Kritika és fotó: Rékasi Attila
Beharangozómban már megírtam, miért akartam ellátogatni a Sziget Fesztiválra, és mit jelent nekem a Faithless zenéje. Kritikai írásomat egy rövid élménybeszámolóval kezdeném, amely ugyan nem közvetlenül a zenéhez kapcsolódik, hanem az újságírói etikához.
Megígértem egy újpesti hölgynek – aki egyik Sziget-publikációm alatt a szervezők „valagtisztítójának” nevezett, nem éppen ily szofisztikáltan –, hogy nem hallgatom el a hozzám eljutott észrevételét, (miszerint napok óta nem alszik a Sziget dübörgésétől). A FakTúra nonprofit folyóirat nem marketingmédia. A klasszikus újságírás szabályai szerint igyekszünk a köz fejlődését, jobb életminőségét szolgálni, ezért az olvasói kritikának is helye van nálunk.
A Sziget nulladik napján, a még „lakatlan” szigetről szóló képriportom elkészítése után, a hőségtől kissé fáradtan, de nagy reményekkel és kisebb aggodalmakkal érkeztem fél tíz táján a legendás Nagyszínpad elé, körülbelül tizenöt méterre a színpadtól.
Szabályosan fizikai fájdalmat éreztem a hangerőtől. Azt gondolom, nem azért mondom ezt, mert többet járok zeneakadémiai koncertekre, mint a Szigetre. Hifi-zek harmincöt éve, ifjonti koromban volt egy rövid DJ-zős korszakom is, mint gondolom, sok kamasznak, építettem több hangládát, Tankcsapda-fotózás közben pedig enyhe halláskárosodásom lett a bal fülemre. Úgy érzem, tudom, miről beszélek.
A Faithless koncertjén nem volt torz a hangzás, tehát nem volt túlvezérelve, egyszerűen csak – véleményem szerint – indokolatlanul hangos volt. A mellkasomban a közép- és mélyhangoktól szorító érzés lett úrrá, ami lassan a pánikroham irányába kezdett tolni. Láttam azonban, hogy mások is túlélik, úgyhogy próbáltam megszokni. Körülbelül másfél perc kellett, mire a szervezetem túljutott a dinamikai sokkon, és érzékelte, hogy mégiscsak a hőkupola visz majd el, nem ez lesz az utolsó koncertem.
Szóval, kedves olvasónk, egyetértek Önnel: én is túl hangosnak tartom a Szigetet. Itt jegyzem meg, hogy Majka koncertjén nem éreztem túltolva a hangerőt. Ha ez tudatos döntés volt a részéről, ezért tiszteletem neki; a többi előadó is követhetné a példáját. A Sziget idei, anyagilag veszteséges működéséről szóló nyilatkozatokhoz pedig csak annyit tennék hozzá – némi iróniával –, hogy talán a kisebb hangerő kisebb költséget is jelent. Nyilván nem értek az üzlethez.
No, a sokkon és az újságírói kötelességeken túljutva, kerüljön fókuszba a zene.
Aggodalmakkal érkeztem. Első és legfontosabb volt a frontember, Maxi Jazz hiánya, sajnálatos halála. Nekem Cipő halála is gyakorlatilag megszüntette a Republic létezését, ahogy Mercuryé a Queenét. Egy zenekar bizonyos tagja annyira összeforrhat a zenéjével, hogy hiánya után ugyanazt a nevet már egészen másképp halljuk.
A másik félelmem az volt, hogy én eddig a Faithless-szel elsősorban elektronikus együttesként találkoztam. Ha ez most koncert, vajon egy DJ-szettre fogok itt bólogatni? Nem kis félelmek ezek, amelyek könnyen előítéletekké érhetnek egy koncertlátogató lelkében.
Ezt a falat kellett áttörnie a zenekarnak.
Egyáltalán nem elütés a nagybetű: egy Zenekart hallottam, nem is akármilyet.
Természetesen a jól megírt és sokat hallgatott zene, mint az Insomnia, segített áttörni az előítélet falát. Ez a szám volt a lakmuszpapír, hiszen többször hallottam ezt a számot, mint anyámat és apámat énekelni, pedig apám gyakran nótázott.
Nos, nem tagadom, akkora ereje van annak a számnak, hogy az a plusz, miszerint hangszereken muzsikálva, élőben hallom, virágsziromként fújta szét a kőfalnak gondolt előítéleteimet.
Nem könnyű engem elvarázsolni, de a minőség mindig levesz a lábamról. Természetesen az is benne van ennek a katartikus élménynek a lélektanában, hogy ez volt a fiatalságom egy része: sok debreceni trance-buli, műterempartik, szerelmek és barátok illata és mozdulata öleli egymást.
Leírhatatlan élmény, azon ritka pillanatok egyike, melynél csak a szerelemben megélt pillanatok teljesebbek. Tér és idő szerelmeskedik, tűnik öröknek.
Mitől mondom azt, hogy ezt a koncertet egyfajta etalonként állítottam be a szigeti élményeimben?
Mert ahogy szép lassan túljutottunk a „kötelező” Insomnián, egyre jobban tudtam figyelni arra, hogy mennyire profi zenészek lélekkel teli zenéje szólt aznap este.
Nem szórakozni jöttem – szóltam magamra –, vedd le az érzelmi szemüveged!
Amikor a számomra ismeretlen „nem slágerek” sorjáztak, feltűnt a zenekarból egy figura. Ez a muzsikus a dob mögött ült, és Lénárt Attila barátom sokat hallott gondolatát idézte fel bennem, miszerint egy banda motorja a dobos.
Hihetetlen energiával dobolt Andy Treacey, akiről eddig nem is hallottam. Valamiért azonban úgy éreztem, mintha ismerhette volna Maxi Jazzt. Remélem, nem bántom meg: én ötvenkét évemet taposom, ő pedig láthatóan már kicsit többet. Kora ellenére – vagy éppen azért – mindenképp meghazudtolóan dinamikusan „püfölte” a bőröket.
Nem tagadom, alig tudtam levenni róla a szemem. Megbűvölt ez a véleményem szerint zseniális muzsikus. Vagy akkor maradjunk kritikai hangvételben: ő vezette figyelmemet a zenekar többi tagjára, az énekesekre is. Gondolom, egy ilyen figura nem ülne le akárkik mögé dobolni.
Sister Bliss a billentyűk mögött felelt a dallamszekcióért, miközben Maxi hangja a régi dalokban továbbra is jelen volt.
Itt jutunk el első félelmem kibeszéléséig.
A fő dalokban – Insomnia, God Is a DJ vagy We Come 1 – Maxi „hallható”. De egyre jobban felkeltették figyelmemet az új, már Maxi nélküli zeneszámok is, ahol Amelia Fox és Nathan Ball éneke keltette fel a figyelmemet. Ha nem is annyira szuggesztív, de mindenképpen figyelemre méltó előadókat ismertem meg személyükben.
Ball karaktere és előadói minősége kifejezetten tetszett nekem, ajánlom az olvasók figyelmébe. Éneklését leginkább atmoszférateremtőnek éreztem: nem egyszerűen elénekelte a dalokat, hanem környezetet, teret teremtett köréjük. Ez pedig méltó egy nagyszínpadhoz.
És itt vált igazán érdekessé számomra a Faithless új korszaka. Ennek a Maxi nélküli korszaknak a karakterét számomra a Forever Free fémjelzi. Megmaradt a régi, meditatív, befelé néző zenei világ, de fiatalosabb, korszerűbb hangvételt éreztem benne. Mintha ugyanaz a gondolatvilág egy másik generáció hangján szólalna meg. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy legendás zenekar megpróbálja életben tartani a régi dalait. Új zenék születtek, és ezekben már nem a hiányt, hanem a folytatás lehetőségét hallottam. A zenekar ezekkel együtt is képes volt ugyanazt a professzionális, élő zenei energiát megteremteni, amely a régi slágereket körülvette.
Kritikám zárásaként azt sem hallgatom el, hogy összehasonlítva magyar előadókkal – csak azokkal, akiket én hallottam –, például ByeAlexszel vagy Majkával, csak zongorázni lehet a különbséget zenei minőség tekintetében. (Külön kritika tárgya).
Milyen alapon hasonlítgatom össze őket? Az alapján, hogy mindkét honi előadó műsorával először találkoztam élőben. És az volt a gondolatom, hogy nem attól leszünk sztárok, hogy széttetováltatjuk magunkat, napszemüvegben nyomjuk (bocs, Rózsi), vagy janiskodva, a sztárszerep mögé bújva beszélünk a közönséghez. A Faithlessnél éppen az ellenkezőjét láttam: alázatot a zene iránt. Andy Treacey és Sister Bliss nem magukat akarták megmutatni, hanem a zenét.
Kritika és fotók: Rékasi Attila, Újpest
