Illusztráció: Rékasi Attila
Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet kiemelkedő, új utakat kereső, megkerülhetetlen alakja. 1971-ben elkészíti első játékfilmjét, a Szindbádot, mely addig soha nem látott képi-hangulati megoldásokkal élve beírta magát a magyar művelődéstörténetbe, ahogy a film operatőre és főszereplője, Sára Sándor és Latinovits Zoltán is. Krúdy Szindbád -novelláiból nem hiszem, hogy valaha is lehetne jobb filmet álmodni, bár hozzá kell tenni, hogy a legmegosztóbb magyar filmek egyike, kevesek életre szóló élménye. Már az elején le kell szögezni: aki a színészkirályt akarja látni, csalódni fog. Latinovits talán ebben a filmben, tudom lehet túlzó, de saját magát alakítja, ezt az is bizonyítja, hogy szinte összeforrt az emberek tudatában Szindbáddal. Minden bizonnyal, nem hiába. A film legnagyobb erénye, hogy a „krúdyasságot” tökéletesen megteremti, s itt megemlíteném, hogy általában lírai hangvételű filmként aposztrofálják, de én tovább mennék, meglátásom szerint a lírai jelző itt a különleges érzékenységű jelenetek füzérének szól, nem pedig Krúdy nyelvezetének. Én tehát nem csupán lírai hangvételűnek nevezem, hanem egyszerűen költészetnek, mert a képi-hangulati megoldások abszolút összhangban vannak Krúdy zseniális prózájával, amit én amúgy is költészetnek nevezek, de itt egyszerűen más nézet sértő a filmre nézve. Latinovits szájából pedig ezek a szavak igaz költészetté állnak össze. szerint mindenképpen az utóbbi megállapítást érdemes tovább boncolgatni, hiszen a szereplők szinte kivétel nélkül monologizálnak. Nyilván ez a talaj volt a legmegfelelőbb arra, hogy hitelesen vissza tudják adni Krúdy amúgy is bonyolult szerkezetű nyelvezetét. S nem utolsósorban a monologizálásnak köszönhetően a jelenetek még sejtelmesebbek lettek, még nagyobb hangsúlyt kaptak a szavak. Vágyak, életek és sorsok folytonos lebeszélésére gondoljunk ezalatt. Ebből is következik, hogy a film egy pillanatnyi szusszanást sem engedélyez. Ám az ebéd-szertartás jelenetében Szindbád és a pincér, Vendelin monológja hirtelen dialógusba vált. A történet Szindbád keserédes bolyongását eleveníti fel, az érzéki örömökön és a kulináris élvezeteken át. Emlékeit életre hívja: sorra látogatja volt asszonyait, volt életeit, Majmunkát (Dayka Margit felejthetetlen alakítása), Fruzsinát, Lenkét (Ruttkai Éva), Irmát, Fannit, Setétkét és a többieket. Egy pillanatig sem kérdőjelezhető meg az elkerülhetetlen végzet, ami ellen Szindbád nem hogy nem tesz, hanem táplálja, növeszti azt, s bolyongása végső állomása a templom lesz. Kár egyetlen jelenetet is kiemelni, de mégis megteszem. A Szindbád legismertebb és számomra legmegrázóbb képsorai a virágárus lány halálát mutatják be. „Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni” – mondja a lány Szindbádnak egy mulatóban kezében egy kosár virággal. Később megkéri Szindbádot: „Kérem az urat, kísérjen haza”. A ház előtt állnak. A lány búcsúzóul csak annyit mond: „Kérem maradjon itt a ház előtt. Valami virágot ledobok önnek az ablakomból, ha szobámba értem… Ön jó fiúnak látszik”. Néhány pillanat múlva a virágárus lány vérét Szindbád lábai előtt elissza a hó.
Komlósi Kornél filmelemző írása
