Márciusban három színházi kerekasztal-beszélgetésen is részt vettünk. Nem tanulság nélküli, ki mit kezd ezzel, a szerintünk már kissé elavult, formával, hogyan tudja érdekessé, dinamikussá tenni. Hogyan lehet kinyitni, a rendszerint szakmai közönség tapasztalatait bevonva valódi párbeszéddé tenni ezeket az alkalmakat?
Március 1-jén az Inga Kultúrkávézóban mutatta meg a Budapesti Skizó új bemutatójának demóját. A fölolvasó színházi formában prezentált hosszabb részletekhez csatlakozott a kerekesztal-beszélgetés. Tóth Jakab moderálásával Schultz Nóra, Závada Péter, Samudovszky Adrian és Sándor Dániel Máté beszélgetett készülő előadásukról, valamint arról, hogy a színház és más művészeti ágak vállaljanak-e politikai szerepet. Azóta megvolt a Fukuyama után című Thomas Köck mű bemutatója a Trafóban, kritikánkat hamarosan olvashatjátok a Kétlámpás Blogon. A világlátott alkotók, beszélgetőtársak részéről sok külföldi tapasztalat került elő a téma kapcsán, ahol politikum és színház gyümölcsöző találkozása megtörtént. Hazai példákat már kevésbé találtak, bár nekünk lett volna pár tippünk. Problematikusnak látják a beszélgetők, hogy nem feltétlenül azokhoz jut el egy közéleti témájú előadás, akikre igazán nagy hatást gyakorolhatna. A színháznéző nem szívesen vesz zsákbamacskát, egyetérteni jár a színházba. Felmerült, hogy milyen termékeny feszültség alakulhatna ki, ha mindenki olyan színházat is meglátogatna, ami nem esik bele a komfortzónájába.
Nekünk a beszélgetést hallgatva a Závada Péter fordításában megismert Prudencia Hart különös kivetkezése című előadás konferencia-jelenete jutott eszünkbe. A Stúdió K előadásában a kerekasztal körül ülők közül Samudovszky Adrian is érdekelt, a darabban ő moderálja a konferencia felszólalásait és vitáját. Valahogy ugyanaz volt az elrendezése, lefutása, dinamikája ennek az Ingabeli beszélgetésnek, mint a darabbeli konferenciaparódiának. A közönség túlnyomó többsége a szakma különböző szegmenseiből érkezett, így különösen kihagyott ziccernek érezzük, hogy nem vitattuk meg a készülő előadásról született benyomásokat. Szerintünk luxus lemondani az ilyen visszacsatolásokról, a bemutatót látva égetően szüksége lett volna az alkotóknak jó pár külső szemre.
Március 22-én a Kelet-Nyugati Alkotóműhely Hosszú Hétvége elnevezésű programsorozatának keretében az RS9 Színház fogadta be a Függetlenek című kerekasztal-beszélgetést. Létmányi Attilának, a Kelet-Nyugati Alkotóműhely alapítójának, rendezőjének, a beszélgetés moderátorának szemmel láthatóan volt koncepciója. A független színházi létről, lehetőségekről, jövőképről eszmét cserélni három generáció képviselőit hívta meg: Lábán Katalint, rendezőt, színészt, az RS9 Színház igazgatóját, Gaál Attila Csabát, rendezőt, színész, az Epika Kulturális és Művészeti Alapítvány vezetőjét és Tőzsér István Martint, rendezőt, színészt, a TIM Stúdió vezetőjét. Ez már önmagában is érdekes felállás, a generációk párbeszéde kevéssé jellemző bármilyen témában. Ráadásul ezt a lehetőséget ki is használták a pódiumon ülők, számos kérdést tettek fel egymásnak, ami igencsak üdítő változatosság. Kerekasztal-beszélgetések esetén, tapasztalataink szerint, a beszélők a legritkább esetben beszélnek egymással, többnyire a moderátorral való dialógusok egymásutánja az alkalom.
Ami számunkra igazán izgalmassá tette a beszélgetést, az az a forma, amit Létmányi Attila kitalált a délután keretének. Számos idézettel készült, amit neves színházi alkotók, a szakmát és a függetleneket jól ismerő munkatársak fogalmaztak meg. A kerekasztal résztvevőinek ezekre kellett reagálnia, az elhangzott felvetések mentén járhatták körbe a független színházi lét számos aspektusát. Ez a pszeudo-párbeszéd jelentősen kitágította a formát, és nem csak a hallgatóság, de a beszélgetők számára is érdekessé tette a disputát. A leghevesebb reakciót Mácsai Pál szavai váltották ki, a független színházi alkotók idézetei többnyire a szakmában tapasztalható konszenzust képviselték, ezek esetében a személyes példák elmesélése, az állítások árnyalása, kibontása történt meg. A Mácsai-idézet arról szólt, hogy a mai magyar színházi nyelv – a kultúrpolitika szűklátókörűségének köszönhetően – nem elég kreatív, és a nézők ezért járnak kevésbé színházba. Az alkotók mind magukban, mind a környezetükben kísérletező kedvet, kreativitást látnak, lehet, hogy az Örkény leköszönő igazgatójának a kőszínházakat tekintve igaza van, de a függetleneket biztosan nem ez jellemzi. Szó esett még természetesen finanszírozási modellekről, nehezen meghozott kompromisszumokról, a közönség elérhetőségéről, megszólíthatóságáról. Érdekes szombat délután volt, örülünk, hogy ezt a programot választottuk akkor.
A Színházi világnapra időzítette a Színházi Kritikusok Céhe kerekasztal-beszélgetését A színházi lapok jövőjéről címmel. A Három Holló kistermében a színházi kritikával foglalkozók alkották a közönséget is, a beszélgetés terének elrendezése jól tükrözte, hogy szűk körben vagyunk, ugyanaz a cipő szorítja a résztvevők lábát. Turbuly Lilla, a céh társelnöke vezette a beszélgetést, a világnap nemzetközi üzenetének egy részletével indítva, és néhány, a színházi lapok finanszírozására vonatkozó elrettentő statisztikai adattal megszólítva a meghívottakat. A megszólalás sorrendjében Szűcs Katalin Ágnes színikritikust, a Criticai Lapok főszerkesztőjét, Králl Csaba tánckritikust, a Színház szerkesztőségi tagját, felelős kiadóját, Stuber Andrea színikritikust, a Spiritusz főszerkesztőjét, Tóth Bertát, a Színház.online főszerkesztőjét és Bodor Johanna táncművészt, koreográfust, a Magyar Színházi Társaság elnökét hallgathattuk meg. A még talpon lévő orgánumok közül a Revizor kimentette magát, az ő beszámolójuk a jelenlegi helyzetről meglehetősen hiányzott.
A szikár és visszafogott hangvételű helyzetértékelések nyomán kvázi egy halotti torrá alakult a beszélgetés. A színházi lapok és a színházi kritikusok helyzete reménytelen. A felületek, szerkesztőségek megszűnnek vagy a megszűnés határán vannak. Műhelyként már egyáltalán nem tudnak funkcionálni. Amikor a kritikai gondolkodásra, a kritikusi szakma utánpótlásképzésére, a nyomhagyásra és a reális visszajelzésre a legnagyobb szükség volna, a kritika elnémul. Feloldhatatlan dilemmák őrlik fel a kritikaírással foglalkozókat. Fenntartható-e a szakmai színvonal és a függetlenség anyagi források nélkül? Meddig tartható az ingyen munkára, az önkizsákmányolásra épülő szisztéma.
Nekünk még számos kérdés eszünkbe jutott, amiket egyfelől azért nem tettünk fel, mert nem vagyunk elég gyorsak, előbb át kellett gondolnunk a hallottakat, másfelől rohantunk a város másik végébe, előadásra. Ha a kritikaírás, mint megélhetést biztosító szakma, megszűnt, beszélhetünk-e Magyarországon egyáltalán profi kritikusról? Mi fog történni a színházi szakmával, ha az egyik jelentős alkotóeleme nem lesz? Nem létezhet-e egy olyan összefogás, ami átmenti a szakmát? Bár a színházaknak elemi érdeke lenne a kritikaírás megmentése, nehezen elvárható, hogy a létezésért küzdő függetlenek – ezen a napon jelentette be Karácsony Gergely, hogy a nekik szánt, a túlélést jelentő összeg, politikai pozícióharcok áldozata lett – bármit is tegyenek, vagy a finanszírozási megállapodás hiányában még évadot tervezni is képtelen kőszínházak segítő kezet nyújtsanak. Szomorúak és tanácstalanok vagyunk.
A fotókért köszönet a Budapesti Skizónak, Létmányi Attilának és Turbuly Lillának.
