Másodjára hallottam őket péntek este hétkor a zeneakadémia nagytermében. Első élményem kapcsán azt írtam, úgy szólnak mint az ágyú. Az megmaradt, de ezen az esten az a hihetetlen finomság nyűgözött le, ahogy a halk, érzékeny, dinamikailag visszafogott zenei részleteket előadják. Nem tudok betelni azzal, hogy tökéletes koncertélményt adnak. Élőben CD minőséget, de a Marantz Teszt CD sorozat audiofil minőségét. Ott ültem, dicsértem magamban a hangversenyterem akusztikáját, de az biztosan van máshol is. A zenekart világ szinten semmiképp, hazai szinten sem tudom megítélni, mert nincs elég összehasonlítási alapom. Azt tudom megítélni, hogy amit egy ember elvárhat a Zeneművészettől, azt itt maximálisan megkapta. A legutolsó száncsengőig minden varázslatosan szólt, ha semmi mást nem hallottam volna életemben, csak azt a hatalmas nagy dobot a karzaton balra, már megérte a néha küzdelmes lét. Olyan volt a hangja, mint amilyennek képzelem Isten szívdobbanását. Aki nem szereti a komolyzenét, de szereti a hangokat a Hi-Fi minőségű zenehallgatást, az is menjen el egyszer a koncertjükre, mert szerintem új alapokra tudja helyezni hangokkal kapcsolatos élményeit. A műsorból kiemelem Dohnányit, a Szimfonikus percei lenyűgöztek, a darab játékossága könnyedsége, szinte olvadt ennek a kitűnő zenekarnak a korpuszán. Azt gondoltam a jól sikerült első rész után, hogy Mahler IV. szimfóniája már nem tud meglepni, de tévedtem, amikor a harmadik tételben megszólaltak a csellók olyan gyönyörű volt, hogy a sírás környékezett. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de akkor belépett Pasztircsák Polina szoprán. Rég láttam ilyen szépséget színpadon, saját élményként csak Pusztai Lucához tudom hasonlítani az Ady titkos múzsájaként megformált szerepében. Polina kisugárzása rendkívül finom, nőies, olyan tiszta érzékiségű amit csak az Angyalok világához tudok hasonlítani. Nem volt szerencsém Blaha Lújzát látni élőben, de azt tudom a kocsija elől kifogták a lovakat, úgy éreztem műanyag lett a világ azáltal, hogy ilyet már nem teszünk, mert Ő megérdemelné. Az eddigieket csak arra írom, ahogy bejött, „megérkezett” Farkas Róbert karmester mellé, illetve arra, ahogy megérkezve arcán átlényegült a koncentráció a „figurára” nekem énekelnie sem kellett volna a lovak pihentetéséhez. Énekelt! Megítélésem szerint olyan ritka ráhangolódással, ami csak a nagy énekművészek sajátja, hihetetlen érzékenységgel megformálva a hangok zsigeri szépségét. Úgy gondolom egy különleges pillanat tanúja lehettem, amit a szűnni nem akaró vastaps is igazol. A MÁV Szimfonikusok előadása közben többször az járt a fejemben, hogy milyen szélsőséges lény tud lenni az ember, egy határral odébb a legsötétebb pokol itt pedig egy sötétbe boruló nézőtéren a legtisztább Isteni gyönyörűség.
Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Én vagyok a Kíváncsi c. monodrámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában
Pusztai Luca színművész Kíváncsi szerepében a Kettőspont Színház előadásán – Budapest
Megkönnyeztem Lucát, Adyt, magamat. Igen. Várható volt, hiszen nem nehéz azonosulnom tragikus sorsú Költőkkel, Művészekkel és Formanek is jó ívvel építette fel a katarzist. Ez pont elég is lehetett volna, de már a darab elején éreztem, hogy Pusztai Luca nem küzd a megformálással, azonos a karakterrel és a Senkisében megcsodált színtérteremtő képessége nem csak egyszeri saját. Luca szép, de én annyi szép nőt fotografáltam már, hogy azzal ritkán lehet „megvenni”, amivel viszont szinte bármikor meglehet érinteni az az, amikor valaki attól szépül meg amit és ahogyan csinál. Az ember csak ott ül és rácsodálkozik, milyen kegyes a teremtő. Milyen bő kézzel tud mérni, hogy össze tudja hangolni a műveit, a fizikai szépséget nem rám pazarolta, aki úgyis a kamera mögött állok hanem arra aki a reflektorfénybe kell álljon, mert erre született. A lénye volt szép ahogy létezett a színpadon, a vonalai csak szolgálták a képességeit. Így indult számomra a darab, aztán jött egy olyan videóvetítési monológ ahol a művésznő két méteresre nagyított arca olyan elementárisan jelenítette meg egy „vívódó” ifjú hölgy angyali bájosságát, hogy szerettem volna ha az a pillanat örökké tart! Lehet én értettem félre, mert sok volt az élmény, de a színművészeti felvételizős jelenetben, a „botladozva” kezdő felvételiző egyszer úgy kezd el Adyt szavalni, hogy ott már majd eltört a mécsesem. A darab háromnegyedén azt kezdtem el csodálni, hogy én nem vagyok színházi ember, de ez nem könnyű, viszont tetemes szöveg és mily könnyedén labdázik vele Luca. Aztán kibomlik a csúcspont, jönnek Ady hangján (Csaba, Luca) a költőóriás válaszlevelei az esszenciális emberi érzékenység, finomság, szépség, szeretet szavakba foglalt ékkövei. Taps, sötét, Kettőspontos bárpultnál álldogálás, hogy megölelhessem a Művésznőt. „Világosodik lassacskán az elmém…”. Ati öregszel, lehet már nem vagy elég éber, vagy megint önmagad hatása alá kerültél, hol vannak a vitriolos józan szavak? Aztán előbb ölelte Lucát egy ismert, általam nagyon tisztelt kőszínházi színművésznő. Az a jelenet egy külön novella tárgya, szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam. Lehet, hogy öregszem és már nem vagyok elég éber, de azt a gratulációt látva éreztem, ebben az esetben nem erről volt szó! Rékasi Attila, egy néző Kettőspont Színház, Budapest. 2023. február 17. 19 óra Én vagyok a Kíváncsi c. monodráma Kíváncsi Illi szerepében: Pusztai Luca Írta és rendezte: Formanek Csaba
Rékasi Attila művészeti író színikritikája Formanek Csaba: Senki se mer egyedül élni c. drámájáról a FakTúra művészeti folyóirat színházművészeti rovatában
Pusztai Luca és Formanek Csaba a Senki se mer egyedül élni című drámában a Kettőspont Színház színpadán
Mondták nekem, hogy ez a darab nagyon jó. Csak az a baj velem, hogy több mint 25 éve foglalkozom alkotóművészettel aminek nálam szövődményi is vannak, mint a kovidnak. Például az, hogy a kritika az ember sejtjeibe ivódik. Egy műalkotásnak, műfajtól függetlenül a tökéletesség érzetét kell keltenie bennem. A színdarabokkal a színjátszással kapcsolatban is így vagyok, nem gondolom, hogy egy előadással szemben kevesebb elvárást kellene megfogalmazni, mint mondjuk egy festménnyel kapcsolatban. Egyenrangú minden művészeti ág, ugyanazok az elvárásaim is.
Nagyon szeretem a Kettöspont Színház előadásait, az egyik legjobb teátrum a piacon, de általában mindig találok olyan dolgot, amit azért én nem pont úgy csináltam volna.
Tegnap láttam a Senkisét pótszékes telt házzal ment, fáradt voltam, nem is igazi színházi hangulatban. Nem gondoltam volna, hogy életem egyik, ha nem a legnagyobb színházi élménye varázsol el, elfeledtetve, fáradtságot, hátfájást, háborút, ársapkákat, vagy azok hiányát azaz minden nyavalyát!
Pusztai Luca és Formanek Csaba által megalkotott darab lenyűgözött, ugyanazt éreztem, mint amikor a legkedvesebb festményeim előtt állok, vagy Vivaldit, vagy Metallicát hallgatok.
Progresszív, misztikus, elementáris, finom, brilliáns darab. Mindkét színművész hihetetlen profi átéléssel, végig érzékenyen, hitelesen formálta meg a szerepet. Sallangtalan tiszta minden, a fény, a hang, a díszlet, a világítás Lakatos Dániel felelt a dolgokért, abban sem láttam én hibát.
Ritkán mondok ilyet, de ez egy tökéletes este volt:
Tegnap volt szerencsém hallani a MÁV szimfonikusok előadását egy MA karmesteri diplomakoncert keretében a zeneakadémia nagytermében, túlzás nélkül állíthatom, hogy felejthetetlen élmény volt!
A kovid miatt rég nem jártam komolyzenei koncerten és már el is feledtem milyen élmény a katarzis. Az a zsigeri ingerület ami az ember feje búbjától a gerincvelőn -medulla spinalis (kitartás Anita)- keresztülfutva a lábán szaladva jut el a talpába, majd bizseregve távozik az energiája a földbe, ami akár meg is nyílhatna mint amikor egy Csontváry, Debreczeni vagy Sütő festmény előtt állok és azt érzem érdemes élni.
Minden eltűnik. Tér, idő. Csak a mű létezik!
Úgy szólt az a zenekar mint az ágyú, no nem olyan bömbölve, hanem olyan dinamikával és megrendítő erővel! Ha nem uralkodom az érzelmeimen, a Beethoven: 7. (A-dúr) szimfónia, op. 92 lassú tételénél kitör belőlem minden vélt vagy valós sérelmem egy zokogásban, oly gyönyörűen húzták a vonósok. Ilyesmit legutóbb Vad Fruttik hallgatása közben éltem át és szerencsére csak egy embert rémítettem meg vele, bár biztosan láttak már könnyeket a zeneakadémia patinás falai, ha abból indulok ki, hogy kik jáctak itt.
Sárosi Dávid úgy vezényelte a zenekart mit egy rocksztár, nekem nem volt ez zavaró, de azon járt az eszem eljut e a dupla leszúrt rittbergerig? Energiáit tekintve benne volt a pakliban!
A MÁV-ot legtöbbször szidom és csak bosszant, de ezt a számomra világszínvonalú élményt köszönöm nekik!
/Rékasi Attila Budapest, 2022. június 4./
Az esemény: SÁROSI DÁVID KARMESTER DIPLOMAKONCERTJE
Színváltások fesztivál keretében volt szerencsém láthatni a debreceni Ady Gimnázium előadásában Pozsgai Zsolt, Naplopók című darabját. Debreceni éveimből a gimnáziumhoz sok kedves emlék fűzött ezért tudtam, hogy beleteszik a munkát az előadásokba, színházi élményt várhatok arról nem is beszélve, hogy több ma ismert színészünk jött ebből a műhelyből.
Azt gondolom igazi fesztiváldarabbal érkeztek a hajdúságiak, humorral fűszerezett pörgős előadást láthatott a szép számú közönség.
A magyar költészet nagyjai Ady, Babits, Móricz, Tóth Árpád, Kosztolányi elevenedtek meg egy számomra új kontextusban egymás „riválisaként”, az egyetlen női szereplőhöz fűződő egyéni élményeiken keresztül, ami Ady esetében a szifilisz volt.
A költők mindig közel álltak hozzám, a művészvilág különleges alakjainak tartom őket, nagy élmény volt belehelyezkedni az „életükbe” és -nem tankönyv ízűen- árnyaltságokat megismerni természetszerűen összetett személyiségükből.
Nagyon tetszett, szinte kivétel nélkül minden színész játéka, élmény volt látni a jövőt, hogy van még igény a fiatalokban a színházra, hogy akad még hely Budapesten ahol a vidéken működő műhelyek is megmutathatják tehetségüket!
Happy Accidents: a szállóigévé vált mondat szinte minden adásban egy népszerű tévés sorozatban hangzott el. Bob Ross az „eredetire” és „személyesre” való igényt látta pontosan, ettől lett népszerű. A (digitális) kép áradat (a tv eljelentéktelenedés) időszakában az „eredeti” -re való igény ugyanilyen maradt, se szeri se száma az élményfestős kurzusoknak, a do it yourself műsoroknak. A csoportos kiállítás lehetőséget biztosít arra, hogy különböző médiák használatával megmutassuk , milyen fiatalként a mindenki számára ismerős kliséket kerülve „eredeti” és „személyes” művészetet csinálni.
“Nincsenek hibák”. Boldogan ütközünk a művészettel.
Kiállítók:
Antalka Zsófia Bartus Zsófia Fekete Csaba Garancsi Tilda Gargya Krisztina Gubányi Bálint Álmos Jóga Eszter Juhász Péter Kerese Zsolt Milán Kozma Kata Szilvia Kristály Kincső Mattesz Panka Móré Réka Sára Onozó Csenge Papp Anita Sebők Sarolta Ágnes Szemenyei Zsuzsanna Szöllősi Dóra Tóth Zoltán Vuk Annamária Wang YiQi
Borító terv: Onozó Csenge
Helyszín: Margit körút 25a, Budapest 1024, Magyarország
Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. Mit keres ez éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És miért nem fekete? Bill visszadugta az üveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.
– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.
– A Caddy Egyes! Az Első Kocsi! – susogta hangtalanul.
– Billy, az isten áldjon meg, mindjárt mínusz húsz fok lesz!
Kelletlenül a nyakához szorította az elektromos műgégét, nem mintha Mike meghallhatta volna ebben a zajban.
Fuss csak a szállóba Mike, még megfázol. Billnek e pillanatban semmi kedve nem volt őt meg a többi vakegeret bámulni abban a penészes lyukban. Azért persze jobb lesz óvatosnak lenni, nem veszélytelen a kocsik közt, ha már benned lötyög másfél liter bor.
A Szörnyeteg csillogott, szinte fluoreszkált egy tartálykocsi és egy taxi mögött. Bill a sárga szedán motorháztetőjére támaszkodva, jobb lábát maga után húzva próbált átevickélni köztük. Mintha egy tégla lett volna a lábfeje helyén. Még a nap folyamán rá kell néznie, idejét sem tudja, mikor vette le az ócska, lyukas bakancsát utoljára. Látta, hogy a taxis hessegető mozdulatot tesz, miközben járt a szája, de egy hangot sem hallott belőle. Dudálni persze nem mert. Ugyan ki követne el ilyen ostobaságot egy Szörnyeteg közvetlen közelében.
Végül a jobb keréknél állapodott meg.
Hát te honnan csöppentél ide, szépségem?
Ijedten felszisszent, amikor egy hangosat szellentett. Most mindjárt kinyílik valamelyik ajtó. Habár… Meglehetősen jól ismeri ennek a dögnek a paramétereit. Ezek az ajtók olyan nehezek, mint egy Boeing 757–es bejárata. Nem fogják azt az ő kedvéért nyitogatni. Meg aztán a Szörnyeteg vegyi támadás ellen is fel van szerelve, és bár tegnap ugyan minden szart összeevett a szállón, kétli, hogy komoly veszélyt jelentene a bent ülőkre.
Vajon ki szállna ki? Az elnök nem lehet, nincs kint elöl a zászló. Ki is most az elnök egyáltalán? Billy, Billy, ezt márpedig illene tudni, akkor is, ha az utcán élsz. Trump után valahogy nem igazán követte már a neveket, olyan egyformák voltak. Talán nem is amerikai csücsül benne. Esetleg az a hogyishívják… Putyin? De hisz az már rég meghalt. Valami ázsiai drogbáró? De hogyan jutott hozzá? Ilyet nem veszel használtautó-kereskedésben. Meg sehol máshol. Még a titkosszolgálatnak is legfeljebb húsz van belőle. Ki a bánat lehet odabent? Miféle titán tévedt el itt, Harlem kellős közepén?
Jól eső izgalom lett úrrá rajta, hosszú évek után egy pillanatra belecsöppent a mostba. Az évszámon ugyan gondolkoznia kellett volna, ha valaki kérdezi, de kit izgat az ilyesmi, most, amikor talán épp a tanúja valami fontosnak. Vagy az lesz, perceken belül. Vette a bátorságot és végighúzta a mutatóujját a fényezésen. Húsz centi vastag a karosszéria. Még a festék is golyóálló!
Elővette az üveget, mert a kelleténél jobban meglepte a nosztalgia. Így futtatta végig az ujját azokon a nyavalyás Cheviken, amik ennek a monstrumnak az alapjául szolgáltak, mikor kigördültek a gyártósorról, odahaza Detroitban a GM–nál. Micsoda idők voltak! Ők voltak Amerika szívverése. És munka után valaki várta haza…
Az a képtelen ötlet jutott az eszébe, hogy csinál egy szelfit a kocsival és elküldi Eleanornak. Szerencsére még azelőtt eszébe jutott, hogy legalább hat éve nincs mobilja, hogy keresgélni kezdte volna a zsebeiben. Miután New Yorkba jött, nem kereste többé senki.
Megborzongott. A rohamosan hűlő levegő áttört a szesz gőzölgő auráján. Mike–nak igaza van. Lesz ebből mínusz harmincöt is. Ezek már rég nem a szép emlékű húszas évek. De ha egyszer nincs kedve bemenni a szállóra! Mintha a koporsó fedelét húzná magára. És már csak néhány korty maradt az üveg alján. Nem jó ez így. Csökkentenie kell az adagon, az elmúlt három napban jószerivel csak percekre józanodott ki.
A fények egy finom reccsenés kíséretében arrébb csúsztak a karosszérián. Hohó, csak nem megindultak végre? De bizony, gurult néhány centit ez a csodamasina, amitől rögtön valóságosabbnak tetszett egy fokkal. Biztosan ráhajtott egy zacskó mogyoróra, vagy isten tudja mire. Amennyi szemét ezeket az utcákat ellepte újabban…
Apró szemű jég szitált. Bill sóhajtott egyet, ideje volt indulnia. Átjárta a hideg, és a lábán felkúszó nyomás egyre erősödött. Még egyszer végigsimított a karosszérián, majd tisztelgésre emelte balját. Ég veled, csatahajó, te nemzet büszkesége, te USS Nimitz, evezz derűsebb vizekre.
A Szörnyeteg azonban nem eresztette.
Bill jobb lába mintha odafagyott volna a betonhoz. Ballal próbált hátrálni, ám ekkor a Szörnyeteg láthatatlan mancsa kinyúlt érte, megpörgette a tengelye körül és iszonyú erővel oldalba rúgta.
Mielőtt felfogta volna, mi történt, eszébe jutott, ki következett Trump után.
A földön feküdt, az oldalán. Jobb lábát kifacsarta valami titokzatos erő, combján mintha egy forró késsel vágtak volna végig. Megesett már vele, hogy piásan eltaknyolt, de most rögtön tudta, hogy nem a bor ütötte ki. Mikor nagy nehezen felkönyökölt, és meglátta, mi tartja fogva, felsikoltott, aztán még egyszer, sokkal erősebben, mikor rájött, hogy némi susogáson kívül más nem jön ki a torkán.
Kificamodott bokája mögött a bakancsa orra eltűnt a Good Year gumiabroncs alatt. A Szörnyeteg mind a nyolc tonnájával a lábán állt. Bill viharos sebességgel józanodott, már azt is tudta, hogy az imént mogyoró helyett a csontjai ropogtak. Érezni ugyan nem igazán érzett semmit a sarkától a lábfejéig, de más nemigen lehetett.
– Segítség – suttogott, mint az őszi avar. A karjaival megpróbálta elérni a Cadillac mellett álló kamiont, miközben ép lábával a Szörnyeteg kerekét rugdalta. A kamion sofőrje a hatalmas visszapillantó tükörben ugyan ráláthatott volna, ám a fülke oldalsó ablakát máris ellepték a jégvirágok. A limuzin magas farokrésze teljesen eltakarta őt a mögötte lévő kocsik elől, esélye sem volt, hogy az arab taxis vagy bárki más a segítségére siessen. Épp oly láthatatlannak érezte magát, mint a járdán, ahol koldult.
Hamar kifáradt a rugdosásban. Amúgy is hiába, az abroncsok acélból vannak, a gumi pedig kevlárral van megerősítve, hogy akár száz mérföldet is kibírjon egy komolyabb sérülés után. Dacára a helyzetének, Bill képtelen volt rá, hogy ne adózzon elismeréssel eme mérnöki teljesítménynek. Hol van ilyenje a ruszkiknak vagy a japcsiknak?
Kemény nyomást érzett a bal oldalában. Tessék, még ez is. Épp most mondja be az unalmast a ketyegője? De csak a borosüveg volt a belső zsebében. Az nem tört össze. Még hogy nincsenek csodák…
Miközben előkotorta, eszébe jutott egy pár nappal korábbi rémálma, amiben beszorult egy ilyen üvegbe. Belülről próbálta széttörni, épp oly hasztalan rúgkapálva a lábával, mint az előbb. Mikor felébredt, megvetően köpött álombéli önmaga felé. Senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy igyon.
Az utolsó pár korty végre oldott valamit a rémületén. Valaki csak észre fogja venni. Egyelőre azonban nem látja más, csak az a néhány arc a felüljáró szélére kitett reklámtáblákon. „Csak akarnod kell!” – állt a felirat egy sportos szőke nő mellett, aki valami protein–turmixot tartott a kezében. A rohadt életbe, neki meg oda van a lába! Valószínűleg le kell vágni. És miért? Mert nem volt hajlandó kivenni azt a nagy hótaposót a segélycsomagból, amire Mike hívta fel a figyelmét. Mikor fagyhatott meg a lába? Egy napja? Három? …Tíz? Ahogy józanodott, gyötörni kezdte az önvád. Hatvan évig mindenhova elvitte az a derék végtag, és erre így hálálja meg? A szőke nő szemlátomást ugyanúgy nem értette a dolgot, olyan lenézően mosolygott, hogy Bill rá se bírt nézni többet. Mintha csak Eleanort látta volna. Megpróbált talpra állni, de kiment belőle minden erő.
De hát mit kellett volna tennie? Nem akart ő ártani senkinek, mikor aláírta azt a petíciót. Miután a fékbetétek gyártásánál használt azbeszttől többen is gégerákot kaptak a gyárban, úgy gondolta, talán hasznára válik mindenkinek egy kis változtatás. Ettől ő még nagyon is hitt a fejlődésben, annak a fiatal kis titkárfélének, aki kirúgta, nem volt igaza. Vagy talán mégsem hitt eléggé? Eleanor később, mikor neki is fájni kezdett a torka, azt mondta, szimulál, hogy valamivel igazolja a tettét. Amikor kivették a hangszalagjait, már rég nem volt sehol.
Vajon Detroitban él még? Nem valószínű. Jó, ha ötvenezer ember lézeng még abban a szellemvárosban. Azért legalább megvárhatta volna, míg talpra áll és talál munkát. De persze érthető, hogy lelépett. Ha már gyereket nem tudott csinálni neki Bill, legalább a biztonságáról gondoskodhatott volna.
Az ég hirtelen kitisztult és a hőmérséklet másodpercek alatt fokokat csökkent. Bill rúgott néhányat, de jobban esett nem mozdulni. A feje fölött a sportos hölgy mellett egy borostás fickó hanyag eleganciával hirdette egy vadonatúj Honda társaságában: „A szerencséd kovácsa te magad vagy!„
Bill röhögött volna, ha még képes rá. Mit tesz isten, ő egy olyan kovács, aki egész életében a saját ujját ütötte a vas helyett. Mindig is undorodott azoktól, akik másra kenik az elbaltázott életüket. Hát tehet arról bárki, hogy ő ilyen átkozottul kancsal? Kedves volt Mike-tól, amikor vigasztalni próbálta azzal, hogy a volt feleségét és a munkahelyét ostorozta, de Mike… eh, csak egy naiv idealista. És mire ment vele?
Nem. Hangozzék bármilyen klisésen, annak a két reklámpofának odafent igaza van.
Bárcsak lenne még egy korty az üvegben.
A feje felett a korallszín hullámzásba hangok vegyültek.
– Eleanor?
De nem, ennek a valakinek sokkal mélyebb hangja volt. Billnek könnyek gyűltek a szemébe, így csupán elmosódott árnyakat látott belehajolni az égbolt keskeny sávjába. Valami nehezet érzett a testén. Elmosolyodott. Hát ez lenne a halotti leple. Legalább jó meleg.
– Az én hibám.
A szája görcsösen ismételgette ezt az egy mondatot. Miatta csak ne vonjanak felelősségre senkit. Becsukta a szemét, mielőtt ráfagynak a könnyek, a hangok valahogy szürkén, kifejezéstelenül csengtek ebben a monoton motorzúgásban: Hé, uram, guruljon arrébb… de hisz ebben nem ül senki… a mocskos szemétládák… Jól van, jól van, csak nyugi, fiúk! Bill semmi meglepőt nem talált abban, hogy a kocsi üres, egy Szörnyetegnek nincs szüksége holmi emberekre. És egyébként is… őérte jött. Óvatosan kinyitotta a szemét. Homályos folt nézett rá fentről. A hondás pasas. Elmosolyodott. De nagyra van azzal az ócska japán verdával. Pillantson csak le az uraság, hogy az öreg Billnek milyen van!
Egy kicsit mintha elemelkedett volna a földtől, aztán valahová úszni kezdett a levegőben. A hordágy, a thermo-takaró és a mentőautó nem tudatosult benne, ahogy a pillanat sem, amikor az önvezérlés kikapcsolása után a Szörnyeteg legördült a lábáról. A föléje hajoló arcok értetlen tekintetét sem tudta tisztán kivenni, amint azt próbálják megfejteni, hogy mit motyorászik.
Azt hittem, soha nem vergődöm el a Victoria Station-ig. Emese nekem hiába mondja, hogy el sem lehet téveszteni. Valóban jóval egyszerűbb lett volna a London Bridge-től indulni, de hát kellett nekem várost nézni. Emese nem érti, hogy annak, aki nem beszéli a nyelvet, olyan érzés egy külföldi nagyvárosban, mintha egy tükörlabirintusban bolyongana, ahol minden sarkon a saját bambaságával kénytelen szembenézni. Még szerencse, hogy a PCR tesztemet kinyomtattam, abban a nagy kavarodásban a Heathrow-n meg sem találtam volna a telefonomon.
Az oltottakat persze nem egzecíroztatták, úgy hatoltak át minden ellenőrzésen, mint kés a vajon. Emese persze csak legyintett (mostanában szinte mindenre legyint a Skypeon, amit mondok.) Mikor a brightoni állomáson végre találkoztunk, azt mondta, nekik is ugyanúgy fel kellett mutatni az oltási bizonyítványt a reptéren, nem csak velem szórakoztak. Bizonyára így van. De legalább megpróbált udvarias lenni, mikor megjegyezte, hogy ő sem ért egyet az oltatlanokat korlátozó intézkedésekkel. Talán hiba volt rázúdítanom az utolsó hónapokban felgyülemlett keserűséget. Szidtam a magyar kormányt, az Uniót, de legfőképp a tudósokat, akik összevissza hebegnek-habognak, közben nem csinálnak mást, csak ijesztgetik az embert. – Arról persze nem szól a fáma, hogy ki jár jól ezzel az egész hajcihővel. Nem mintha nem tudnánk.
Emese közben igyekezett megmutatni, amit a városból érdemes látni, de nem igazán tudtam figyelni. Jókora tömeg volt az utcákon, a sok hülye, aki eddig bezárkózott, most végre kitombolhatja magát. Mire ahhoz a hagymakupolás kastélyhoz értünk, már Anglia is dühített, főleg, hogy majdnem elütöttek, miután rossz irányba nézve léptem le a járdáról.
– Ez a Royal Pavilon, a király család rezidenciája.
– Persze, valóban gyönyörű, de könnyű úgy villogni, hogy ötszáz éven át kiraboltuk a fél világot. Ezek még most is azt hiszik, hogy ők uralkodnak Európában.
– De hát kiléptek az EU-ból.
– Csak várj. Nem azon múlik, hanem a lóvén. Láttam én, micsoda felhőkarcolók vannak Londonban. Itt koncentrálódik a nagy suska. Márpedig pénz beszél, kutya ugat.
Nem tudtam leállni, de nem is nagyon akartam. Elkapott a hév, mint otthon, amikor a boltos Irénkével kitárgyaljuk a világ folyását.
– Mit gondolsz, mi lóvé van ezekben a vakcinákban? Olyan pénzek mozognak itt nyugaton, hogy azt magyar ésszel föl sem érnénk. Szerinted a tudomány kinek a szolgálatában áll? Az ilyen csórókéban, mint mi, vagy ezekében? – mutattam a palotára. – Meg aztán nagyon elrugaszkodtak már a tisztelt tudós urak a valóságtól. Belenyúlkálnak a génjeinkbe, meg persze az a sok elektromos hullám, öt gé, hat gé, meg amit akarsz… Ebben a vakcinában is ki tudja, mi van.
– Chip? – kérdezte ártatlan ábrázattal.
Gúnyos mosolyra húztam a számat.
– Nem kell hülyének nézni a nagybátyádat. Arról van szó, hogy fogalmunk sincs, milyen mellékhatásai lehetnek. A facebook-on egyre másra olvasom a beszámolókat azokról, akik belehaltak, vagy legalábbis maradandó károsodást szenvedtek. De nem is kell annyira messzire menni. Nem egy ismerősömnek voltak szívritmuszavarai. Nagyanyádnak tüdőembóliája lett, csoda, hogy megmaradt. És ne gyere nekem azzal, hogy láncdohányos. Az a nő még most is olyan, mint a vas, csak az a szaros vakcina kényszerítette térdre. Elegem van ezekből a sarlatánokból. Olyan nagyra vannak a tudásukkal, pedig nem egyszer kiderült már, hogy a régi magyar sámánok is simán birtokolták ezt a tudást, meg még többet is. Amit persze megint csak nem harsognak túl.
– Nem táltosok?
– De… táltosok. Felesleges kioktatni, én is tudom, hogy táltosok, csak felcsesztem az agyam. Talán jobb is, ha hagyjuk a témát. Elvégre itt vagyok a tengernél, a kedvenc unokahúgommal.
– Tényleg? Van több is? – mímelte a hüledezést, mire elnevettük magukat.
Miután kiadtam a mérgem javát, igyekeztem rá figyelni. A nap hátralevő részében nem került szóba az oltás. A vizsgáiról beszéltünk, meg valami helyi ficsúrról, aki tetszik neki mostanában. Érdeklődtem, nem bánja-e, hogy nem lett színész, de úgy látszott, elégedett a fizika szakkal. Vacsora után még egy kocsmába is elvitt, ahol korábban dolgozott és ahol tudta, hogy nem kérnek oltási papírokat se tőle, se a vendégétől. Ragaszkodtam hozzá, hogy én álljam a cechet. Fesztelenül beszélgettünk mindenféléről, de néha elrévedt a tekintete, mintha máshol járt volna gondolatban.
Mielőtt otthon a kis apartmanjában nyugovóra tértünk volna, halkan így szólt.
– Bátyó, valamit el kell mondanom. Az a helyzet, hogy… szóval, nem oltottam be magam. Egyszerűen csak nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. De anyáéknak el ne mondd, különben nem ismerlek többé!
– Ami azt illeti, nem igazán tetszik, hogy titkolózol a szüleid előtt. Persze ismerem anyádat, tudom mi a véleménye a dologról. Mindig is ilyen volt, sose kérdőjelezett meg semmit. Most is vakon hiszi, amit a média mond. Biztosan leharapná a fejedet, ha megtudná.
– Az a minimum.
Elmosolyodtam és átkaroltam, melengette a szívemet, hogy velem ilyen őszinte.
– Én nem hallottam semmit.
Hamar elnyomott az álom ez után a sűrű nap után. Még hallottam, hogy a szomszéd szobában angolul beszél valakivel telefonon, és mind a ketten fel-felvihognak. Egy idő után mintha a tenger susogott volna a fülembe, aztán egy ismerős női hang azt mondta: Sweet dreams, Jellybean. De lehet, hogy azt már csak álmodtam.
Reggel, miután kidörzsöltem a csipát a szememből, a konyhai csapból engedtem magamnak egy pohár vizet. Már csaknem az egészet megittam, mikor Emesét hallottam felszisszenni a hátam mögött.
– Jaj, elfelejtettem mondani, hogy ne igyál a csapból. Állítólag meddőséget okoz a vezetékes víz itt Dél– Angliában. Tudod, csökkenti a… spermaszámot – pirult el.
– Állítólag?
– Vannak itt is olyan fórumok azért, ahol leírják az ilyesmit. Azt mondják, hogy a Brexitnek súlyosabb következményei lesznek, mint várták és ilyen megoldásokkal akarják a népességszaporulatot kordában tartani. Persze, lehet, hogy kamu, mindenesetre én jó ideje csak palackozott vizet iszom. Ott van a hűtő mellett.
– Ja, persze, tegnap is milyen kihaltak voltak az utcák. Ugyan már, ez badarság. Meg aztán… azzal már el tetszett késni – idéztem mosolyogva Pelikánt a Tanúból. Ha vágytam is valaha gyerekre, rég lemondtam róla.
– Te tudod – mosolygott vissza. Legalább ötször láttuk együtt a filmet.
Derűs idő ígérkezett, ezért úgy döntöttünk, kisétálunk a Palace Pier-re, Anglia egyik legnagyobb és legpatinásabb mólójára, aminek a végén még hullámvasút is van. Gyerekként sokszor ültem fel a városligeti rokonára és most is kedvem támadt hozzá.
– Én ugyan fel nem ülök rá – borult el Emese tekintete.
– Félsz? De hiszen még együtt is mentünk rajta otthon!
– Nem bízom ebben a szerkezetben. Meg egyáltalán az itteni mérnökökben.
– Nekem stabilnak tűnik – vakartam meg a fejem. Persze nekem is megvoltak a rossz tapasztalataim az otthoni „szakemberekkel”. Kis túlzással, alig találni már kőművest Magyarországon, aki felismer egy glettelő spatulát. De hát ezek az ánglis vidámparkosok csak tudják tán, hogy mit csinálnak, különben nem ülne fel rá ennyi ember erre a Turbo-micsodára. Irigykedve hallgattam a boldog sikolyokat.
– Tőlem nyugodtan menjen vele, aki akar, csak ne erőltessék rám.
– Erőlteti a nyavalya! Jézusom, egészen elsápadtál. Gyere, meghívlak ebédelni, tudod, a kedvenc helyünkre.
Hamar visszatért az életkedve, bár amikor elmentünk egy felállványozott épületfal mellett gyorsan átrángatott az utca másik oldalára. A pubban gyorsan rendeltünk két korsó Guinness-t a nagy ijedségre. Csodálattal néztem körbe a tradicionális angol kocsmabelsőn. Látszott, hogy az ivásnak megvan a kultúrája errefelé. Emese azonban megint kizökkentett az ámulatból.
– El fogok költözni Brightonból.
– De hát miért? Olyan helyes kis város.
– Túl közel van a Dungeness.
– Az meg mi a búbánat?
– Atomerőmű – mondta olyan hangsúllyal, mintha épp most mondta volna be a híradó a szivárgást.
– Na és aztán. Az atomenergia biztonságos, csak a zöldek pampognak. Ezek már rég nem olyanok, mint Csernobil.
– Figyelj ide bátyó. Én még csak nemrég kóstoltam bele a nukleáris fizikába a suliban, de annyit már megtanultam, hogy baromira a tűzzel játszanak. A biztonságos erőmű csak egy mítosz. Pláne egy negyven éve működő reaktor esetében.
– De hát akkor biztosan lehetne erről hallani – pillantottam körbe a derűs asztaltársaságokon – gondolom, figyelmeztetnék a lakosságot a veszélyre.
– Hallunk róla éppenséggel, de nem akarják nagy dobra verni.
– Azon a fórumon, mi? Amit tegnap mutattál? Biztos, hogy megbízható? Ezek az angolok már nem tudják, hogy jó dolgukban mit csináljanak.
– Végül is, mi megbízható manapság? A tévénél azért biztosan jobb.
Felhörpintettem a maradék söröm. Az utolsó mondatával végre egyet tudtam érteni.
– Próbáljunk meg józan paraszti ésszel gondolkozni. Csak nem fog felrobbanni a fél ország a közeljövőben. Azért azt te is beláthatod, hogy ilyesmi nem történik meg túl gyakran.
Nagyot sóhajtott.
– Igazad lehet. Tiszta hülye vagyok, mi?
Legnagyobb döbbenetemre úgy kis híján elsírta magát, szerencsére jött a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Én megreszkíroztam egy steaket közepesen átsütve, Emese azonban megelégedett egy ásványvízzel és egy csomagolt sós mogyoróval.
– Mi az ördög van veled, te lány? Nagyon nem tetszel nekem. Nincs rád jó hatással ez a hely. Talán haza kéne jönnöd. Otthon is tanulhatsz tovább.
Hevesen rázta a fejét.
– Nem, nem, semmi bajom. Csak láttam elégszer, hogy mi megy a konyhában. Sose tárolják a megfelelő hőmérsékleten a kaját, ráadásul nem is sütik át rendesen. És hát a higiénia… tudod mit jelent az, hogy cross-contamination?
Nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. Körülöttünk mindenki jóízűen lakmározott.
– Most már aztán elég legyen! Kezdesz nagyon furcsán viselkedni. Mintha mindenki az életedre törne.
– Igazad van, ne haragudj. Sajnálom. Tudod, hogy anya is mennyire félt, hogy itt vagyok egyedül. Csak próbálok lavírozni valahogy, hogy mikkel vigyázzak. A gyorséttermek is nagyon durvák ám.
– Kicsit túllavírozod magad, nem gondolod?
– De, lehet. Mindenesetre van egy ilyen ezo-bolt a sarkon, ott szoktam bevásárolni a főzéshez.
Fintorogtam, mert sejtettem, miféle madáreledelt árusítanak az efféle üzletekben, de aztán eszembe jutott, hogy Irénke is jó véleménnyel volt róluk. Márpedig az ő szavára lehet adni a bio-dolgokban, maszekban természetgyógyászként is praktizál.
Végül ráhagytam a dolgot Emesére és megkértem, hogy rendeljen még egy korsóval. Próbáltam derűsebb mederbe terelni a beszélgetést. A steak ízletes volt, szerintem rendesen átsült, mégis otthagytam a felét. A baktériumfertőzés és az atomsugárzás emlegetése megtette a hatását. Hazafelé le is kellett ülnöm egy padra, mert félő volt, hogy visszakívánkozik az ebédem. Elnéztem a tenger ólomszürke hullámait. Olyan hidegnek és érzéketlennek tűnt ez a világ. Nem csodáltam, hogy Emese olyan boldogtalan itt.
Nem vágytam másra, csak egy jó forró zuhanyra. Miután valamelyest felfrissültem, ki akartam ülni megnézni az angol naplementét, ám Emese rám szólt, hogy a balkon csak a teregetéshez használható, máskülönben veszélyes. Csak ebben az évben két erkély szakadt le a lakóparkban. Így aztán inkább a szobámban ejtőztem egyet, mígnem Emese halálsápadt arccal jelent meg az ajtóm előtt.
– Bátyó, ne ijedj meg, de valami fontosat kell kérdeznem. Ugye, te valamikor a hetvenes évek elején kaptál kanyaró elleni oltást?
Nem igazán volt már kedvem válaszolni erre.
– Mert?
Kezében a tabletjével lehuppant mellém az ágyra.
– Én nem tudom, mi igaz ebből, de itt elég sok az adat.
– Miről, te jószagú úristen!? Hogy autizmust okozott sokaknál? Most őszintén, szerinted én autista vagyok?
– Nem, dehogyis. Arra amúgy sem volt elég bizonyíték. Viszont itt most azt írják, hogy a kelet-európai országokban alkalmazott MMR oltások első generációja időskori izomsorvadást és/vagy Parkinson kórt okoz.
– És/vagy??
– Bizonyos esetben hirtelen szívleállást.
– A fenébe is, Emese! Az egész kurva országot beoltották annak idején, és senki nem lett Parkinson kóros.
– Igen ám, csakhogy itt az áll, hogy egy-két éve kezdtek el nőni az esetszámok. Ami azt jelenti, hogy az 55 és 60 év közöttieknél.
– Apjuk faszát, azt! Mutasd!
Odatartotta az orrom elé a tabletet. Sűrű, apró betűs kommentfolyam volt, természetesen egy büdös szót sem értettem belőle, csak az MMR és a Hungary szó volt ismerős.
– Bazki, ez nem magyar oldal.
– Csodálod?
– Mi van?
– Szerinted Orbánék hagynák, hogy a választások előtt bármilyen oltásról bármi negatív a nyilvánosságra kerüljön odahaza?
– Az isten áldjon már meg, te gyerek, ne cseszd fel az agyamat teljesen!
– Jó, jó, nyugi. Amúgy is csak minden tizedik érintett, úgy tűnik.
– Hát ez piszkosul megnyugtató!
– Nem akartalak felzaklatni. Én egy picit megijedtem, mikor elolvastam. Csak gondoltam, jobb az ilyet előre tudni, sokkal könnyebben megelőzhető bármi, ha számítunk rá. Na mindegy, a konyhában leszek, ha kellenék.
Azzal otthagyott, mint aki jól végezte dolgát. Ezek a fiatal nők olykor ugyancsak kegyetlenek tudnak lenni. Nem szívesen lennék az udvarlói helyében.
A szűk kis szobában nem találtam a helyem, tébláboltam csak fel-alá. Öt óra körül eszembe jutott, hogy be kell vennem a tablettáimat. Besurrantam a fürdőszobába, mivel reggel otthagytam a gyógyszeres dobozomat a tükör előtt, de csak a hűlt helyét találtam. Más se hiányzott, mint hogy estére felmenjen a vérnyomásom, mikor már amúgy is magasnak éreztem. Idegesen túrtam fel a bőröndömet és kétszer is átkutattam az egész szobát, eredmény nélkül.
– Mesi! Nem láttad a gyógyszereimet?
– De igen.
Megmerevedtem a szoba közepén, aztán hosszan kifújtam a levegőt.
– Esetleg tudsz valami közelebbit is mondani a hollétükről?
– Igen.
Ilyen nincs, gondoltam.
– Hallgatlak!
– Ígérd meg, hogy nem leszel dühös.
– Azzal már el tetszett késni.
– Haha.
– Basszus, Emese! Hol vannak?
– Figyu, nem kéne ilyeneket szedned.
– Na jó, most lett elegem! Add elő a gyógyszereimet, különben holnap az első géppel repülök haza.
– Sajnálom, de kidobtam őket.
– Mondd még egyszer!
– Van fogalmad róla, mennyi felesleges mérget viszel be a szervezetedbe? Nem vetted észre, hogy egyre több kell belőlük?
– Te teljesen megbuggyantál idekint!
– Én buggyantam meg? Te költesz tízezreket havonta gyógyszerre! Én egy pennyt sem fizetek ezekért a szarokért, se az itteni félanalfabéta orvosokért.
– Na most jól figyelj rám! Elmegyek sétálni, mert ha itt maradok, még a végén olyat mondok, hogy egész életemben bánni fogom. Te meg addig szépen felforgatod az összes kukát és előkeríted a dobozt, vagy elmész a patikába, és kiváltod, amit lehet. Nem érdekel, hogyan csinálod, de itt legyenek, mire visszajövök!
Visszhangzott tőlem a lakás, ahogy húztam a cipőm.
– Hülyegyerek! Azt hiszi, neki mindent lehet. De már kölyökkorában is ilyen volt. Tőlem abban hisz, amiben akar, de mást ne veszélyeztessen vele.
Egy órát gyalogoltam, mire valamelyest lehiggadtam. Elsétáltam a mólóig, és egy darabig bámultam a hullámvasúton száguldozó népeket. Visszafelé beugrottam a bárba, ahol ebédeltünk. Gondoltam, ha kérik az oltásit, elküldöm őket magyarul a fenébe és eljövök. Nem kérték, annyit pedig ebben az idegi zsibbadtságban is ki tudtam nyögni, hogy Guinness.
Néhány korty után elővettem a telefonom. Láttam, hogy Emese kétszer is hívott, de nem foglalkoztam vele, inkább megnéztem, találok-e valamit a dél-angliai atomerőművekről. Csodák csodájára kidobott egy magyar nyelvű cikket. Az állt benne, hogy a Dungeness reaktort 2006-ban, közel negyven évnyi működés után bezárták.
Ott hagytam a maradék söröm, szinte futottam hazáig.
– Emese, gyere csak ide! – kiáltottam, mikor beléptem az ajtón. Az unokahúgom nem volt sehol, az ebédlőasztalon viszont ott hevert a gyógyszeres dobozom. Hiánytalanul megvolt az összes tabletta benne.
– Az anyád istenit, te kölyök, mi folyik itt?
A doboz mellett egy négybe hajtott A/4-es lap hevert, de már ki sem kellett bontanom ahhoz, hogy tudjam, hogy az oltási bizonyítványa az.
Kopogás nélkül nyitottam rá az ajtót, végül is hallhatta, ha akarta, hogy megjöttem. Az ágyán ült a tabletjével az ölében és egy jókora sajtos pizzát rágicsált épp.
– Szóval ezt gondolod rólam? Hogy egy idióta, konteóhívő barom vagyok, igaz? Ilyesmiket szoktatok mondani, ugye. Most biztosan úgy véled, hogy rászolgáltam. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy épp az unokahúgom akar majd megleckéztetni.
– Bátyó… én csak azt akartam ezzel megmutatni, hogy…
– Tudom én, hogy mit akartál megmutatni. Nem tarthatsz valami sokra, ha ezt megengedhetőnek érezted velem szemben. De van egy jó hírem. Ha nem jönne össze a fizika, még mindenképp megpályázhatod a Színművészetit. Tehetséged az van hozzá. Gratulálok. Én holnap reggel az első vonattal elhúzok innen. Jó éjszakát.
Azzal rácsaptam az ajtót, ám a szobám helyett az erkély felé vettem az irányt. Hideg volt már odakint, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy leszakadhat alattam a valóban rozogának tűnő szerkezet. Egy pillanatig még kívántam is, hogy ez történjen. Akkor aztán bánhatta volna a kishercegnő a viselkedését. El voltam keseredve, úgy éreztem muszáj felhívnom a húgomat.
Egy szuszra ledaráltam neki a történteket, de csak azt értem el, hogy még hülyébbnek éreztem magamat. Ancsa a megértéséről biztosított, és megígérte, hogy a körmére néz a lányának.
– Azért ne légy annyira kiakadva rá, nem akart rosszat. És végtére is, még csak huszonhárom éves. Persze, hogy szemtelen, ha az igazát akarja védeni.
Mintha nevetés bujkált volna a hangjában, de, végül is, nem mondott hülyeséget. Mi is ilyenek voltunk.
– Talán igazad van. Jó éjt, Ancsa!
– Sweet dreams, Jellybean!
Csak akkor eszméltem rá, mit is hallottam, amikor a szobámba értem. Percekig alig vettem levegőt, aztán úgy rogytam az ágyra, mint egy politikai fogoly, kínzás után. Sejthettem volna, hogy az anyja áll e mögött. Hát persze, hiszen ő is lehúzott Londonban néhány évet még a 90-es években. Valami tényleg lehet az angol ivóvízben, csak épp nem meddőséget okoz, hanem… De hogy már a saját testvérében sem bízhat az ember…
Úgy tetszett, mindegy már, hogy maradok vagy hazamegyek. Mindenhol én vagyok a nevetség tárgya. Próbáltam sírni, de nem sikerült az sem.
Tizenegy körül Emese kopogott. Nem válaszoltam, de láttam a lenti résen át, hogy az árnyéka lecövekelt az ajtó előtt.
– Bátyó, alszol? Azért még… szeretlek.
A fejemre húztam a paplant, és egy perc múlva hallottam csukódni a szobája ajtaját.
Éjfél elmúlt, mire a legnagyobb súlyok legördültek rólam, és belemormogtam a párnámba.
– Én is szeretlek, te… Jellybean.
Az vigasztalt, hogy másnap legalább eszünk egy jót, és talán még arra a nyavalyás hullámvasútra is felülhetünk a mólón. Vakcináról meg szó se essék, míg Brightonban vagyok. Tényleg gyerek még ő ehhez. Nőtt volna fel a szocializmusban, tudná, hogy nem kell úgy megbízni a hatalomban. Egyébként is: nemde fizikát tanul, és nem virológiát. Mit a francot beszéljek én vele az oltásokról? Majd Irénkével megtárgyaljuk, úgyis megyek hozzá auraporszívózásra a jövő hónapban. Olyankor mindig valahogy a helyükre kerülnek a dolgok, minden értelmesnek, áttekinthetőnek tűnik. Ez az idegen föld meginog az ember lába alatt.
Mintha valóban ringott volna velem az ágy és rájöttem, hogy csakugyan a behallatszik a tengermoraj. Éreztem, ahogy lassan elsimítja a redőket a homlokomon, de még sokáig nem jött álom a szememre.
Ha siettek, este 6-ig még megnézhetitek Rékasi Attila: Itt a vége! című kiállítását a Kispontban. Utána pedig még időben átértek a Cseh Tamás – Csengey Dénes: Mélyrepülés zenés színházi előadásra a Kettőspontba!
Ezúton gratulálunk alkotó tagunknak, Lénárt Attila grafikusművésznek a Hajdú-Bihar megyei Friss Hajtás pályázaton elért eredményéhez, nívódíjához ill. közöljük, hogy szerepel a GADE debreceni jubileumi tárlatán is! Aki tudja nézze meg!
