Cseri Gyöngyi fuvolaművész, művésztanár meghívására tartott a derecskei AMI-ban előadást a neves művészünk, akinek sikerült megújítania a fuvolajáték technikáját bravúros egyedi hangzásvilágot alakítva ki.
Hírek
Slash – Slash (2010)
Illusztrácó: Rékasi Attila
Még jól emlékszem, hogy egyáltalán nem szerettem a Guns ‘n Rosest. Túl durva, túl nyers, a tagok meg bunkónak, agresszívnek tűntek a Paradise City klippjében. Tizenegy voltam, és a mikulásnapi ajándékozás során az egyik osztálytársamtól naná, hogy az Appetite For Destruction-t kaptam, amolyan nevelő célzattal. Becsületemre legyen mondva, legalább kétszer legyűrtem otthon, egy-két rész még tetszett is, aztán egy sértődés miatt visszaadtam az illetőnek. Snitt, ugrás ’91 nyarára: 14 vagyok, nagy az izgalom, láttuk a T2 trailerét a tv-ben (minden esti reklámblokkban lenyomták), tuti megnézzük a moziban, már elég nagy vagyok hozzá, hiába korhatáros. Az MTV-n meg persze ezerrel dübörög a You Could Be Mine, de nem jön be, mindig lehalkítom, csak a filmbejátszások érdekelnek a klippben. Hiába, akkor épp az első – és utolsó – rapkorszakomat élem (a Kylie Minogue, Michael Jackson rajongás után). Aztán néhányszor véletlenül marad a hang, és azon kapom magam, hogy kezdem dúdolgatni a dallamot, és hamarosan már bömböltetem, ha látom valahol. Kritikai érzék bekapcs, sok műanyag szemét ki, kisrocker korszak indul. Anyám meg mindig átkiabál, ha épp Guns megy valamelyik csatornán. 90-es évek eleje, változik a rockvilág, sok izgalmas, eredeti zene, talán a rock utolsó aranykora, ebbe csöppenek bele. Naná, hogy király!
Megint ugrunk: 2010, pár száz lemezzel később. Az ízlésem jócskán kiszélesedett, hol van már a Guns-polós korszakom, meg az amibenszintivanazgáz hozzáállás. Mégis felfigyelek, mikor a volt Guns-tagok, vagy épp az „Axl és a többiek” megjelentetnek valamit. Hiába, első szerelem. Most Slash volt a soros, és ha nem is rágom tövig a körmöm, jóleső várakozással teszem be a cd-t a lejátszóba.
Szerencsére nem vártam gunsos muzsikát a változatos énekesgárda miatt, így a dögös, modern Ghost le is vesz egyből a lábamról, meg hát Astbury (The Cult) hangja még mindig ász. Ozzy nótájával később sikerül megbarátkozni, pedig elég sabbath-os, valahol úgy a Sabotage környékéről. Aztán jön a meglepetés: a Black Eyed Peas pacsirta, Fergie olyan döggel vezeti elő a Beautiful Dangerous-t hogy nem is nagyon értem mit keres még abban a gagyi ugra-bugra izében. Abba’ van a pénz, azért. Mindegy.
Tehát már a felvezetés is király, pedig még csak most jön Myles Kennedy nótája – mit mondjak, nem véletlen, hogy végül őt kérte fel a cilinderes a turnéra, hangjában ott van Robert Plant és Chris Cornell, de persze saját stílusban. Ha már Cornell, következőnek ő jön, és bár alig ismerni fel a hangját ezzel a falsetto-val, libabőrös dallamokat hoz.
És így tovább, végig, igaz az album második fele leheletnyivel kevésbé karakteres. Jó nóták váltakoznak szuper nótákkal, itt van Lemmy papa, Kid Rock, sőt még Iggy Pop is. A legtöbb nótánál érzek egy afféle kortalanságot, mindenféle trendek fölött állást, pedig nagyon változatos a felhozatal. Az tuti, hogy 90-es években iszonyú nagyon ütött volna ez a zeneanyag, bár így is az év egyik sikerlemeze, (még ha ez manapság nem is jelent már arany- és platinalemezeket), igazi rock-házibuliba való cucc.
Kreativitása teljében van az öreg boglyashajú, könnyedén pipálta le a Chinese Democracy-t, ezek után nem sírok a klasszikus Guns-reunionért. Viszont máris várom a következő Slash-lemezt, ha minden igaz, végig Myles Kennedy-vel a mikrofon mögött.
Steven Wilson – Grace for Drowning
Illusztráció: Rékasi Attila
A múltkori Yes-kritikában a 60-as, 70-es éveket emlegettem, mint különösen kreatív művészeti időszakot, különösen a rockzenét illetőleg. Való igaz, hogy legendás zenekarok tucatszám adtak ki korszakalkotó albumokat, amik akkor egy kivételesen fogékony közegbe cseppentek. A progresszív rock aranykora szerencsére nem múlt el nyomtalanul: a 90-es évekre szárba szökött a Yes, Genesis, Pink Floyd és még sok más zenekar által elültetett mag.
Az új hullám zászlóshajói közt a legnépszerűbbek a The Flower Kings, a Spock’s Beard valamint a Porcupine Tree voltak. Utóbbi zenekar páratlan atmosztférájú lemezeket jelentetett meg a 90-es években, a korai Pink Floyd pszichedeliája találkozott a Radiohead melankóliájával, de az elszállósabb tánczenék és a kemény rock is a csapat eszköztárához tartoztak. A 2000-es évek elejétől aztán bekeményítettek, ezáltal egyre nagyobb hírnévre tettek szert, de a hangulati többlet szerencsére megmaradt. Nem túlzás állítani, hogy remekművek sorát tették le az asztalra, (Lightbulb Sun, In Absentia, Deadwing, Fear of a Blank Planet) nem mellesleg olyan hangzással, amilyenről a legtöbb banda még csak álmodni se szokott. A banda zenei agytrösztje, producere, egyben cikkünk tárgyának szerzője: Steven Wilson.
Noha a Porcupine Tree muzsikája sokat változott a kezdetektől fogva, az utóbbi néhány album egy jól meghatározható irányt követett, amitől a főnök egyre szűkebbnek érezte az alkotói mozgásterét. Így a Tree most pihenőpályán van, ám nem maradunk hoppon, a Grace for Drowning azóta már a második szólólemeze Wilsonnak, és a kanyarban van a harmadik is. Míg az első, Insurgentes című munkája még magán viseli az anyabanda stílusjegyeit, a Grace-en sikerült eléggé elrugaszkodnia mindattól, amit eddig csinált.
Steven egész egyszerűen visszatért a forráshoz, oda, ahol minden elkezdődött, azaz a késői hatvanas, korai hetvenes évekbe. Ám ahelyett, hogy készített volna egy a korszakra jellemző lemezt, csupán azt a kompromisszumoktól mentes alkotói szabadságot vette át, amit a 70-es évek végétől egyre inkább kiszorított az üzleti szemlélet. Célját maradéktalanul megvalósította: ritkán születik manapság eféle művészalbum, ami teljesen fittyet hány a közízlésre, vagy ilyen-olyan marketing szempontokra. Alighanem a PT rajongóknak is feladja a leckét ez a kísérletező anyag, bár Steven jellegzetes hangja és dallamvilága elegendő kapaszkodót nyújt.
Már a címe (Ima a fuldokláshoz) elárulja, hogy nem délutáni piknikhez való, kedélyes sanzongyűjteményről van szó. Hihetetlen mélységeket jár be a zene: olyan helyekről hoz fel érzéseket, hangulatokat, amiknek a létezéséről sem tudtam, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Fuldoklásról szerencsére szó sincs, hossza és fajsúlyossága ellenére meglepően gördülékeny muzsika, köszönhetően olyan közérthetőbb daloknak, mint a Deform To Form a Star, a Postcard, vagy az igézően gyönyörű Belle de Jour. A hosszabb tételekben viszont tényleg nem fukarkodnak a hangokkal. Különösen igaz ez a 23 perces, teljesen elborult Raider II-re. Ezután tényleg megkönnyebbülés a záró Like a dust I have cleared from my eye éteri lebegése.
Wilson hihetetlen zenészgárdát toborzott ehhez a produkcióhoz, és hagyja is őket kibontakozni, nem próbálja a megmozdulásaikat négy vagy nyolc ütembe sűríteni. Tény, hogy sokszor megszalad a szólisták keze, ám valahogy mégsem unalmasak ezek a részek, inkább kisebb utazások egy nagyobban. Persze olyan vendégmuzsikusoktól, mint Robert Fripp (King Crimson) Alex Lifeson (Rush) nem is várnánk rosszabbat. Megannyi hangszer színesíti az összképet: fuvola, szaxofon, klarinét, zongora, sőt vonósok is szerepelnek.
Széles érzelmi spektrumot fog át az album egésze, ám alapvetően befelé forduló, és szomorú, talán a legszemélyesebb, amit Wilson valaha akotott. Az interjúkban előszeretettel használta a spirituális szót, amit én roppant elcsépeltnek érzek, ám ha valami, a Grace tényleg képes egy lélekcsupaszító utazásra vinni bárkit, aki képes átadni magát neki. Odafigyelést igényel, de ha a hosszú jazzes szólók alatt elkalandozunk, az sem baj, valahogy mégis benne sodródunk öntudatlanul, hogy aztán a következő hangsúlyosabb téma kétszer olyan hatásos legyen. Nem könnyű szórakozás, de felemelő, egyszersmind hátborzongató élmény, ami után egy kicsit másnak látjuk a világot. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Igazibbnak.
Steve Lukather – Transition
Illusztráció: Rékasi Attila
Ha azt mondom: Steve Lukather, a többség csak néz ki a fejéből bambán. Ha azt mondom: Toto, akkor a harmincasok bizonytalanul bólogatnak. Ha azt mondom: Africa (avagy Rosanna, netán Hold the line) akkor persze rögtön: Jaaaa! Hát azt ismerem! Való igaz, hogy a Toto-t a 90-es évek óta elkerüli a médiafigyelem, különösen Angliában és az USA-ban, pedig sose voltak hajbanda, hogy a feltámadó alternatív zene esküdt ellenségei legyenek, a zenéjükben pedig továbbra is meg volt a siker záloga. Egy rövid időre fel is oszlottak, de már újra vannak, tavaly Budapesten is jártak, és óriási bulit csináltak. Lukather, a csapatfőnök már egyenesen hazajár hozzánk, idén is jön új albumát bemutatni az A38-ra.
Az örökmozgó gitárhős játékát egyébként valószínűleg az is hallhatta, aki még életében nem találkozott egyetlen Toto szerzeménnyel sem. Michael Jackson Off the Wall-ján például ő szolgáltatta a funky-s alapokat a fényre fehéredő Mikey alá, de játszott Donna Summerrel, Richard Marx-szal, és egy seregnyi popsztárral. Ugyanakkor a fúziós jazz-ben is otthon van, ahogy jószerivel bármilyen stílusban. Nem a legtechnikásabb gitáros, de az egyik legsokoldalúbb.
Az utolsó Toto (Falling in Between, 2006) már jó rég volt, hál’istennel Luke azóta is folyamatosan jelentkezik jobbnál jobb eresztésekkel, melyek nem térnek el különösebben a késői Toto stílusától. Ebben a jazz-es elemekkel tarkított, fanyarul szentimentális pop-rockban kevesen alkotnak ilyen minőségben, manapság meg különösen hiánypótló ez a muzsika. A kilenc dalból legalább négyet nyugodtan játszhatna a rádió, de a többi is fogós. Szerintem Luke bátyó akkor is fülbemászó melódiákat írna, ha direkt az ellenkezőjére törekedne.
Az előző album, az All’s weel that ends well valamivel tüskésebb, rockosabb volt, több instrumentális résszel. Akkor a magánéleti válsága erősen rányomta a bélyegét a zenére, most viszont már jóval bizakodóbb hangvétel, ahogy a cím sugallja: egyfajta átmenet a sötétségből a fénybe. Luke elmondása szerint megszabadult démonaitól, valamint káros szokásaitól, és sokkal jobban érzi magát, mint pár éve. Ez persze nem jelent felszabadult örömhimnuszokat, sokkal inkább a mondanivaló letisztulását, ami magával hozott némi melankóliát, így a rockos momentumok most háttérbe szorultak. Egy popba ágyazott blueslemez a Transition, éjszakai autókázáshoz épp megfelelő. Különösen a névtelenség mögé bújó internetes gyűlölethuszárokat ostorozó Creep Motel tetszik, de a Last Man Standing is király azzal az „elhajtok a naplementébe” érzéssel. Az élénkebb Do I stand alone-ban az amcsi kormányt osztja egy kicsit, hogy mindenki örüljön, a címadóban pedig nekiereszti zenészeit néhány fergeteges jazz-es futamnak. A bluesos Rest of the World-nél Ritchie Sambora (Bon Jovi) szóló dolgai jutottak eszembe, és itt tűnik fel igazán, hogy mennyit fejlődött Luke hangja az utóbbi időben.
Semmi újdonsággal nem szolgál a Transition, de akár csak elődei, hamar hozzá tud nőni az emberhez. Egy idősödő ex-rocksztár őszinte gondolatai, melyek mindig számíthatnak egy maroknyi zenerajongó érdeklődésére szerte a világon. Találkozunk a hajón!
Filmzenék komolyan
Nagyszabású filmzenés koncerttel zárják az évet a Kodály Filharmonikusok a Kodály Kórussal és 3 vendégsztárral, Náray Erikával, Szabó Dáviddal és Vágó Bernadettel. Műsoron többek között A profi, a Volt egyszer egy vadnyugat, a Titanic, a Harry Potter, a Több mint testőr, a Csillagok háborúja, valamint sok más nagysikerű mozi zenéje és Oscar-díjas dala!
forrás: zeneoskola.webleg.hu
Kodály Filharmonikusok Debrecen
A Kodály Filharmónia Debrecen igazgatója és művészeti vezetője Somogyi-Tóth Dániellel Puccini Bohéméletével debütál zeneigazgatóként és karmesterként a Csokonai Színházban.
forrás: zeneoskola.webleg.hu
Ákos Kossuth díja
Kovács Ákos előadóművész, popsztár azt nyilatkozata a kritikai hangot megütőknek -akik szerint nevetséges és szégyenteljes a „halott virágok illatát nyögik a fák” szerzőjét a legmagasabb állami kitűntetéssel jutalmazni, hogy szégyellje magát az aki adta. El kell ismerni, bizonyos olvasatból ebben van is némi igazság -szó mi szó- az állami csúcsdíjak (tehát nem a szakmai csúcsdíjak) sajnos politikai díjak, az egy másik kérdés, hogy azért az esetek többségében van mögötte teljesítmény.
+AC/DC – Black Ice
llusztráció: Rékasi Attila
Hatmillió példány! Ennyi talált gazdára eddig a veterán ausztrál ötösfogat új lemezéből, és ez a szám a turné végéig valószínűleg újabb súlyos milliókkal növekszik majd. Nem túlzás állítani, a világ AC/DC lázban ég, utoljára a The Razor’s Edge megjelenésekor volt körülöttük ekkora hisztéria. Angusék is elhűltek az album fogadtatásakor, pedig jó pár sikerlemez van már mögöttük. A koncertek teltházasak, sok helyen kell repetát adniuk a rock n’roll-ra kiéhezett közönségnek, bizonyisten, már csak az Angust, vagy Brian-t sikító tizenéves kiscsajok hiányoznak.
Vajon miért ez az őrület egy olyan csapatnál, amelyik 35 éve gyakorlatilag ugyanazt a zenét játssza, meglepetések nélkül, ám mindig megbízhatóan? És vajon hányszor kapták már meg a következő generációktól, hogy öregek már, menjenek nyugdíjba, hogy aztán cirka 10 évenként főnixként támadjanak fel, és alapjaiban rengessék meg a világot?
Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy az AC muzsikája egyetemes. Egyszerű, mint az egyszeregy, de ha meghallod, egyből kisüt a nap, még éjjel is, eltűnik az összes nyomorod, talán még akkor is, ha nemigen szívleled a rockot. Az meg nem is igazi rocker, aki nem kezdi a lábával ütemesen dobolni a taktust, ha felcsendül a Highway To Hell, a Back in Black, vagy a You Shook Me All Night Long. Bőven akad az AC/DC-nél változatosabb, művészibb zenét játszó csapatokból, ám ezek a lassan 60-as éveiket taposó arcok valamire kegyetlenül ráéreztek, ami az életérzést illeti. Angusékat a Parlamentbe! Mindegy melyikbe.
De vissza a kérdéshez, vajon mitől fogyott majd’ háromszor annyi a Fekete jégből, mint az elődjéből, a 2000-es keltezésű Stiff Upper Lip-ből. Talán a nyolcéves várakozás így kiéheztette a világot? Netán egy újabb generáció fedezte fel magának a bandát? Vagy a már szeptemberben kikerült kislemez, a Rock n’ Roll Train volt olyan fogós, amilyet a Big Gun óta nem hallottunk tőlük?
Akárhogy is, a világ szereti az AC/DC-t. Mindenféle zaftos médiabotrány nélkül adtak el több mint 200 millió lemezt a pályafutásuk alatt ezek a tinibálványnak nem igazán csúfolható emberkék, ez pedig csak a rajongók lojalitásával magyarázható.
És hogy a lemezről is ejtsek néhány szót: Az említett R. Train egy igazi rockhimnusz, mint mondjuk a Thunderstruck, de a Big Jack is hasonlóan fülbemászó, a döngölős War Machine pedig a TNT nyomdokain halad. Csodák csodája, de van pár újítás is a korongon: az Anything Goes Springsteen-es dallamai meglepnek, a bandától szokatlanul drámai hangvételű Rock ’n Roll Dream-től totál elhűltem, a Stormy May Day elején pedig a slide gitározásra kaptam fel a fejem. Az adu ász ezúttal Brian Johnson, aki most igaziból énekel, nem csak repeszt, sokszor ő adja el az adott dalt, szemben az utolsó két albummal, ahol szinte csak asszisztált a Young tesóknak. De Brendan O’Brien is fantasztikus munkát végzett, a hangzás lüktető, élő, dögös, és egészen a Back In Black-ig repít vissza minket, ami mellé nyugodt szívvel oda is lehet tenni a Black Ice-t, még az egy-két átlagosabb dal ellenére is.
Ahhoz képest, hogy egy darabig még az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesznek új dalok, a csapat egy igazán ütős lemezzel tért vissza. Ezek után kifejezetten kíváncsi lennék a folytatásra, de ha mégsem lesz, akkor a Black Ice-nál méltóbb lezárása nem is lehetne egy korszakos banda szenzációs életművének!