Bátai Sándor alkotása a Vészkijárat Galéria tárlatáról, fotó: Rékasi Attila
Jász Attila: LASSÚSÁGFOKOZATÁBRÁZOLÁSOK
(szubjektív jegyzetek Bátai Sándor rajzaihoz)
(találkozáspillanat) Bátai Sándor rajzaival a saját verseskötetem összeállítása közben találkoztam először 2021-ben (Felhőfoszlányok a hajnali fűben, 2022), a kovid előtt közvetlenül. Előtte csak az egyéb munkáit ismertem, merített papírból készített murális dolgait, fényképroncsolásait vagy könyvterveit, amiken vagy harminc éve együtt is dolgozunk időnként. De a rajzait nem ismertem korábban, viszont annyira megérintettek, annyira közel éreztem a saját költői világomhoz, hogy amikor kész lettem a kötettervemmel, azonnal az ő rajzait álmodtam meg a a borítóra és ciklusnyitó oldalakra. Számomra akkor van kész egy kötet, amikor megvan a borítókép is, esetleg a képek hozzá, bele. A képeket a kötet szerves részének tekintem, szerzőjüket alkotótársnak. A kiadóm pedig a rajzok formájának megfelelő formátumot engedett kitalálni, így az álmom teljes egészében megvalósulhatott. Nagy dolgok ezek. A borítón fűszálak voltak, vagy talán inkább nádszálak (a mostani rajzok tükrében). Nagyon boldog voltam vele. Folyamatosan jelentek meg a közös munka lenyomataiként szövegek, versek kötetekben, amiket folyamatosan újraírok, egy lehetséges közös könyv újabb reményében. Ez egyben beavatás is a közös módszereinkbe, így dolgozunk, inspiráljuk egymást évtizedek óta. Aztán egyszer csak váratlanul lesz valami látható nyom is. Íme ez az egyik legelső szöveg, nevezzük versnek, amit a dolgaihoz, azok kapcsán írtam, rengetegszer átírva, ahogy szoktam.
(ablaknyitogatás)
Ablakot nyitsz a mellkasodon, kitárod a szárnyait,
hadd szellőzzenek a régóta fűtetlen szobák,
repülje át minden dohos sarkát
a friss levegő.
Hordja csak tele homokkal, növényi meg állati
nyomokkal az idő, csontjainknak majd egykoron
puha homokágya legyen.
Egy-kettő megsárgulva marad a felszínen,
a legtöbb kicsit lejjebb pihen, jusson még
az archeológusoknak is valami
munka, feladat, terep.
De addigra már annyira beborítja a lakást,
emlékeid zegét-zugát a homok,
hogy a félig tárt ajtókat mozdítani se lehet,
belülről is látni a festett, kék eget.
Sötétedik, az ablakokat becsukod újra,
lazítasz egy kicsit, fekszel,
betűket rajzolsz a homokba.
(belsőidő) Ami legjobban izgalomba hozott anno, hogy kiderült, Sanyinak van egy rajzfüzete. (A titokban rajzoló átlagember éppen ilyen füzetet képzel el magának.) Sanyinál ez is, a lassú szemlélődés, motozás közben műegésszé alakul, ahogy a különálló lapok is külön művekké. Amik valójában formai struktúrák, a belső idő különleges, és valószínűleg pillanatnyi lenyomatai. Tehát az örökkévalóságé. Az esetlegességé és a tökéletesség felé törekvésé. Akár megjelenésükben is, ahogy a kitépett lapok a spirálfüzet kis lukacskáit is őrzik. Ez (is!) nagyon tetszett nála mindig. Olyan ez, mint mikor valaki a világ pusztulásában is meglátja a szépséget. Sanyi ilyen, figyeli az idő által létrehozott évezredes jeleket, leleteket, karcolásokat, nyomokat. Azt hiszem, ezek az ő ősképei, a maguk tökéletlen tökéletességében, ezekből dolgozik, és az időn túl, illetve mellette: az egykori, ismeretlen barlangrajzoló ember is az egyik legfontosabb mestere.
(időkérdés)
Jó lenne időtlen jellé válni, töredékességben is
tökéletessé akár, megfejtetlenül és méltóságteljesen
tűnni el egy múzeum alagsori raktárában
évszázadokra, ha itt az ideje.
A mások és önmagad által ejtett sebekről lenyomatot
készíteni, nem üzenni, csak jeleket hagyni és kapni,
névtelen és ősrégi mintákat használva,
költőien sejtelmeseket,
és figyelni közben, ahogy működik, dolgozik benned
a látvány magától. Talán, nem is olyan fontos az idő,
vagy mégis?
(bizonyoshely) Az időről beszéltem már Bátai Sanyi megfontolt és szándékoltan lassú szemlélődése kapcsán. Hogy hagy időt magának feldolgozni, megemészteni a talált jeleket és motívumokat bizonyos helyeken. De ez valószínűleg nem ilyen egyszerű, és egyáltalán nem racionális a dolog. Úgy gondolom, Sanyi időnként rátalál bizonyos helyeken bizonyos, benne már meglévő, de még alakuló, képlékeny formákra. Ezeket ismeri fel bizonyos helyeken. Vannak helyek, amiket évtizedek óta látogat, ilyen például a Balaton környéke. A nádasok struktúrája nyilván gyerekkori emlék nála. Nyilván a kőfejtő is. De az utazási élmények is meghatározóak, a jeruzsálemi templomkapu-oszlopba karcolt jelek például szerintem ugyanígy működnek benne, általa.
(konkréttáj)
A természetben talált jeleket és írásnyomokat
addig roncsolni, alakítani, kaparni, dörzsölni,
amíg
egészen a tükörképeddé nem válik, amíg
olyan intim viszonyba nem kerülsz a képpel,
hogy a látható konkrétumok el is tűnhetnek.
(Vészkijárat galéria, Bp. Zsilip u. 9., 2026. október 31.)