Gyakorta találkozom a 20. század populáris művészetének elemzéseiben azzal a véleménnyel, miszerint a 60-as évek közepétől a 70-es évek közepéig tartó időszakot olyan jelentős szellemi fellendülés jellemezte, amely azóta is példa nélkül álló dolog, hiába voltak később is kritikai sikerektől hangos hullámhegyek az elmúlt negyven évben. Annyi biztos, hogy megszámlálhatatlanul sok klasszikus alkotás született ekkor minden művészeti ágban, és talán sehol sem nyilvánvalóbb hatású ez a bő évtized, mint a könnyűzenében.
Az ötvenes évek egyszerű, olykor kifejezetten butácska, és pénzszagú zenei világa gyökeresen megváltozott a következő évtized derekára, amihez ugyan nagyban hozzájárult a Beatles és a The Rolling Stones világméretű sikere, ám az átalakulás itt is inkább a földalatti mozgalmakból kezdődött. Olyan zenekarok próbáltak meg kitörni a jófiús slágerek biztonságos világából, mint a The Kinks, a The Who, megjelenik a The Doors költői, kábszer-áztatta pszichedeliája, Eric Clapton a bluest emeli új szintekre, bejön Frank Zappa cinikus, kifordított slágeressége, majd totális zenei elvetemültsége, elindul a Pink Floyd. Mindezek hatására a fent említett két gigasztár banda is magára zárja a stúdiót, hogy minél egyedibb és kísérletezőbb muzsikával próbálja felvenni a versenyt az ifjú titánokkal. Lennonék 1967-es Bors őrmesterével, valamint az első Pink Floyd albummal pedig voltaképp megszületik az a zene, amit jobb híján mai napig is progresszív rocknak hívunk.
Az évtized fordulóján eme irányzat uralja a zenei világot, a tinédzserek hatalmas tömegei otthon nem slágereket üvöltetnek, hanem belemélyednek a komolyabb, összetettebb alkotásokba, a lemezborítókat és szövegeket böngészve. Ez ma már szinte elképzelhetetlen, de akkor bizony az igényesség volt a menő egy ideig. Pink Floyd, King Crimson, ELP, Genesis, Jethro Tull, és végül a Yes – ők a progrock „nagy hatos”-nak is hívott csúcsbandái.
Aztán a hetvenes évek közepén hanyatlásnak indult ez a zenei nirvána, amihez azért az is kellett, hogy az együttesek túlságosan nagy sztárok lettek, ugyanakkor kicsit ki is merültek zeneileg. Nem véletlen, hogy ez az időszak az, amikor feloszlik a King Crimson, Emersonék és a Yes pedig jó pár éves szünetet iktat be. A többiek ugyan továbbra is jól teljesítenek, de legnagyobb klasszikusaikat már megírták. Talán csak a Floyd csillaga ragyog ugyanolyan fényesen.
De nincs mit tenni, a zenei világ gyorsan maga mögött tudja a progresszív dinoszauruszokat, jön a punk és a disco, majd a new wave, ami radikális változást hoz az említett bandák zenéjében. Egyszerűsödés, slágerek, szintetizátorok. Kivétel nélkül mindenki behódol az új hangzásoknak, aztán ki jobban, ki rosszabbul jön ki az újításból.
A Yes is ezt az utat választja, már a ’78-as Tormato albumon is kevésbé fajsúlyos muzsikát nyomnak, aztán a ’80-as Drama albummal, immár megváltozott felállással egy igen érdekes hibrid születik, ami magán viseli a progresszív rock jegyeit is, de a listákat célzó törekvések is nyilvánvalóak. A Yes-kánon nem tartja alap klasszikusnak, de nagyon sokan szeretik ez a lemezt, amolyan titkos favorit, ráadásul az ősrajongók ellenszenvét kiváló mainstream siker még csak ezután jött az „Owner of a Lonely Heart” képében.
És hogy miért is említem a Drama albumot most a 2011-es lemezük kapcsán? Nos azért, mert rengeteg tagcsere után most, 10 évvel az utolsó album, a Magnification után épp a 80-as album felállása zenél Yes néven, annyi különbséggel, hogy az akkori énekes, Trevor Horn, itt most produceri teendőket látott el, az új pacsirta, Benoit David pedig egy Yes-tribute zenekarból érkezett frissítésként a betegeskedő Jon Anderson helyére.
A másik ok a Drama említésére, hogy a kezdő, csaknem 24 perces címadó eposz még valamikor a nyolcvanas évek elején, az említett korong felvételei közben született, és 30 évet pihent a dobozban, hogy aztán toldozgatva-foldozgatva idén napvilágot lásson. Valljuk be, ez már elég is egy jófajta zenei időutazáshoz, mégis, noha erősen érzodik rajta a 80-as évek elejének elektronizálódó, fülbemászó világa, a megszólalás nagyon is élo és modern. A nóta sok-sok hangulatot, remek dallamot rejt, és hossza ellenére sincs tele technikai villogással, inkább 3-4 nagyobb slágertéma tér vissza-vissza időnként. Remek darab, úgy progresszív, hogy észre se vesszük.
A többi dal mellett sem érdemes szó nélkül elmenni: a The Man You Always Wanted Me To Be átlagos témái ugyan nem arattak sikert a különböző Yes fórumokon, és tényleg nem egy nagy durranás, de nekem bejön az álmodozós refrénje valamiért. Hasonló a helyzet a Hour of need balladájával. Az akusztikus gitáros Solitaire is inkább csak kellemes, viszont a szintén 80-as évekbeli ötletekre épülo Life On a Film Set, és a záró, a Drama-t leginkább megidéző, lendületes Into The Storm igazi telitalálat. Persze, mondhatjuk, hogy 10 év alatt kicsit több új muzsikát is össze lehetett volna hozni, de ez a végeredményen nem változtat, ami összességében meggyőző.
A klasszikus éra albumaihoz persze nem hasonlítható, sőt szerintem a Magnification is erősebb volt, ám valahogy kimondottan hallgattatja magát a Fly From Here, és ennél többet nem is kívánhat egy zenész, tehát hosszú kihagyás után egy új Yes lemez, amit büszkén vállalhathat a csapat. És szerintem búcsúzni sem érdemes még tőlük, mert úgy érzem, bőven van ott még, ahonnan ez jött.
