Az előadás utáni képzőművészeti foglalkozás fotója
A 2024. február 3-i Leprikónok átka előadás előtt Formanek Csaba a Kettőspont Színház „atyja”, alkotója, remetéje, házigazdája, műhelyvezetője, ügyvivője, gondnoka, az egybegyűlt közönségtől megkérdezte, ki érzi gyereknek s ki felnőttnek magát. Kézfeltartással jeleztük hovatartozásunkat. Én felnőttnek érzem magam, FELNŐTT FELNŐTT, igen! – emeltem a kezem jó magasra. (gyermeki lelkesedéssel)
Tudom, ismerem, alkalmazom baráti beszélgetéseimben a „valahol belül megmaradni gyermeknek” filozófiáját, pszichológiáját és spirituális jelentőségét is. Mindig vegyül tehát egy kis bánat abba, amikor ennyire határozottan felnőttnek tapasztalom magam. Nekem a gyerekkor nem fennkölt nosztalgia, megvagyon annak is az oka, bár úgy érzem, jócskán túlléptem már a gyerekkori sérelmek dédelgetésének szakaszán. A felnőttléthez társuló belső szabadságérzet, erőim és készségeim birtokbavétele, uralása (na jó, törekvés rá) , az autonómia tágassága, a felelősségtudat éberségre szólító ereje engem valahogy mindig ebbe a „táborba” húz. Azt is hiszem, hogy ez a kettő nem zárja ki egymást. De hogy ez mit jelent pontosan, azt most ezen a felületen nem tudom és nem szeretném kifejteni. Akit érdekel, hívjon el kávézni és fülibe dadogom.
Azt viszont le merem itt is írni, hogy ami Ács Tamás előadása közben történik az emberi lénnyel, az túl van ezeken a szofizmákon.
Vajon mi az, amitől egy hatvanperces egyhelyben tartózkodást még a legkisebb kis hároméves is sikerrel „abszolvál” (pici fészkelődést leszámítva) és ami egy alapvetően gyerekeknek szóló előadás felnőtt nézőjét is székhez szegezi és szinte sértődötten veszi tudomásul, hogy véget ért? Azt gondolom, hogy Tamás pazar előadásán is túl ez a valami az, hogy testtől lelken keresztül szellemig elmerülünk valamiben, ami mindünknek, akit anya szült erre a világra, ismerős és otthonos, ami még a tépázott sorsúaknak is bölcső, kapaszkodó és erőforrás lehet: a nyelv ritmusában!
Volt ma egy posztom arról, hogy járjatok színházba, kiállításra meg ilyenek. Most kiegészítem azzal, hogy olvassatok a gyerekeiteknek (magatoknak) Varródani verseket! Teljesen mindegy, hogy hány éves a kölek. Hogy kibújt-e már az anyaméhből vagy sem. Ha nem érti hogy mi a sztori, sebaj, az a réteg akkor neked szól. De a ritmusos szöveg mondásával mondásával mondásával megadod neki, hogy otthon legyen mindenütt, hogy eligazodjon ott is, ahol nem lehet, úristen, ahol képtelenség eligazodni. Oltsuk be a gyerekeket a nyelv ritmusával és az apokalipszis lovait is megülik majd.
Nem tudom, hogy lesz-e még Leprikónok a Kettőspontban, de ha lesz, szólok! Aztán elgyertek ám.
Egy pályázati lehetőséget ajánlunk íróknak, fotósoknak, festőknek, szobrászoknak, műkritikusoknak publikálási lehetőségre tematikánkhoz illeszkedően, minden művészeti ágban.
A 2024 során beérkezett alkotásokat, szakértő zsűri választása alapján minden művészeti ágban az év FakTúra publikációja díjjal tüntetjük ki, melyhez oklevél és művészeti ajándékcsomag is átadásra kerül.
A pályamunkákat a fakturafolyoirat@gmail.com címre várjuk folyamatosan!
Nagyon régen, 2018 szeptembere óta futó bábelőadáson vettünk részt ma délelőtt, ami önmagában is újra csodálatos élmény volt, de attól, hogy Karsai György klasszika-filológus, színháztörténész osztja meg az előadás után az Odüsszeiához kapcsolódó érdekességeket, attól még nagyobb teljességérzettel távoztunk a színházból. Fantasztikus látni, hogy egy lassan hat éve futó előadásra ennyien kíváncsiak, és, hogy a produkció ennyire friss. A színészek hatalmas játékkedvvel mesélték el nekünk a történetet, a szünetben Spilák Lajos még egy rögtönzött bemutatót is tartott a beosonóknak az előadásban játszó hangszerekkel.
Karsai György olyan motívumokra hívta föl a figyelmünket, mint a kitett gyerek toposza, hosszasan és érdekfeszítően elemezte nekünk Odüsszeusz és fiai, Télemakhosz és Télegonosz kapcsolatát. Végigmentünk Odüsszeusz és a nők kapcsolatán, különösen Kirké és Kalüpszó alakján, nagy kedvet kaptunk, hogy az új információk tükrében újraolvassuk az eposz V. énekét.
Legközelebb február 11-én részesülhetnek a szerencsések az élményből a Stúdió k másik ógörög témájú előadása, A rettentő görög vitéz, kapcsán.
Berta Ninettel a Stúdió K Színház technikusával, fénytervezőjével és az Apertúra – a Perpetuum Manufaktúra közönségszervezőjével és gazdasági vezetőjével beszélgettünk a két társulat előadásairól, a fények varázslatos világáról és praktikus részleteiről, közönségszervezésről és rengeteg mindenről. Hallgassátok meg ezen a linken:
Kritika a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak „A nagy zabálás” című pályázati tárlatáról
Ivády Holli alkotása
Attól, hogy az egyetem patinás Barcsay terme zsúfolásig megtelt, még lehetne nem tetsző egy ott megrendezett kiállítás, de a „Nagy zabálás” esetében szó sincs erről! Kíváncsisággal mentem, nagy élményekkel távoztam. Erőssége a tárlatnak, hogy úgy a „klasszikus” mint a modern kifejezési képzőművészeti formák megmutatják útjaikat. Kellemes volt a felismerés: noha hallgatókról, pályakezdő fiatalokról, tizennyolc életévükön épp csak túllépő művésznövendékekről beszélünk, a kitett képek láttán érett, komoly kvalitásokat villantó alkotókat ismerhettem meg.
A két kisebb teremben a legmodernebb tendenciákat idéző kortárs művészet volt jelen, míg a nagyteremben a „klasszikusabb” képvilág, grafika, festészet volt domináns. Kezdjük a modernitásnál. A sötétbe burkolózó leghátsó kiállítótér az intermédia, médiaművészet barlangja lett, a sarokban két végtelenített videómunkával, melyek a kiállítás vezérgondolatára reflektálnak. Az egyiken egy a falánkság oltárán feláldozott sertés perzselését láthattuk. Nekem kissé túl dokumentarista stílusban készült ez a videó, több kreativitást vártam volna. A tényszerűség lehet koncepció és nem kell mindig nagy hatásokra törni, sőt! Itt mégis egyfajta „ez csak úgy megtörtént” érzetem volt.
A középső terem konceptuálisabb alapon közelített a tárlat tematikájához, bár ez a meglátásom néhány mű esetében vitatható, illetve nézőpont kérdése. Ivády Holli képzőművész Innards/Belsőségek című munkája kronológiailag „visszafelé” vezet be a sötét terembe, ahol a fent említett sarokban elhelyezett monitoron futó, a disznósors kilátástalanságát ábrázoló perzseléses videón a lélekvesztés vége, a tor nyitánya látható. Azonban Ivády nem dokumentálni inkább elgondolkodtatni akart alkotásával: a falfelületre is installált, térbe komponált, anyagtalanított és szagtalanított disznóbelek „Hello Kitty-s” rózsaszíne a szűrrealitás irányába tolja a természete okán meglehetősen bizarr, már-már banális témát.
Meglepő módon e banalitás ellenére sikerült „esztétikát” csempésznie a progresszív kompozícióba; nekem első látásra nagymamáim pamutgombolyagai villantak be a színek és formák miatt. Aztán jobban fókuszálva, lokalizálva a bélszerűséget, József Attila szerelmi lírájának profán vonatkozásai sejlettek fel. Szarka Boglárka Hús szigetei aligha büntetésből lettek sarokba állítva, de ha ez szimbolikus helyválasztás volt részéről, akkor az a földgolyópusztító, húsevő, urambocsá’ zabáló emberre kimért morális ítéletként volt értelmezhető. Plasztikus, realitásba is hajló fizikai megvalósítás jellemzi.
A nagyterem közepén egy fiktív zabálás megmaradt attribútumaira utalóan hosszú terített asztal fogadta a látogatót – installáció formájában. A térelem jól vezette fel a falakon bemutatott – szinte kivétel nélkül -figyelemre méltó műalkotásokat. Kezdem az egyik kedvencemmel (ha ennyi személyesség megengedhető). Lakó Dorka „Asztalnál” című kollográfiájával, ami a kiforrottságával, magas esztétikai művészeti színvonalával emelkedett ki a többi közül. Megjegyzem, az e kiállításon szereplő művészek mindegyike nagyon magas szakmai és művészeti jártasságot mutat.
Szécsi Ödön munkáival nem először találkoztam, már felvételi munkáinak láttán is megbizonyosodtam a tehetségéről, és most örömmel konstatáltam, hogy továbbra is jó úton jár, markánsak a festményei, érezhető a formabiztossága, egyedi, karakteres stílusjegyei a legjobbakat sejtetik. „Részegek” című munkáját emelném ki kritikámban. Ha nagy zabálásra, konkrétan disznótorokra gondolok, a sertéslét megrázkódtatásai után hamar a részeg férfiak képe villan fel. Máris a társadalomkritika egy újabb felütésénél tartunk, ez a munka is árnyalja a képet. Ödönnek sikerül minden „jellemzőt” sűrítenie amit elvárunk egy műalkotással szemben, magas esztétikai minősége az anyagon túlmutatás képességét mutatja miközben érzéseket vált ki szemlélőjéből.
Figyelemre méltóak Bálint-Norbert László festőiséggel megalkotott, a feldarabolt sertések részleteit ábrázoló, azokat az örökkévalóságnak átadó torzói. Az állatoknak az emberi önzésből lelt halálát a Barcsay terem fenségességével oldja, a közös tematikát ezzel egy még nemesebb dimenzióba emeli.
Kovács Lili azonosíthatatlan alakjai, arcai mindannyiunk közös felelősségét vetik fel, úgy a mértéktelen fogyasztás, mint -messzebb tekintve – az ipari állattartás vonatkozásaiban.
A fiatal művészek eredetileg a kisebb méretű „kamara” jellegű aulában állítottak volna ki, de összefogva a Nagy zabálás koncepciójával megpályázták a – nemcsak nevében – patinásabb Barcsay galériát és nyertek. Jól döntöttek, mert így a „jelentősége” is nagyobb lett a tárlatnak, többen felfigyeltek rá, nagyobb „rangot” kapott. Azt gondolom, mi látogatók is nyertünk, mert egy nagyobb lélegzetű, technikailag és gondolatilag is összetettebb kiállítást láthattunk. A figyelemfelkeltő cím minden bizonnyal sok nézőt hozott, de a hivatásos pályára készülő alkotók esetében nélkülözhetőek az ilyen marketing-fogások. Nem, sőt! Az ilyesmi persze visszaüthet, ha nincs a cím mögött tartalom, itt azonban erről szó nincs, sőt nagyon is a tartalom dominál.
Az utóbbi néhány évtizedben érte kritika a képző kicsit bedohosodni látszó falait. Szándékosan nem „levegőjét” írtam, mert a jó „emberanyag” (mesterek növendékek) nem engedte a nívót lezuhanni, még ha néha egyesek véleménye szerint lehettek is vakvágányok. Mintha kicsit megállt volna az idő az intézmény körül -mondták a kétkedők- például a MOME-hez viszonyítva, ahol minden trendinek, fancynek látszik. Azt hiszem az általam is mélyen tisztelt Barcsay mester örömmel látná, hogy a képzőn újra feléledt a szél, „új idők új dalaival”, melyek most a róla elnevezett teremben „csendülnek fel”.
Mindenképp ajánlom, hogy nézzék meg ezt a kiállítást, és ha véleményük van, írják meg a FakTúra folyóiratnak.
Szarka Boglárka alkotása
Lakó Dorka alkotása
Szécsi Ödön alkotása
Bálint-Norbert László alkotása
Kovács Lili alkotásai
(A fényképeket és műtárgy reprodukciókat Rékasi Attila készítette, minden jog fenntartava!)
Az Apertúra még k2 korában indította el havi rendszerességgel jelentkező hírszínházi sorozatát, láthattuk őket a Stúdió K-ban, a Katona József Színházban és a MU Színházban. Hosszabb szünet után a február 3-ai volt az első Cucli előadás, immár a Csányi utcában, a társulat állandó játszóhelyén. De mi is ez a hírszínház, és miért érdemes vadászi a HírHalász Program alkalmaira?
Egy aznapi hír kiválasztása után az írók – ez esetben Benkó Bence, Király Dániel és Zilahy Anna – egy nap és egy éjszaka alatt megírnak a hírhez kapcsolódva egy darabot. Másnap reggel a színészek az olvasópróbán szembesülnek ezzel, kitalálják a jelmezeket, díszletet, fényezést, hangot. Próbálnak, amíg lehet, míg este 18:45-kor a meglepetésekre fogékony közönségnek egyetlen egyszer eljátsszák a produktumot. Hogy a társulat még jobban megnehezítse a saját dolgát, és fokozza a meglepetés-faktort, mindig hívnak egy olyan közreműködőt, aki nem tagja a társulatnak, így azt is érdemes figyelni, hogyan lényegülnek át a meghívott vendégek apertúrás színésszé. Ezen az estén Pokorny Liának és Baranyi Emmának jutott ez a feladat.
Fotó: Benkó Tibor
Az alkotók: Formán Bálint, Benkó Bence, Király Dániel, Bán Bálint, Berta Ninett, Borsányi Dániel, Baranyi Emma, Pokorny Lia, Urbán Richárd, Papp Letícia, Zilahy Anna
Mi általában sokat készülünk egy-egy előadásra, elolvassuk a forrásművet, utána nézünk az alkotóknak, interjúkat, kritikákat olvasunk, rákeresünk régebbi előadásokra. Kifejezetten izgalmas néha zsákbamacskát venni, izgatottan várni, mi szólította meg az írókat, milyen őrült ötletek születtek másfél nap alatt. A Cucli kifejezetten exkluzív program, olyan színházi csemege, amit egyetlen egyszer lehet megkóstolni. Azért is izgalmas ez a forma, mert jól nyomon követhető rajta egy színdarab születése. A kezdő ötlettől a központi metafora megszületésén át a burjánzó asszociációs láncok végpontjáig. Mindemellett igazi örömjáték, ahol a színészek még egymást és önmagukat is meglepik egy-egy utolsó pillanatban bevetett ötlettel, poénnal.
A Biztosíték című előadás kiindulópontja Mészáros Lőrinc tegnapi interjúja a Nemzeti Sportban:
„Szerintem az akadémiánk névadója, Öcsi bácsi is nagyon büszke lenne ránk, remélem, elégedetten látja föntről, hogy a Puskás Akadémián a régió legmodernebb, legjobban felszerelt futballközpontja épült ki…”
Formán Bálint a felcsúti kultúr független színészből lett mindenese meséli el nekünk a felcsúti csoda történetét. Puskás Ferenc (Borsányi Dániel) ellátogat a mennyek országából Felcsútra. A jeles eseményt angyali üdvözlet adja tudtául a polgármesterasszonynak, Malaszt Ritának (Pokorny Lia). És innentől elszabadul az őrület. A polgármester, aki jobban fél a falu és az ország potentátjaitól, mint a mennyek haragjától mintegy 20 perce van megszervezni a a földre látogató fogadását. Tanítani kéne azt az inkompetenciát, szervilitást és arroganciát, amivel titkárnőjét és a mindenest ugráltatja, miközben folyamatosan magát fényezi. Urbán Richárd cserekapus-tanulóként, Király Dániel a helyi értelmiség több képviselőjeként és óvodásként vesz részt a műsorban. Bán Bálint iskolaigazgatóból lett villanyszerelőként téblábol a színen. Egészen addig felhőtlenül kacarászunk közállapotaink bornírtságán, míg ki nem derül a mennyei küldött földre szállásának valódi oka, melyhez egy másik tegnapi hí szolgált okul. Magyarország olyannyira menthetetlen, hogy még a mennyben is kiverte a biztosítékot, nem csak erre az országra borul áthatolhatatlan sötétség, de a tetteink annyira égbe kiáltóak, hogy menny is elsötétül tőle. Aki nem hiszi, olvassa el a hírt:
Több műfaj jó érzékű keresztezése lett a Biztosíték. Az énekes betétek miatt Benkó Bence felvezető szövegében az első Cucli-musical-nek titulálta, és valóban, még a nyílt színi taps sem maradt el Urbán Richárd és Formán Bálint fergeteges Himnusz-adaptációja után. Mi azt csodáltuk, hogy hogyan is lehet egy alapvetően újságírói műfajt, a publicisztikát színpadra állítani. Friss, aktuális, átszövik az utalások a közelmúlt történéseire, olyan szubjektív hírmagyarázat, amit minden közéleti lapnak csak kívánni tudunk.
Legközelebb március 8-án lesz Cucli, attól tartunk, akkor is lesz alapanyag bőven.
Ezekben a pillanatokban nyílik a Mamű Galériában egy izgalmas csoportos kiállítás, Lázgörbe címmel, mi már láttuk nagyon ajánljuk a megtekintését, az anyag szerintünk vegyes, mind tematika, mind minőség szempontjából, látogassanak el a tárlatra és gondolják át egyetértenek e velünk, mindaddig is közreadunk néhány izgalmas munka a tárlatról.
RANDOM VI. – LÁZGÖRBE / FEVER CURVE / RANDOM VI 2024.02.02. -02.23.
KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK / EXHIBITING ARTISTS: ANTAL Malvina | BARTUS Ferenc | BÁCS Emese | BODOR Anikó | DARADICS Árpád | DÉR Virág | ELEKES Károly | FEKETE Tibor | GESZTELYI NAGY Zsuzsa | GULYÁS Andrea Katalin | GYENES Zsolt | GYŐRFFY Sándor | HERMANN Zoltán | HOLLÓ István | KACSÓ Fugecu | KOROKNAI Zsolt | LOSONCZY Béla | LŐRINCZ Emőke | LUCZA Zsigmond | MAROS Lili | NAGY Árpád Pika | NAGY Zopán | NAYG István | NÉMETH Róbert | OCSKAY László Doky | PAPP Ildikó | PETŐ Hunor | POKORNY Attila | RÉVÉSZ Ákos | SEBESTYÉN Zoltán | SZIGETI Csongor | SZITÁS Bernadett | TASKOVICS Éva | TORÓ Annamari | ZAKARIÁS István | ZIRCZI Judit
MEGNYITÓ / OPENING: 2024. február 2. 19.00 / 2 February 2024, 7 pm
A Bartók 1 Galériában bemutatott művésztelepi anyag meglátásom szerint a magyarországi, sőt akár a kárpátmedencei vagy európai (bár utóbbira kicsit kevesebb a rálátásom), de akár világszinten is megállja a helyét. Professzionális művészek átgondolt munkáit tekintheti meg az érdeklődő közönség. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan országban élhetek, ahol nem csak „dudva és muhar” terem, hanem színvonalas tárgyalkotó művészet is. Ezen a kiállításon senki ne számítson bizonytalan útkeresésre, hiszen itt még az „újonc” is belesimul a mezőnybe, ami a határozottságot illeti. Az az apró hullám, kicsiny rezgés, amit érezhetünk művei kapcsán, mint „enyhe zavart az erőtérben”, elfogadható ilyen esetben, amikor az embernek környezetéből kilépve kell megmutatnia tehetségét. A teret Drabik Tamás nagyméretű fej torzója uralja, mondhatni felüt, leüt. E munka el- és befogadása talán ízlés, hozzáértés és előműveltség függvénye is, ám ami borítékolható: reakció nélkül nem hagy bennünket. Ne higgyük azonban, hogy Tamás e reakció kiváltása céljából készít ennyire kendőzetlen alkotásokat, amik messze nem a „köztéri szépségideál” esztétikumával hatnak. Azért készíti őket, mert autonóm szobrász, ami pedig az én olvasatomban a jó szobrász elengedhetetlen ismérve. Abban mutatkozik ez meg, ahogyan az anyaggal dolgozik, vizsgálja, gyűri, és – ami számomra még fontosabb-, hogy szellemi síkon legalább annyira megdolgozza anyagát, mint fizikailag. Hiteles, nem akar hazudni, más lenni, mint ami. E hitelesség elmondható a tárlat többi alkotójáról is. A Drabikkal való „megküzdésben” egy cyber amazon figura segít minket. Bár Retkes Maté szobrászművész lovon ülő figurájának nemét nem tudnám megmondani – tekintettel űrhajós szkafander öltözékére -, de arra gondoltam, a tárlat plasztikusabb bemutatásának okán Drabik maszkulinságát az amazonnal jobban feloldhatom. Tamás szögletes formálását lírai finomsággal oldja Máté kerekded vonalvezetése. Első látásra nem is Retkes munkára tippeltem volna a műtárgy láttán, annyira újszerű volt számomra ez a formálás, úgy méretben, mint anyagban, színben, valamint geometrikusabb, ikonszerűbb formavilágában. Szabó Zoltán mitikus figurái az emberiség örök kérdéseire keresik a választ. Milyen lény az ember? Valóban a küzdés volna az egyetlen útja? Túlléphetünk-e a saját árnyékunkon? Ha túloz a kritikus, akkor mondjuk azt: „csak” állnak a posztamensen és gipszbe fagyasztják a hétköznapi küzdelmeinket. Bajári Zsolt munkáival most találkoztam először – köszönöm Sándorfalva! – s teljesen világos, miért hívták maguk közé a többiek. Kísérletező, karakteres művész, akár a társai. Betonból készült munkája engem igencsak zavarba hozott. Ha az anyaggal való kísérletezés lényege az volt, hogy a beton papír érzetet keltsen, örömmel üzenem: nekem átjött! Nem valószínű, hogy ez volt a művész célja, egyszerűen arról lehet szó, a szobrászat ilyen: anyagközpontú. Bennem ezt az érzetet keltette, más szemlélőben talán ez így fel sem merülne. Egy biztos: Bajári hagyott helyet az asszociációnak.
Drabik Tamás alkotása
Ezen a kiállításon a falat a festmények uralják. Ha nem nézi a látogató a képaláírásokat, akkor is érzi a táblaképekről a női energiát. Nemcsak a témaválasztás miatt, hanem a kisugárzás okán is. Harmóniára törekvés, az otthon, a család világa sejlik, ám ebből a toposzból, mint gomba a fatörzsből akar kitörni Kusnyár Evelin, ami szürreáliái révén sikerül is neki. A kérdés, amit felvet: kitörhetünk-e hétköznapi szerepeinkből, miközben meg is maradunk bennük? Vágyaink vannak, értelmet szeretnénk adni az életünknek, s közben kortárs képzőművészek maradunk akkor is, ha történetesen nőnek születtünk és gyermekeink vannak, boldogok vagyunk. Kötelező vajon minduntalan a „kardunkba dőlni”? Szélsőségekben, végletekben gondolkodhatunk csupán, erre predesztinál minket az ún. művészlét? Evelinnek igaza van, nem kötelező, de véleményem szerint csak az úszhatja meg a kérdésfeltevés konfliktusát, aki a mérleg másik serpenyőjébe belerakja az ellensúlyt, vagyis ad valami olyat, ami a dráma hiányát ellensúlyozza. Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik Csanálosi Mária is. Ő sem a dráma oldaláról közelített jelen munkáiban a művészet kérdéseihez, de miért is tette volna Sándorfalván, a nyár kellős közepén, vélhetően vidám és boldog szobrászok flexszólói között? Szobabelsőket, lakásrészleteket ábrázoló akvarelljei szép jövőt sejtetnek. Úgy vélem, Csanálosi jó műhelybe került, hiszen ezen a telepen mindenki fontos, mindenki munkáját becsülik. Németh Csabával és műveivel is most találkoztam először, bár a munkáiban mutatkozó humánkontinuitást tekintve úgy is fogalmazhatnék: „előző életeinkben” korábban is találkozhattunk már. Ez az időtlen ismerősség érzés, amit „őserőként” szoktam definiálni, körüllengi Németh produktumait. Emberi, elemi és egyetemes. Figurái túlmutatnak az anyagon, kiragadnak térből és időből.
Kusnyár Eveline alkotása
Az összképet tekintve leszögezhetjük, hogy ez a művész társaság nem a véletlen játékaként került közös térbe, legyen ez alkotói erőtér, vagy kiállítótér. Dolguk van egymással, akár még azt is érezhetjük, inspirálják egymást. Hivatásos művészeknél az egymásra hatás nem mindig olyan egyértelműen jelentkező, mint a műkedvelők vagy a még útkeresők esetében, itt tehát csak sejthetjük az inspirációt, s nem tudhatjuk biztosan, hogy nem párhuzamos utakon jutottak-e ugyanoda. Ilyesmire példa bőven akad, vegyük csak a technológia világából Talbot és Daguerre mesterek esetét, akik ugyanabban az időben egymástól földrajzilag is elkülönülve fedezték fel a fényképezést.
Csanálosi Mária alkotása
A műelemzést zárva engedjen meg az olvasó egy nem feltétlenül kritikai írásba való személyes észrevételt, ami csak áttételesen kapcsolódik az alkotásokhoz, de egy művésztelepi miliő érzékeltetésére talán alkalmas. Arról akarok megemlékezni, hogy túlmutatva az egyértelmű célon, miszerint azért gyűlünk össze ezeken a jeles alkalmakkor, hogy megismerkedjünk személyesen az alkotókkal, műveikkel, mindezeken túl tehát én úgy érzem, egy jó művésztelep esetében ugyanolyan fontosak azok az Angyalok, akik törődnek velünk, kedveskednek nekünk, ettől érezzük otthonosan magunkat. Ezúton köszönöm Máté feleségének a dínós megnyitó sütiket, és visszagondolva saját bajai művésztelepi napjaimra, Kovács N. Zitának feledhetetlen pogácsáit, a szeretet ezen finom megnyilvánulásait!
Végezetül kérem látogassanak el a Bartók 1 Galériába, döntsék el Önök, megfelel-e a valóságnak, amit e sorok írója a művek befogadása közben megfogalmazott. Merüljenek el a kortárs képzőművészet szerintem jelentős alkotóinak legújabb telepi munkáiban és ha kedvükből, idejükből telik, öntsék szavakba saját gondolataikat, a FakTúra művészeti folyóirat mindig nagy örömmel publikálja azokat.
