Happy Accidents: a szállóigévé vált mondat szinte minden adásban egy népszerű tévés sorozatban hangzott el. Bob Ross az „eredetire” és „személyesre” való igényt látta pontosan, ettől lett népszerű. A (digitális) kép áradat (a tv eljelentéktelenedés) időszakában az „eredeti” -re való igény ugyanilyen maradt, se szeri se száma az élményfestős kurzusoknak, a do it yourself műsoroknak. A csoportos kiállítás lehetőséget biztosít arra, hogy különböző médiák használatával megmutassuk , milyen fiatalként a mindenki számára ismerős kliséket kerülve „eredeti” és „személyes” művészetet csinálni.
“Nincsenek hibák”. Boldogan ütközünk a művészettel.
Kiállítók:
Antalka Zsófia Bartus Zsófia Fekete Csaba Garancsi Tilda Gargya Krisztina Gubányi Bálint Álmos Jóga Eszter Juhász Péter Kerese Zsolt Milán Kozma Kata Szilvia Kristály Kincső Mattesz Panka Móré Réka Sára Onozó Csenge Papp Anita Sebők Sarolta Ágnes Szemenyei Zsuzsanna Szöllősi Dóra Tóth Zoltán Vuk Annamária Wang YiQi
Borító terv: Onozó Csenge
Helyszín: Margit körút 25a, Budapest 1024, Magyarország
Ezúton gratulálunk alkotó tagunknak, Lénárt Attila grafikusművésznek a Hajdú-Bihar megyei Friss Hajtás pályázaton elért eredményéhez, nívódíjához ill. közöljük, hogy szerepel a GADE debreceni jubileumi tárlatán is! Aki tudja nézze meg!
Akkor, ott egy gyufa lángját láttam amint a meggyújtás pillanatában pattan a plazmagömb. Aztán hirtelen sötét lett, mint előtte. Szénfekete, márványtalan, homogén sötét. Fénycsönd. Az a típusú fénytelenség, amikor az is megkérdőjeleződik, van e ott valami. Vagy semmi űr.
Pontosabban nem emlékszem mi is volt előtte. Sem a színét sem a formáját nem látom annak a negyven évnek. Nem érzem az ízeit, nem érzem a hangulatát. Csak a rendet, a mérhetetlen rendet, ami a világot jellemezte akkor. Minden mindenhez igazodott, arányos volt, ezért a tökéletességet sejttette.
Azt a fajta mozdulatlan tökéletességet, amikor a gondolatok mozognak csak, mert a fény hiányában megszűnt látás értelmetlenné teszi a helyváltoztatást. A kiáltás egy visszhangot sem szül és tapintani is csak a nincset lehet. A teremtés előtti pillanat.
Most, itt egy épületegyüttest látok fölém tornyosulni, mégis az egyenrangúság furcsa nyugalma lebeg. Talán a nap ragyog foltot a hatalmas üvegtáblákon. Sarkot formál térbe a fény. Szénfekete semmiből történet épül, a tökéletességet ellepi az emberi lehelet. Láthatatlan izmok feszülnek, ernyednek, a sötétből sorsok sorakoznak és a tér felett eluralkodik a felület, az idő bőreként recsegve feszül a vázra.
A vázat a tér, a síkok rendje adja. A felület időről, időkről a múltról, múltakról beszél, de mértéket nem ad. Csak érezni az időt, mint ahogy azt érzi az ember, ha fázik. Megfeketedett hátamon árnyak karomnyoma. Érezem, a rács időt cserél. A tegnapot a holnapra, az újat a régire. Talány. Valaki, vagy valami járt erre. Nem tudom észrevette e a világtalanságomat, de ismeretlenül is megérintett. Szavakkal szólt hozzám, de nem a beszélt nyelv hangjain. Fényszavak üzennek, és én csöndben hallgatom. Lehet e egy kép valami kezdete vagy vége? Lehet e egy kép szakralitás? Vannak e a fénynek sámánjai?
Az épületek között mint a városban. Totemszobor hirdeti azt a negyven évet, amit elvett tőlem a szénfekete éj. Dobolnak a tónusok. Azt ütik, egyszer egy gondolatba jelként magamat véstem és az idő felfedi. Úgy érzem én vagyok minden ember és minden ember én. Testterem nyolc vonal, fölöttem ez ég. Talpam alatt az irodában hagyott szabadidők szürkéi lobbannak. Talán onnan jöttem én. A fehér vonalak párhuzamossága őseim, vagy áldozati állataim vázát idézi, de nem emlékszem másra, csak a gyufalángból született város márványtalan feketéire.
Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet kiemelkedő, új utakat kereső, megkerülhetetlen alakja. 1971-ben elkészíti első játékfilmjét, a Szindbádot, mely addig soha nem látott képi-hangulati megoldásokkal élve beírta magát a magyar művelődéstörténetbe, ahogy a film operatőre és főszereplője, Sára Sándor és Latinovits Zoltán is. Krúdy Szindbád -novelláiból nem hiszem, hogy valaha is lehetne jobb filmet álmodni, bár hozzá kell tenni, hogy a legmegosztóbb magyar filmek egyike, kevesek életre szóló élménye. Már az elején le kell szögezni: aki a színészkirályt akarja látni, csalódni fog. Latinovits talán ebben a filmben, tudom lehet túlzó, de saját magát alakítja, ezt az is bizonyítja, hogy szinte összeforrt az emberek tudatában Szindbáddal. Minden bizonnyal, nem hiába. A film legnagyobb erénye, hogy a „krúdyasságot” tökéletesen megteremti, s itt megemlíteném, hogy általában lírai hangvételű filmként aposztrofálják, de én tovább mennék, meglátásom szerint a lírai jelző itt a különleges érzékenységű jelenetek füzérének szól, nem pedig Krúdy nyelvezetének. Én tehát nem csupán lírai hangvételűnek nevezem, hanem egyszerűen költészetnek, mert a képi-hangulati megoldások abszolút összhangban vannak Krúdy zseniális prózájával, amit én amúgy is költészetnek nevezek, de itt egyszerűen más nézet sértő a filmre nézve. Latinovits szájából pedig ezek a szavak igaz költészetté állnak össze. szerint mindenképpen az utóbbi megállapítást érdemes tovább boncolgatni, hiszen a szereplők szinte kivétel nélkül monologizálnak. Nyilván ez a talaj volt a legmegfelelőbb arra, hogy hitelesen vissza tudják adni Krúdy amúgy is bonyolult szerkezetű nyelvezetét. S nem utolsósorban a monologizálásnak köszönhetően a jelenetek még sejtelmesebbek lettek, még nagyobb hangsúlyt kaptak a szavak. Vágyak, életek és sorsok folytonos lebeszélésére gondoljunk ezalatt. Ebből is következik, hogy a film egy pillanatnyi szusszanást sem engedélyez. Ám az ebéd-szertartás jelenetében Szindbád és a pincér, Vendelin monológja hirtelen dialógusba vált. A történet Szindbád keserédes bolyongását eleveníti fel, az érzéki örömökön és a kulináris élvezeteken át. Emlékeit életre hívja: sorra látogatja volt asszonyait, volt életeit, Majmunkát (Dayka Margit felejthetetlen alakítása), Fruzsinát, Lenkét (Ruttkai Éva), Irmát, Fannit, Setétkét és a többieket. Egy pillanatig sem kérdőjelezhető meg az elkerülhetetlen végzet, ami ellen Szindbád nem hogy nem tesz, hanem táplálja, növeszti azt, s bolyongása végső állomása a templom lesz. Kár egyetlen jelenetet is kiemelni, de mégis megteszem. A Szindbád legismertebb és számomra legmegrázóbb képsorai a virágárus lány halálát mutatják be. „Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni” – mondja a lány Szindbádnak egy mulatóban kezében egy kosár virággal. Később megkéri Szindbádot: „Kérem az urat, kísérjen haza”. A ház előtt állnak. A lány búcsúzóul csak annyit mond: „Kérem maradjon itt a ház előtt. Valami virágot ledobok önnek az ablakomból, ha szobámba értem… Ön jó fiúnak látszik”. Néhány pillanat múlva a virágárus lány vérét Szindbád lábai előtt elissza a hó.
Hatalmas megtiszteltetés érte nemrég a Fiatal Alkotók Közösségének alkotóját nemrég: az Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott felkérést, hogy az eddig nyújtott szakmai tevékenységét és eredményeit legyen az a pedagógus, aki a Klebelsberg Képzési Ösztöndíj átadó ünnepségén üzenhet a tanárjelölteknek. Az esemény ma volt a Pesti Vigadóban, ahol a tanítás és tanulás örömeiről, a digitális pedagógia kihívásairól, a celebtanárságról, a kaméleonpedagógiáról, az IKT-s ötlettárról és a Debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban folyó tanulói projektmunkákról is beszélhetett a megjelentek előtt, és választ próbált adni arra a fiatalabb kollégáknak, hogy szerinte milyen a jó tanár.
Ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni, óvatosan hegyre mászni, zsákomat a völgybe rázni, vén pókomnak méhet adni, öregasszonyt cirógatni, jóízű bablevest enni, sár van, lábujjhegyen menni, kalapom a sínre tenni, a tavat csak megkerülni, fenekén ruhástul ülni, csengő habok közt pirulni, napraforgók közt virulni – vagy csak szépet sóhajtani, csak egy legyet elhajtani, poros könyvem letörülni, – tükröm közepébe köpni, elleneimmel békülni, hosszú késsel mind megölni, vizsgálni, a vér hogy csordul, nézni, hogy egy kislány fordul – vagy csak így megülni veszteg – fölgyujtani Budapestet, morzsámra madarat várni, rossz kenyerem földhöz vágni, jó szeretőm megríkatni, kicsi hugát ölbe kapni s ha világ a számadásom, úgy itt hagyni, sose lásson – –
ó köttető, oldoztató, most e verset megirató, nevettető, zokogtató, életem, te választató!
