogácsáit, a szeretet ezen finom megnyilvánulásait!
Végezetül kérem látogassanak el a Bartók 1 Galériába, döntsék el Önök, megfelel-e a valóságnak, amit e sorok írója a művek befogadása közben megfogalmazott. Merüljenek el a kortárs képzőművészet szerintem jelentős alkotóinak legújabb telepi munkáiban és ha kedvükből, idejükből telik, öntsék szavakba saját gondolataikat, a FakTúra művészeti folyóirat mindig nagy örömmel publikálja azokat.
Kovács Lili: Óvatlan duvatlanok 2023, akril, vászon
Telthàzzal fut a megnyitó a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében, a patinás falak között a modernitás is megjelenik, sokszínű színvonalas anyag sejlik, most egyik kedvencemet adom közre, ha tehetik jöjjenek el, tehetséges fiatalok kortárs tendeciái közé.
Még február egyig online beadható a pályázati anyag! Link a kiírással, jelentkezési lehetőséggel:
Fotó: Rékasi Attila
Mi lehetne izgalmasabb dolog ily hideg január végi vasárnap este egy nagy séta után behúzódva a meleg biztonságos lakásba, mint végig csemegézni mi minden jót kínál nekünk a Kettőspont Színház és Spirituális ügynökség februári programja. Azt már a plakátra pillantva láthatjuk, hogy a januári kis „pihenő” után nagy elánnal veti magát a pesti éjszakába a színház.
Nagy örömömre február 3-án délután 4 órakor nem csak a gyermekek szívét fogja elrabolni Varró Dániel: A leprikónok átka – élőzenés interaktív mesejátékával Ács Tamás barátom, akit csak imádni lehet. Átéltem úgy momdom, nem ciki felnőttként sem megnézni az előadást, mert hatalmas élmény, persze csak ha a nebulók szülei hagynak jegyet. Február 4 és 9 este 7 órai kezdettel Egressy Zoltán: Valle della luna című drámája megy Formanek Csaba rendezésében, amit a színészi játék kiemelkedő színvonala miatt ajánlok, Ági és Miki még nem okozott csalódást nekem soha.
Izgalmas programnak tűnik a WAVING DISTANCES est február 15-én este 7-kor, performance és táncfilm PREMIER, rendező Kovács Kinga akivel ha jól sejtem a filmvetítés után beszélgetésre is lesz lehetőségünk, mint vélhetően a többi alkotóval is. Amikor legutóbb voltam tánc rendezvényen a kettőspontban, nagyon nem bántam meg, pedig nem az én műfajom!
Kiemelten ajánlom a 18-án este 7-kor kezdődő Az ötször született fiú – színházi „kámedi” előadást amit két nagyon szimpatikus remek színművész barátom Majorfalvi Bálint és Téglás Márton ad elő, ők írták és rendezték a rendkívül szórakoztató – ha nem sértés- viccesnek is mondható darabot ami pikk-pakk elfeledteti velünk a hétköznapi gondokat és a színház varázsporát hinti ránk.
Mindezen kiemelkedő színházi produkciókon kívül lesz még, koncert, kiállításmegnyitó, könyvbemutató, helyszíni jegyvásár ami közösségi esemény is amit azért ajánlok, mert találkozhatunk az alkotókkal is.
Szóval tartsanak velem kuckózzanak be és böngésszék át a kínálatot, és mihamarabb vegyenek jegyet, nehogy lemaradjanak. Aki tenne is a közért és az alternatív, független színházakért, önkéntesnek is jelentkezhet, ha ez motiváló, velem is lehet így együtt „szolgálatban” 🙂
Tegnap nyílt meg a Sándorfalvi Újműhely művésztelep kiállítása a kifejezetten művésztelepek munkáit bemutató Bartók 1 galériában. A most soron lévő tárlaton az Új Alkotóműhely Egyesület korábbi vezetője, Retkes Máté szobrászművész projektjével ismerkedhetünk meg. Sándorfalvára zömében szobrászok érkeznek, de szinte minden művészeti ág képviselői megfordultak már, hiszen ezen a békés Szeged környéki csöndes kis településen minden adott az elmélyült alkotómunkára. A nagyrészt szakmai közönséget a Senzaria Egyesület részéről László Dániel festőművész köszöntette, majd Retkes Máté mutatta be tevékenységüket néhány mondatban. Drabik Tamás szobrászművész megnyitó beszédében a telep baráti jellemzőit méltatta, bensőségesnek mondható, szeretetteljes hangulatot teremtve ezzel. A kiállítás műtárgyanyaga nagyon meggyőző, amit hamarosan egy kritika formájában is közzé teszek itt a FakTúra folyóirat hasábjain. Addig is a legnagyobb őszinteséggel ajánlom, hogy ha tehetik, nézzék meg ezt a tárlatot, érdemes!
Kiállító művészek: Bajári Zsolt, Csanálosi Mária, Drabik Tamás, Kusnyár Eveline, Németh Csaba, Retkes Máté, Szabó Zoltán
Enzsöly Kinga Alkotása
Örömteli, hogy ebben az untig emlegetett nehéz hazai és nemzetközi helyzetben még nyílnak új galériák az országban, jelen esetben Budapesten. A Tokaj Art Wine Galériában jártunk, aminek a Négy negyed nevet viselő második tárlata kapcsán nem volt kisebb az ambíciója, minthogy Magyarország legígéretesebb négy jövőbeni festőművészét mutassa be a közönségnek. Nem kis vállalás. No, de ahogy mondani szokták, a szavaknak súlya van, nagy várakozással néztem meg a kiállítást. Ehhez képest az egyik negyed (már ha a cím a kiállítók számára utal, amit feltételezek) számomra gyenge alkotásokkal mutatta meg magát, a négyes három másik tagjai pedig az átlagtól nem elütő művészi munkákkal jelent meg a falakon. Nekem, aki lassan harminc éve foglalkozom képzőművészettel, semmi újszerűt, semmi meglepőt, semmi „különlegeset” nem adott ez az anyagegyüttes. Nem gondolnám, hogy ezek közül az alkotók közül fog kikerülni a jövő irányadó képzőművésze. Nyilván kizárni sem tudom ennek lehetőségét, de ezek a munkák nekem egyenlőre nem sejtetik a dicső jövőt. A friss Galéria első tárlata – ha jól sikerült kinyomoznom – Tereskova művésznő nevéhez fűződött, talán emiatt is vártam többet.
Kun Fruzsina alkotása a Tokaj Art Wine Galéria Négy negyed kiállításán
Félreértés ne essék, nem nézhetetlen ez a kiállítás. Még az általam legkevésbé értékelt Kun Fruzsina munkái sem amatőr vagy vállalhatatlan munkák, csak nekem nem hozzák azt a képzőművészeti minőséget, amihez én hozzá vagyok szokva. Sibitka Anna munkái szín- és formavilágában erősen emlékeztettek befutott művészekéire, de vajon egyediség tekintetében elégséges-e, hogy láthatósági mellényben ábrázolunk aktokat, s ha igen, ezesetben is elmondható, hogy talán a hiperrealista festésmód jobban adta volna a kontrasztot. Enzsöly Kinga akvarelljei rendben vannak, de itt véget is ért a művész velem való kommunikációja. Cianotípia kollázsa számomra indokolatlan és túlzó. Attól, hogy valamit archaikus technikával valósítunk meg, még nem lesz izgalmas. Vajon mi indokolja eme választását, mit adott hozzá az eredeti koncepcióhoz? Makkai-Kovács Beatrix munkái a Négy negyed mezőnyéből némileg kiemelkednek, ami a kiforrottságot illeti, unikalitásról azonban az ő esetében sem beszélhetünk. Összegezve benyomásaimat: nem gondolom, hogy a Négy negyed kiállítás eleget tett volna fent említett vállalásának, legalábbis ennek a kiállított anyagnak a tükrében nem, de remélem, egy jövőbeni tárlaton rám cáfolnak majd az alkotók!
A megnyitóról szóló beharangozónkat Nagy merítés közepes fogás címmel ide kattintva találja a FakTúra folyóiraton
Sibitka Anna alkotásai
Makkai-Kovács Beatrix alkotása
Január 21-én 16 órától nyílt napot rendez a Kettőspont / színház & spirituális ügynökség és az Itt és Most Társulat a Kettőspont színházban. A leírás szerint a program finom tea vagy forralt bor kortyolgatás, ismerkedés a színházak munkatársaival és a közönség többi tagjával, lesz kulisszajárás és fénytechnikai bemutató, rajzoló- és festősarok, illetve a nap során jegyet vásárlóknak tombola-sorsolás, ahol további belépők nyerhetőek színházaikba! Ebből az apropóból osztjuk meg a Kétlámpás Blogon megjelent kritikánkat Ács Tamás monodrámájáról, amire szintén lehet holnap jegyet váltani.
Színpadra alkalmazta és előadja: Ács Tamás, zene: Rátosi Milán, fény: Formanek Csaba
Hatalmas köszönet jár a Kettőspont / színház & spirituális ügynökségnek, hogy ebben az évadban megismertet minket Ács Tamás monodrámáival. Az őrült naplója és a Szókratész védőbeszéde után megnézhettük Franz Kafka novellájának, A jelentés az Akadémiának színházi változatát is. A novella az Átváltozás párdarabja, csak itt egy ember állattá változása helyett egy állat emberré aljasulásának lehetünk tanúi. Mindkét novella groteszk hangvételű és távolról sem fest hízelgő képet az emberiségről.
„Nem, a szabadságot nem akartam. Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más igényem; még ha megtévesztés lenne is csupán e kivezető út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet nagyobb. Továbbjutni, továbbjutni! Csak ezt ne: itt állni felemelt karral, mozdulatlan, ládafalhoz szorítva.”
Franz Kafka: Jelentés az Akadémiának, fordította: Tandori Dezső, Az átváltozás, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982
Rőtpéter, a majomból lett ember kissé rezignáltan, cigarettázva megérkezik az Akadémiára, hogy megtartsa előadását emberré válásáról. Ács Tamás maszkja, testtartása, gesztusai és hangja zavarba ejtően ismerősek és idegenek egyszerre. Ez a nyugtalanító kétarcúság az előadás végéig kitart, és igen összetett érzelmeket vált ki a befogadóból. A domináns érzelem a szánalom, ami keveredik némi undorral, nem az állati, hanem az emberi karakterjegyek miatt, és szégyennel. Kafkánál a majomlét autentikus, szabad és teljes. Az emberi világ csak agressziót, megaláztatást és identitásvesztést hoz ennek a teremtménynek az életébe. Aki a túlélés érdekében lemond a szabadságáról, és az agresszorok álláspontját teljesen magáévá téve roham léptekkel halad az asszimiláció útján. Hálásan fogadja, hogy leköpik, kinevetik, méltatlan nevet kap, megégetik, alkoholistává teszik. Nehéz nem gondolni arra, mit tettek, tesznek az európaiak hosszú évszázadok óta azokkal a népcsoportokkal, akik, szerencsétlenségükre, megismerkedtek velük. Az előadást nézve nagyon erősen ott motoszkáltak bennünk azok az élmények, amiket pár nappal korábban az RS9 színházban szereztünk a Mariella Mehr élete című monodrámát nézve, ahol a jenis cigány származású írónő arról az erőszakos asszimilációs rémtettekről beszél, amiket ennek a népcsoportnak kellett elszenvednie egészen 1975-ig a civilizáció ékkövében, Svájcban.
E földön azóta is páratlan erőfeszítéssel elértem egy átlagos műveltségű európai ember színvonalát.
Franz Kafka: Jelentés az Akadémiának, fordította: Tandori Dezső, Az átváltozás, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982
Mit jelent „átlagos műveltségű európainak” lenni? Rőtpéter megtanult köpni, cigarettázni és inni, ruhát hordani, és ennyi már elég is, hogy emberként belépjen akár a legelittebb emberi társaságba. Azzal, hogy legalább két nyelven beszél, felszedett némi általános műveltséget, például ismeri a görög mitológiát, már jelentősen túl is teljesítette az átlagos emberi műveltség kritériumait. Embernek lenni ezek szerint függőség, embernek lenni kizsákmányoltság (Rőtpéter nagyon sokat dolgozik a varietében) és embernek lenni mindenek előtt kizsákmányolóvá válni: „Ha késő éjszaka bankettekről, tudományos társaságokból, kedélyes együttlétek után hazatérek, vár egy félig idomított kis csimpánzlány, és elszórakozom vele majom módra. Nappal látni sem akarom; tekintetében ott ég ugyanis az idomított állatok eszelőssége; ezt csak én látom, és nem bírom elviselni.” Még a tükör is elpirul szégyenében, hogy ezt a képet kell tükröznie az emberiségről.
Ács Tamás lenyűgöző játékát segíti, kiemeli két alkotótárs munkája. A Rátosi Milán által az előadáshoz válogatott zenei világ és Formanek Csaba fényezési ötletei megteremtik az Akadémia nagytermét, a vadszállító hajó szűkösségét és mindenekelőtt a varieté baljósan varázslatos világát a csaknem üres színpadon. Az utolsó dal, Händel Rinaldo című operájából a Lascia ch’io pianga mind hangulatában, mínd szövegszinten olyan mélységes szomorúságot sugároz, ami mindennél jobban megérteti velünk azt a szörnyűséget, amit Rőtpéterrel tettünk.
Első megjelenés: Kétlámpás Blog 2023. december 3. Fotók: Rékasi Attila
Művészek figyelmébe ajánljuk ezeket a pályázati lehetőségeket
https://sajto-foto.hu/news/article/21
SAJTÓFOTÓ PÁLYÁZAT 2024
Figyelem már csak 4 nap a beadásig!!!
ECCE HOMO! – EMBER ÉS MEGTESTESÜLÉSEI FOTÓPÁLYÁZAT
https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSfOY4LL30MeukYZK7-17FSaMm1GVM5UKfubOB_9XaodBEloIw/viewform
Új előadóművészeti alkotásokat keresnek!
Sándorfalvi ÚjMűhely Művésztelep csoportos kiállítása a Bartók 1 Galériában
Nem jártam még Sándorfalván, ha őszinte akarok lenni azt sem tudtam hol van, amíg a szellemi, művészeti erőteret is létrehozó Új Alkotóműhely Egyesület tagjaként nem találkoztam alkotóikkal és műveikkel. Túlzás nélkül állíthatom, figyelemre méltó művész kollégákat sikerült megismernem akik szinte mind bemutatkoztak már a Kispont Galériában (Budapest, Ráday u. 9.) nagy sikerrel. Biztos vagyok benne nagyon megéri majd ellátogatni a Bartók 1 Galériába magas művészeti minőséget sejtek!
Retkes Máté művésztelep vezető a FakTúra kérdésére elmondta: A Sándorfalvi ÚjMűhely Művésztelep 2023-ban harmadik alkalommal került megrendezésre a Sándorfalva városhoz tartozó Homokpusztán.
A január 25-én nyíló kiállításon nem csak a művésztelepen készült alkotásokkal, de a művésztelep résztvevőinek korábban készült, vagy kifejezetten friss műveivel is találkozhatnak az érdeklődők – a művésztelep ugyanis nem „pusztán” egy hely és egy (olykor túlontúl is) rövid, közös alkotással eltöltött időszak, de szellemi-emberi-művészi közösség is.
A kiállításon szobrászok és festők műveit mutatják be, láthatjuk Bajári Zsolt (szobrászművész), Csanálosi Mária (festőművész), Drabik Tamás (szobrászművész), Kusnyár Eveline (festőművész), Németh Csaba (szobrászművész), Retkes Máté (szobrászművész) Szabó Zoltán (szobrászművész) alkotásait.
Avagy ott és holnapután 2023. január 21. vasárnap 16-21 óra között a Ráday utca 39. szám alatt.
Érdemes ellátogatni holnapután a Kettőspont Színházba, nem csak azért mert ott mindig egy szellemi erőtér vehet körbe minket, hanem azért is mert most jegyeket is vásárolhatunk úgy, hogy közvetlenül az alkotóktól juthatunk információkhoz, ajánlókhoz. Kevés színházban lehet manapság kontaktusba kerülni a mű létrehozóival, ne legyünk restek éljünk az élet adta lehetőségekkel szólítsuk meg az alkotókat! Egyet ígérhetünk a FakTúra ott lesz és tudósít az eseményről!
-Úgy értesültünk, egy nagy méretű rézkarcon dolgozol, amit van szerencsénk elsőként publikálni a most induló MűTúra rovatunkban. Milyen méretű a munka és mennyire kuriózum ez itthoni, vagy világviszonylatban?
Lénárt Attila: Ahogy az az évek során kialakult, most is fő technikámmal, a rézkarccal dolgozom. Amennyiben a „kuriózum” kérdése a technikára vonatkozik, úgy elmondható, hogy sajnos egyre inkább igaz ez a rézkarc technikára. Alkotó- és pedagógiai munkám során gyakran szembesülök azzal, hogy a ma embere mennyire nem ismeri a képzőművészet különböző eljárásait, anyagait. Ma már egyre kevesebb intézményben tanítják ezt az eljárást széleskörű anyag- és eszközigénye miatt. A rézkarc a grafikai eljárásokon belül a meleg eljárások körébe tartozik, azaz nem csak manuálisan munkáljuk meg a majdani nyomatok készítésére szolgáló klisénket, hanem savval és egyéb anyagokkal alakítjuk annak nyomófelületét.
Jelenleg egy 200x400mm méretű vörösréz lemez megmunkálását folytatom, ami méretében és arányaiban sem szokványos.
-Amennyire én tudom a sokszorosító grafikát és a rézkarcot kiváltképp kevesen művelik már manapság, mi az oka, hogy neked ez az egyik kedvenc technikád és lassan az ország kiemelkedő karcolói között emlegetnek, akik találkoznak a munkáiddal.
Lénárt Attila: A rézkarc a vonalak finomsága által lehetőséget nyújt arra, hogy egészen kis felületen rendkívüli kidolgozottsággal jelenítsük meg mondanivalónkat. Ezáltal már tanulmányaim elvégzését követően nagyon megkedveltem. Az alkotó számára számos olyan lehetőséget biztosít, aminek köszönhetően minden lap megalkotása egy új lehetőség a határok, a belső korlátok ledöntésére. Ahogyan sok festőt és szobrászt vonz a monumentalitás, úgy vonzza a grafikust, hogy egy apró felületen belül megteremtse világát. Számomra nagy áttörést az aquatinta eljárás megismerése jelentett. Ez utóbbi a foltmaratás egy bizonyos formája, ami által festői felületeket és különleges tónusgazdagságot képes elérni az alkotó.
-Mik ennek a technikának a sajátjai, nehézségei?
Lénárt Attila: Ahogy minden technikának, úgy a rézkarcnak is megvannak a maga előnyei és hátulütői. A magasnyomású eljárások esetében (pl. fametszet vagy linóleummetszet) egy negatív képet kell a nyomóformánkon megjeleníteni, ami a nyomtatási folyamat során fog megfordulni. A rézkarc mélynyomás, azaz az általunk lemezre vitt vonalak fognak megjelenni a grafikai lapon, ami könnyebbséget jelent. Ami a rézkarcot kiemeli a hideg- vagy éppen a magasnyomású technikák sorából, az a műveléséhez szükséges rendkívüli anyagismeret és technikai tudás. A klisé megszületéséhez vezető út már a megfelelő anyag (vörösréz, sárgaréz, cink, alumínium, acél, egyéb ötvözet) kiválasztásánál elkezdődik, majd a lemez megálmodott méretre történő leszabásával, polírozásával, fazettázásával és precíz lealapozásával folytatódik. Ezt követően történik a különböző vonalvastagságokkal történő karcolás, pontozás, amit később a korábban kiválasztott anyagú lemezhez kiválasztott és általunk bekevert maró anyag segítségével mélyítünk a lemezen. A foltmaratás, tónusmaratás pedig csak ezt követően következik több lépcsőben. Egy rézkarc és aquatinta eljárással készülő grafikai lap létrejöttének ennek megfelelően akár 20 fázisa is lehet. Mivel a nyomtatás során a rézkarc a klisé minden apró rezzenését visszaadja, a klisé elkészítésének minden fázisát nagy műgonddal kell elvégezni.
-Milyen papírra, melyen festékkel készül, van a festékek között különbség, vagy csak a színekben?
Lénárt Attila: Mivel a technika nem annyira elterjedt, az anyagok terén sincs nagy választék. Ennek ellenére kiváló minőségű speciális rézkarc festékeket és a nyomtatásukra alkalmas, lehetőség szerint legalább 250gr-os pamut alapú papírt alkalmazunk, amely amellett, hogy jól bírja nedvességet és a nagy nyomást, megfelelő viszkozitással is bír, ami a nyomtatáshoz elengedhetetlen.
-Milyen apropóból készült ez a munka, lehet e vásárolni belőle?
Lénárt Attila: A most elkészült grafikai lap különleges számomra. Egy számomra nagyon fontos személynek készítettem, amire a grafika címe is utal (S.L.-L.A.). Egyelőre csak egyetlen nyomat készült belőle és ez lehetséges, hogy így is marad.
A lapon megjelenő táj Esztergom környékét idézi. A Burda-hegy vonulata sejlik fel a távolban. A Dunakanyar vidéke az alkotónak és a kép címzettjének közös pontjaként szolgál.
-Mennyi idő egy ilyen munkát elkészíteni?
Lénárt Attila: Az elkészítés ideje függ a kidolgozottságtól és a mérettől. Az előbb említett lap rézkliséjén hozzávetőlegesen 150 óra munka volt. Ez azonban nem csak az anyag és a technika sajátosságaitól függ, hanem attól is, hogy mennyire megtervezett a folyamat. Én szeretem, ha egy munka friss. Ennek érdekében sok rézkarccal foglalkozó alkotóval ellentétben rengeteget improvizálok. A tervező munka az én esetemben kimerül a kompozíció főbb elemeinek elhelyezésében, majd a kívánt cél eléréséhez szükséges megfelelő anyag és méret kiválasztásában.
Fotókat Lénárt Attila készítette